Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Éjjel 0.55-kor megszületett Janka. Takkra három kiló, és 54 centi. Baba és mama jól vannak, csak fáradtak. (Amint a fenti ábra mutatja, a metálvillát álmában is gyakorolja)

Ilyenkor azért minden állaira más lesz. Háromnegyed hétkor hívott a darlingom, hogy némi update-t adjon, de mint az olajozott rakéta úgy csaptam rá a telefonra. Persze ilyenkor már úgysem lehet visszaaludni, pedig fáradt vagyok. És ez még csak az eleje – az eleje sem.

Ezzel a poszttal meg már rég tartozom. Szerettem volna úgy írni, hogy van időm elmélyedni, meg átgondolni, hogy mit is szeretnék ide vésni, de erre már nincs lehetőségem. Kénytelen leszek a “gyorsérlelésű” gondolataimnak itt helyet adni.

Hamarosan megszületik a lányom, ez pedig egészen valószínűtlen érzés. Persze, vártuk már, meg minden, de erre nem lehet felkészülni – erre sem lehet felkészülni. Megintcsak oda lyukadunk ki, hogy a szavaink nem közvetítenek érzéseket, csak azok satnya imitációját. Vö. az izgatottság szó enyhe kifejezés. De azért jó lenne normális szülőnek lenni. Jó lenne, ha észnél tudnánk maradni, és nem ártana ehhez az alapokat tisztázni.

Az első és legfontosabb talán az, hogy rossz szülői hozzáállás az, amely szerint a szülők birtokolják, tulajdonolják a gyerekeket. Ez koránt sincs így, sőt pont fordítva van inkább. Ha birtokviszonyól érdemes egyáltalán beszélni, akkor sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a kérdést a gyerek szemszögéből vizsgáljuk meg, és kimondjuk: mi az ő szülei vagyunk. A gyerek önmagáé. Igen, mi megkaptuk őt kölcsönbe. Kapunk matériát, hogy kezdjünk vele valamit, de tévedés azt gondolni, hogy ő a mienk. Nálunk lesz a következő huszonsok évben, aztán elköltözik, és persze akkor is a “mi gyerekünk” lesz, de azért mégiscsak egy önálló lény felnevelése lenne a cél, aki önmagában is megállja a helyét, és nem kell neki arra gondolnia, hogy ő az apjafia vagy az anyjalánya. Legyen ő önmaga.

Ebből következően jó lenne, ha meg tudnánk oldani azt, hogy a gyerek ne töltse ki az életünket száz százalékosan, hanem mellette legyen más is – zene, barátok, természetjárás, sőt: egyedüllét. Annak is örülnék, ha legalább alkalmanként tudnánk tárgyilagosan vizsgálni önmagunkat, mint családot. Mert akkor van lehetőségünk arra, hogy megnézzük, mit baszunk el, és hogyan lehetne javítani.

Szeretném, ha a kölykömnek huszonöt éves korára inkább a haverja lennék, és nem csak és kizárólag az apgya, és főleg azt nem szeretném, ha túlzottan elkapatnánk a gyereket. És a lényeg mégegyszer (csak magamnak): nem birtoklod a gyerekeidet – ők birtokolnak téged.

Most pedig térjünk vissza a valóságba.

Nyilván elérkezett az ideje annak, hogy egy újabb poszt érkezzen Budapest közlekedéséről, hiszen gyönyörű időket élünk. A BKV sztrájkol, a metró megy, néhány busz és villamosjárat is, de a többiek azok sztrájkolnak, mert azt szabad.

Én nem értek a sztrájkjoghoz, meg a munka törvénykönyve sincs előttem (ez nem az én asztalom), de a sztrájk számomra azt jelentené, hogy a cégtulajdonosokat szopatom meg azzal, hogy nem termelek. Értem én, hogy a BKV egy szolgáltatás, ami a közt (népet) hivatott A-ból B-be eljuttatni, de valahol mégis furcsa, hogy a cég tulajdonosai és vezetői nem nagyon érezhetnek az egészből semmit – mert ők nem BKV-val járnak, hanem szolgálati gépkocsival. A vezetők fizuja sem lesz kevesebb, maximum a nyereség után kiadott prémium… őőő.. micsoda? Nyereség? Na, az nincs. De prémium van, annak lennie köll. Szóval az van, hogy a békávésztrájk úgy szopatja a vezetést, hogy sehogy, helyette persze mi történik? Hát, hogy a zemberekkelfizettetikmeg. Veled, bezony. A sztrájkért is te fizetsz, meg a menáger úrnak a fizetéséjért is te fizetsz. Közbe meg szopol a dugóban, mert az hirtelen lett, és ha ez még mind nem lenne elég, akkor hamarosan jön a szmogriadó, jihijj, dekurvajó.

És szemmel láthatóan az embereknek egy csöpp sütnivalójuk sincsen. Merthogy békávé nincs, az oké. Mi a reakció? Minden marha autóba ül. “Nem fogok én fagyoskodva a buszmegállóban ácsorogni, bázel, én beteszem a seggemet a verdába, és állok inkább a dugóba. Belső keringtetésre baszom a lékkondit, értő, aztán pöfögök a mögöttem lévő orra alá. Ha neki nincs belső keringtetése, akkor szopó. Mi, hogy én? Hogy kerékpárra? A FASZT, kérlekalássan, sőt, KETTŐT!”

Mert szemmel láthatóan megint ottvagyunk, hogy a kerékpár bizony nem alternatíva (az autó az meg nagyonis.). És én szüntelenül nem értem meg, hogy miért. Nagyszerű érveim vannak a kerékpározás mellett:

• Nincs rossz idő. Sőt, kifejezetten nulla fok körüli időjárás van, ami január közepéhez mérten istenes. Ez azt jelenti, hogy az ember kimegy az utcára egy farmernadrágban, meg egy pulcsiban és kabátban, vagy két pulcsiban, és nem fázik. Anbeliveböl, bazmeg, nem fázik!
• Nincsenek sokan a buszsávban. Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Ott egy egész sáv majdnem üresen. Ha valamelyik szemét köcsög még le is akarna dudálni, mert a sáv közepén haladsz, akkor még ő is meggondolja kétszer, amikor észreveszi, hogy még mindig 25 km/h-val gyorsabban halad, mint a dugóban üres-egyes-üres-egyest váltogató szegény lúzerek.
• Szabad a villamossín. Ismétlem magam, hogy: Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Jó, hatosból elmegy óránként három, mert az fővonal (bruhaha!), de pl. hatvanegyes villamost két napja nem láttam. És nem hiszem, hogy van olyan szőrös szívű rohadék zsaru, aki leállítana, vagy egy rossz szót is szólna azért, mert te sínezel. Igen, most szabályszegésre buzdítalak, dehát azért nézzük már meg ép ésszel: most, amikor tényleg nincs villamos a kötöttpályán, sokkal biztonságosabb sínezni, mint a pöfögő dobozok között figyelni a visszapillantókra.

És ennek ellenére nem, nem kerékpározok. Nekem az autó jár, mert nekem alkotmányos jogom az, hogy autóba tehessem a seggem, amikor én csak azt akarom. És senki se jöjjön nekem azokkal, akik:

• gyereket visznek oviba, isibe, különórákra
• délbudáról járnak északpestre dolgozni
• viszik a nagymamát dialízisre
• korporáciában dolgoznak, és nem ülhetnek büdösen az irodában
• sódert szállítanak a kisteherben

mert nekik felmentésük van. Ez a poszt most azoknak a tömegeknek szól, akik a XI-ben laknak, és az V-ben dolgoznak. Akik a Keletitől akarnak egészen Hűvösvölgyig kocsikázni. Akik szerint a Haller utca Albertfalva táv csak kocsival tehető meg. Nektek szól, igen. Pattanjatok kerékpárra. Ti, akik egyedül ültök a kocsiban, és nem kell hegyre mennetek, és a lakhelyetek meg a munkahelyetek 5-8 kilométerre van egymástól. Hagyjátok a kocsit, és üljetek fel egy cangára.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen érvek vannak most a városi kerékpározás ellen. Előre mondom, hogy a hideg nem érv: öt perc kerékpározás után senki nem fázik. Egyébként a választás kábé pofon egyszerű. Van a fagyoskodva bizonytalanság, a bringa és a dugóban ülés közbeni önszopatás. Lehet választani.

2009 egy kerek év volt: semmi sem hiányzott belőle. Az egész év tulajdonképpen tavaly decemberben kezdődött, amikor megkértem a darling kezét (igent mondott). Január-februárban deszkázással folytatódott az év (Franciaország rulez). Hazaérkezésem után meg elkezdődött az év érdemi része: munka Cool Valley-ben, meg máshol, ahova hívtak, és elkezdődött az esküvő szervezése is. Március végére megvettük a gyűrűt, és szépen körvonalazódtak a dolgok. Június hatodikán házasodtunk össze (a gyermek pedig március hatodikára van kiírva), nem csináltunk nagy faxnit belőle, mert már kicsit uncsi a nagyvalagas lagzi feeling. (És ezzel nem akarnék megbántani én senkit.)

Néhány héttel a lagzi után pedig várt minket Spanyolország. Ekkor már hárman voltunk (ez az indulásunk előtti éjjel, nyolc órával a felszállás előtt derült ki, és Beloradoban lett másodszorra pozitív a teszt), ennek megfelelően az út is másként alakult, mint elterveztük. De így volt jó – ezt kellett megélnünk. Santiago után még elutaztunk a tengerpartra, Muxiába is, majd onnan A Coruna és Madrid volt az úticél.

Hazaérkezésünk után egy kicsit leereszkedett az év nagyszerűsége, de a napjaink ettől függetlenül gyerekvárással teltek és telnek. Nagyszerű napok ezek, de ezt az ember vagy megtudja idővel, vagy pedig nem is érdemes beszélni róla. Év végén szép lekerekítés volt két kontszert: egy Porcupine Tree és egy Alice in Chains.

Mi maradt ki? Nem is tudom. Talán a Sziget egy kicsit hiányzik, meg a Zamárdi Black-Out “tábor”. De egyik sem olyan behozhatatlan élmény, amit sajnálnom kéne.

És most rajtatok a sor. Milyen volt 2009? Posztlinket is elfogadok válaszként!

Hadd kezdjem a lényeggel: Meket venni kibaszott nehéz, mert az ember (jó, az én szintemen) ritkán lát annyi pénzt egyszerre vagy egy bankszámlán. És rettenetesen hihetetlen az, hogy mindezt én egyetlen kibaszott számítógépre fogom átlapátolni más zsebébe. Ez tény, barátaim (leendő mekesek), ezzel szembe kell nézni: a mekek ára borsos, és most elsősorban ne a Windowsos gépekhez mérjük az árakat, hanem a saját pénztárcánkhoz. Szóval egy 350k-s “belépő” laptop (13″, 2.26 Ghz C2D, 2 GB, 160 GB, Geforce 9400M), vagy egy fél millába kerülő asztali gépállat (27″, 2,66 GHz i5, 4GB, 1TB, Radeon HD 4850) az nekünk több hónapi keresetünk, ezért aztán az ember rohadt nehezen veszi rá magát arra, hogy erre egyáltalán gyűjteni kezdjen. (Megsúgom: az első Mac után ez az önmeggyőzés sokkal könnyebben megy.)

Az ember sokáig csócsálgatja ezt a dolgot, rendezgeti az igényeit, próbál kivárni. Én pl. addig akarok várni az MBP-vel, ameddig a 13″-modellbe vissza nem kerül a külön audió in és audió out, mert nekem az egyetlen audió csatlakozó nem pálya, hiába van firewire-es hangkártyám. És igen, három évnyi leptopozás után eljutottam oda, hogy baszkikám, kell egy asztali gép. És igen, iMac kell. Nagy kijelzővel, gyors vincseszterrel, és dugig tömve rammal. Lehetőleg négymagos kivitelben. Baromira elégedett lennék egy újgenerációs 24″-essel, de olyan nincs. Vagy 21″-es van, vagy 27″-es. 21″-es pont súrolná a képernyőmérettel kapcsolatos alsó igényhatáromat, de a négy mag jól jönne, lássuk be, hogy a Core2Duo-k hamarosan kezdenek kifutni, én pedig az iMac-et minimum három, de inkább öt évre vásárolnám. Sokszor futtatok virtualizálva ikszpét a meló miatt, és néha szegény Luca, ez a három éves igásló (amit persze imádok), már meg-meg röccen, ha a virtualizált XP+Word+Trados mellett az ember még futtatna ezt-azt. Kevés a 2.33-as C2D, de főleg a 4, valójában pedig 3 giga ram.

Szóval nagy meccs ez, rengeteg tényezővel. Egyrészről ott az idő kérdése, hogy vajon az elkövetkezendő fél-egy évben betöltik-e a 27 és 21,5 incs közötti úrt, és ha igen, mivel, és ha igen, belekerül-e a középgépekbe a 4 magos i5, vagy az jó darabig csak a 27″-ben lesz benne? Visszakerül-e a 13″ MBP-be a külön audió in/out, vagy marad minden így. És egyáltalán need vagy want-e egy asztali iMac? Talán ezt kéne először eldönteni, de ez az elkövetkezendő fél-egy év alatt lejátszódik. Addig pedig én még rengetegszer fogok euróárat ellenőrizni, meg körbejárni a kérdést az osztrák, amerikai, angol és luxemburgi epülsztórok tekintetében.

Ilyen szakma ez, baszkikám, de mekkora jóság lesz, ha az asztalon lesz az új gép, érted, mekkora jóság.

Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön meg a twitteren (ezek ugye egybe vannak drótozva), hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).

Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.

Délután pedig gyakorlati sessiont tartott — jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.

Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk — de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek — érezhető a különbség.

És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, görbül a háta, fáj a dereka, és laposra ülie a seggét, miközben kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.

Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg az elkészített képeket hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére töredéke az amerikai kollégához képest. Aztán mégse.

Szóval két külön világ, két külön iskola ez, és persze Mike értetlenül áll a dolog előtt, és nehezére esik neki elhinni, hogy dehát itt nem úgy megy az, mint odaát, mert itt egész esküvőket rendeznek meg kétmillió forintból, meg annál kevesebből (nem kell messzire mennem a példához, elég csak a tükörbe néznem), a magyar Józsibogár meg rögtön kezdi megmagyarázva érezni a képek zsenialitását, hogy ja, hát tízezerből én is könnyen kiválogatok ötszáz képet, amin betolom a görbéket, és íme, tökéletes. Ez nem művészet. És rögtön elkezdik az amerikai úr hozzáértését is firtatni, mert hogy milyen profi az, aki nem tolja RAW-ban? Jépeg, kérem? Az is formátum?

Soha nem fogják egymást megérteni, komolyan. Sajnos nincs konklúzió, nincs megfejtés, nincs okosság a végére. Csak a széttárt kéz, és a vállvonogatás. Walk away, George.

Heló mindenkinek. Tudom, ezer éve, de legalábbis november harmadika óta nem jártam erre, nem írtam ide. Mondjuk ennek oka van, ez pedig nem is annyira személyes, inkább más jellegű. Nem tudom, ki hogy van vele, a blogírás nálam mostmár nemcsak hozzáállás kérdése, hanem attól is függ, hogy milyen tartalmat akarok csinálni. Sokszor az ember csak egy linket akar beszúrni az olvasóinak, vagy csak el akarja mondani, hogy most éppen hol van, és mit csinál. Az ilyen jellegű kinyilatkoztatások számára pedig nem a legmegfelelőbb médium a blog, ennél vannak jobb eszközök is. Régebben még nem voltak, akkor tökre elfogadott dolog volt szerintem egy-két mondatért bejegyzést írni, dehát változnak az idők, itt a twitter meg a tumblr.

A twitterről már szinte mindenki hallott, aki meg nem, annak most elmondom: ez egy olyan üzenetküldő szolgáltatás, ahol max. 160 karakterben válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy what are you doing now? vagyis hogy mit csinálsz most. És akkor az ember 160 karakterben elmondja. Szóval, már nem ide, a blogra írom fel azt, ha valamit csak gyorsan akarok közölni: erre ott a twitter: http://www.twitter.com/zeusthegreekgod

Aztán van olyan is, hogy az embernek nincs igazán mondanivalója, csak egy linket, képet, idézetet, ilyeneket akar eltenni későbbre, vagy megosztani másokkal. Az én blogomon ez már nem “divat”, a blog másról szól. Az ilyen rövidebb szösszenetek a tumblr.com-által nyújtott mikroblogging szolgáltatásra valók, az efféle limerik-tartalmakat a zeusz.tumblr.com oldalon tárolom. Számomra érdekes képek, videók, idézetek, linkek, és egyáltalán: webes tartalmak laknak itt. Aki csatlakozik a tumblr-re, az kommentálhatja ezeket, újraposztolhatja a saját tumblr oldalán, ésatöbbi, megnézni ingyen lehet.

Aztán persze ottvan a facebook üzenőfala, ami számomra a twitter szűrt formájaként manifesztálódik. Igen ritkán gyártok kifejezetten facebookos kontentot, általában ide máshonnan linkelek. Ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy az elsődleges minitartalomgenerátorom a tumblr, aminek van egy nagyon kecses bookmarkletje. Ez a böngészőmbe van beépítve, és ha megtetszik valami, akkor rábökök erre a kis egységre. Elteszem a zeusz.tumblr.com-ra, az itt összegyűjtött tartalmak pedig automatikusan twitterizálódnak ellenkező rendelkezés hiányában. A twitter és a facebook is össze vannak kötve, de a twitter-facebook közötti kommunikációt triggerelni kell, ez pedig a #fb hashtaggel történik. Ha ezt a taget bedobom a tumblr-es poszt vagy a twitteres csirip végére, akkor az bizony (a fenti egybedrótozott lánc miatt) kiköt az arckönyvön. De mondom, az arckönyv nem elsődleges.

Mindenről volt itt szó, csak a blogról nem. A blog a hosszú, kifejtős posztok számára lesz fenntartva – az olyanok számára, mint ez is itt. Semmi értelme Zero 7-klipeket publikálni ide, mert a linkek nem ide valók. Arról még lehet szó távlati tervként, hogy beheggesztjük tartalmilag a twittert meg a tumblert ide oldalra úgy, hogy kikerüljük a duplikátumokat, de ez csak távlati terv. Addig is maradnak a linkek, és az RSS feedek.

Blog: http://blog.zepont.hu
Tumblr: http://zeusz.tumblr.com (elsőszámú szeméttelep)
Twitter: http://twitter.com/zeusthegreekgod (főleg geekeknek)

Éshogy ki a célközönség? Azt majd mindenki eldönti magának…

Írtam már az egybesült állatok nagykövetségéről? Természetesen az amerigóira gondolok, ahol néha ügyeket kell intéznem. Az egész szervezet működése hűen tükrözi azt a tipikus álszenteskedő skizofrénizmussal vegyített tengerentúli  paranoiát, ami tulajdonképpen nap mint nap visszaköszönt a tévében – egészen az elmúlt időkig. Mostmár a hírekben annyira nem jelentkezik ez a nagypofájú “majd mi megmondjuk helyetted, hogy hogyan akarjad”, de a bürokráciában még nagyon jelen van ez a jelenség. Miben merül ki? Abban, hogy egyszerűen megalázó, ami ott történik.

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.