Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Az út: León, folyópart

Mielőtt elindultam, volt, aki azt tanácsolta nekem, hogy ne vigyek magammal elektromos szerkezeteket, mint például fényképezőgépet, vagy zenelejátszót, vagy ilyeneket. És talán a zenelejátszóval egyet is értenék, mert a zene bizonyos esetekben, illetve az esetek nagy többségében elvonja az ember figyelmét arról, hogy egy ilyen út során önmagába mélyedjen. Ugyanakkor sokszor segít abban, hogy az ember a menetelés közben a monotonitást valamilyen szinten fel tudja dolgozni. Azonban nem értek azzal egyet, hogy az ember ne hozzon magával ilyenkor fényképezőgépet.

Nekem a fényképezés hobbim, nagyon szeretem művelni szabadidőmben, és azért szeretek igazán fényképezni, vagy azért szeretem igazán magát az önkifejezés ezen formáját, mert segít rácsodálkozni a világra, segít olyan dolgokat észrevenni, amik felett az ember elsikkadna és amiket az ember figyelmen kívül hagyna. Szerintem nagyon jó, hogy az embernek van egy eszköz a kezében, amit hogyha használni akar, akkor újból 5-6 éves gyerek szintjére kell lemennie, gondolkodnia és mindenre rácsodálkoznia. Ez a rácsodálkozás ez nekem nagyon fontos. Szeretek rácsodálkozni mindazon dolgokra, amik tulajdonképpen körülvesznek, és amik tényleg annyira hétköznapiak, hogy az ember megfeledkezik a szépségükről. Ilyen például egy szép fehér felhő a láthatáron. Ilyen például egy folyóban a nádas. Nagyon sok ilyen dolog van, amit nagyon szeretek, és csak akkor látok meg, ha egy “fényképész” szemüvegén keresztül nézek – ezek csak akkor lesznek észrevehetőek számomra. Szép a világ és szépek a világ dolgai, szépek benne az emberek a természet, még a betonkocka is, hogyha az ember megtalálja benne azt a harmóniát, ami végül életre hívta, már amennyire lehet egy betonkocka esetében életről beszélni. Szeretem az embereket nézni, szeretem az embereket fényképezni, úgy hogy ne tudjanak róla. Ez nem paparazziság, hanem az emberi jellemnek és az emberi viselkedésnek egy olyan mélységét tárja föl előttem, amire egyébként nem figyelnék oda. Jó, hogy van az embernek egy olyan eszköze, amivel mindezt megteheti.

Az út: León főtér

León főterén vagyok most, háromnegyed kettő múlt néhány perccel, ez a 12. nap. A reggeli után sikerült bellogolnom a bencés rendi zarándokszállásra is. Amely donatívó alapon működik, tehát elég olcsón sikerül megúszni majd ezt az éjszakát. Most pedig León utcáin kavarogtam az elmúlt órákban, és igaziból nagyon élveztem. Élvezem a tétlenséget, élvezem a semmittevést, élvezem azt, hogy mindenki megelőz, élvezem azt, hogy nem kell sehova sem sietnem. Nézem az embereket, nézem az arcokat.

Nagyon szép város León. Nagyon szép ez a bazilika, székesegyház, katedrális, akármi, ami itt van a főtéren. És, hát egyszerűen jó kikapcsolódni, jó semmire sem figyelni. Egyedül arra, hogy nehogy ellopják a pénzemet. Megkaptam Krisztiánék borítékocskáját, benne azt a 200 eurót, amivel még “tartoztak”. Tehát úgy néz ki, hogy az ellátmányom meg van oldva, ha nem lopják el, remélem, hogy nem fogják. És tényleg ez a turistáskodás az ínyemre való. Nincs útikönyvem, nincs útikalauzom, egyszerűen csak sétálgatok a városban, elkeveredek az utcákon, ami tetszik, arra megyek. Tetszik ez a semmittevés ez a szabadság. Ha látok valami izgalmasat, megnézem, ha megtetszik az egyik utca, befordulok. Van egy kezdetleges turista térképem, ami minden fontosabb harmadik utcát jelöli, tehát tulajdonképpen használhatatlan. Az a fontos, hogy ne csináljak semmit, hogy semmit az égegyadta világon ne csináljak. És most ez a semmittevés, ez az üresjárat, végtelenül kikapcsol.

Az út: León, külvárosi park

Nem tudom, mikor jelentkeztem tegnap utoljára, de sikerült beérnem Leónba. Azt talán mondtam, hogy teljesen kikészített a dolog, és egyáltalán nem kívántam ezt a tegnapi gyaloglást, pedig csak tizennyolc kilómétert mentem. Tökre fáradt voltam, mire beértem, pedig az a tizennyolc nem mondható soknak, tényleg nem. León határában, mielőtt még beértem volna a városba, az egyik elővárosban egy eső kerekedett, azt hittem, hogy zuhogni fog, és bőrig fogok ázni, mielőtt megtalálom az alberguet. Hála Istennek, maradt a piros fenyegetettség szín, meg egy kis eső, de minimál, csak az ember előre sosem tudja, hogy az eső mennyire lesz minimál, vagy mennyire lesz maximál.

Nem is tudom, hogy mikorra érhettem be, szerintem 4 óra felé. Az önkormányzati alberguebe mentem, mint azt már korábban mondtam, mert be akartam menni este a városba egy kicsikét fényképezni, körbenézni. Azért kell ilyenkor önkormányzati helyet találni, ha van, mert a templomi albergueket általában 21:30-kor, vagy 22 órakor zárják. (Na, közben azt néztem, hogy nem szart-e le egy madár, mintha valami pötty lett volna a gatyámon, de valószínű, hogy valami termés és utána tovapattant.) Tehát az önkormányzati alberguebe mentem, nevetséges 3 eurót kellett fizetnem, és utána rögtön kimentem bevásárolni. Vettem tésztát meg virslit, meg sajtot, meg egy üveg bort, meg izét, meg kólát, hogy csinálhassak kalimocho-t, ami a mi vörösboros kólánknak felel meg. Aztán végigcsináltam a napi rutint, majd úgy döntöttem, hogy estefelé benézek egy picikét a városba fényképezni. És igen, az a helyzet, hogy León gyönyörű. Van egy nagyon szép gótikus jellegű katedrálisa – nem vagyok igazán jó ezekben, a meghatározásokban, de ezt gótikusra tippelem. Nagyon szép a belváros, kicsit olyan filingem volt, mintha a mi Váci utcánkban lennék, a pozitív értelmét tekintve. Nagyon szép épületek vannak, sok szökőkút, körforgalmak, szépen művelt parkok. Szóval nagyon kultúrcucc az egész, és ez nekem nagyon tetszik. Aztán olyan éjfélre értem vissza az alberguebe, akkor ott még egy picikét tollászkodtam, és utána bevágtam a szundit. Az egyik dán lánnyal, Hellával – akiről, már korábban szerintem már meséltem – meg egy dél-koreai fiúval osztottam meg a nyolc ágyas szobát, tehát nem nyomorogtunk egyáltalán. Tulajdonképpen jó is volt az egész éjszaka, hiszen nem horkolt senki, de érdekes módon a dél-koreai csávó, az egyfolytában csikorgatta a fogát, ami eléggé megnehezítette az alvást, de azért csak sikerült beszundítani persze.

Reggel ilyen fél nyolc felé keltem. Hella azt hiszem negyed hatkor elindult – akkor föntvoltam, megnéztem egyszer az órámat. Mondjuk én értem is, hogy miért olyan korán. Asszem tegnap már 7-8 óra felé aludt, és hát fölébredt, mert kipihente magát. Elég szarul nézett ki a lába, és tegnap kezelgette. Sahagunban még cipőt is vett, meg szandált. Remélem, hogy jobb most már a helyzet vele, és hogy végig tudja nyomni a Caminot. Ő akkor sérült le, amikor a barátait próbálta utolérni és egyszer 45-öt csinált, másszor pedig 37-et, a megszokott 25-30-ak helyett. Tehát nagyon megnyomta, és megerőltette a lábát, de negyed hatkor elindult, valószínű nem lesz vele gond. A dél-koreai csávó, az pedig ma ilyen harmincöt akar lenyomni, én meg itt szeretnék maradni a városba, egyelőre így néz ki a dolog.

Ugyanis az van, hogyha holnap, tehát csütörtökön elindulok és megyek napi 25-ös átlagot, akkor teljesen korrekt 12 nap belül Santiagóba érhetek, ami azt jelenti, hogy 17-re hétfőre megérkezhetnék, de akkor majd pont az előtte levő albergueben fogok megszállni, és csak keveset fogok menni másnap. Ez azt jelenti, hogy 18-án korán fogok megérkezni, így lesz időm youth hostelt, vagy bármilyen szállást találni nekünk éjszakára. Másnap pedig továbbmegyünk Finisterrébe, és ott fogjuk tölteni az éjszakát, valószínűleg a gyönyörű csillagos ég alatt. Másnap pedig irány Madrid, ahol akár néhány napot is elidőzhetünk, és utána Barcelonában meg egy kicsivel többet. Ez a terv.

Amúgy tegnap találkoztam egy cseh sráccal, akinek azért tudom a nevét, mert bemutatkozott – én nem propagáltam a dolgod, de ő bemutatkozott: Ludwignak. Írországban és Angliában dolgozik az építőiparban, magyarul gondolom, segédmunkásként, vagy kisegítőként tengetheti napjait. Egy igazi csavargóval álltam szemben, napi átlagosan 2-3 euróból él, egyszer eszik, nem szokott albergueben aludni, ami érződik is rajta – elég hm… szagos volt. Tudvalevőleg én nem vagyok egy nagy egészségi fanatikus emberke, nem hiszem, hogy naponta ötször le kéne tusolni, és minden egyes alkalommal, amikor a fürdőszobába, vagy WC-re mész, kezet kéne mosni. Ugyanakkor mondjuk arra vigyázok, hogy ne legyen szagom. Őt szemmel láthatólag nem érdekelte, hogy volt szaga, Santiagóból jön visszafelé, és szeptember elején kell elkezdenie dolgozni valahol Angliában. Addig viszont gyalogol, ez az egyetlenegy programja, hogy gyalogol. Most Párizsba tart Santiagóból, napi 40-50 km-eket megy, ami rengeteg egy ehhez nem szokott embernek, és mint mondtam 3 euróból él, nem veszi igénybe az alberguek szolgáltatását. És kész, egyszerűen egy hihetetlen csávó. Parkokban alszik, egy hatalmas hátizsákja van. Szóval így is lehet nagyon minimál a caminot nyomni, igaziból nem is tudom, hogy miért csinálja. Szerintem azért, hogy valamivel elüsse az időt, szeret sétálni, azt mondta. Egy igazi csavargó csodabogár ő.

Na. Nem is tudom, hogy mit csináljak. Kicsit csavargok a városba, fotózással fogom eltölteni az időt, és megpróbálok becsekkolni az egyházi alberguebe ma estére Leónba. Tehát igaziból helyi program van, holnap indulok tovább. Holnap egy ilyen 25 kilót le kéne nyomni. A következő város, amit meg akarok egy picit jobban nézni az, Astorga városa, ötvenvalamennyi kilóméterre van innen. Tehát tulajdonképpen meg lehet játszani azt, hogy 2 nap múlva odaérek, és onnan akkor már csak 250 km. Csak, csak 250 – gondoljuk meg, hogy Budapest-Bécs az 240, azt még nekem le kell nyomni tíz nap alatt. Tehát, nem maratont kell futnom, hanem kényelmes tempóban napi 6-7-8 órás, gyakori pihenőkkel tarkított gyaloglással ez abszolút megoldható. Hiszen 25 km az tisztán gyaloglási időt számítva 5,5 óra. Hogyha az ember megáll meg pihen, reggelizik, meg vizet vesz meg lepihen minden második faluban, akkor ez az 5,5 óra simán lehet 7-7,5, de ha az ember 6-kor indul, akkor félkettő, kettő, három magasságában meg kell, hogy érkezzen, ami pont ideális. Hiszen 2-től körülbelül 5-ig elviselhetetlen hőség szokott lenni általában. Ma éppen nem, mert most izé, mert most fák alatt ülök, és hűvös van. Jól is tettem, hogy tegnap este felcsatoltam a nadrágom szárát, mert hát most bizony hűvös van. Na, jól van, befejezem a pofázást mostanra, elpakolok, meg iszom még kaksit, mert a kakaó az jó, és aztán majd jövök.

Az út: León, külvárosi park

Közben egy verébke megtalálta a kenyérdarabot, amit eldobtam. Érdekes, hogy itt még ezek a városi madarak sem úgy viselkednek, mint Magyarországon. Amikor Magyarországon – mivel mégiscsak csóróbb ország vagyunk, és ez meglátszik a városi madarakon is – elejtünk egy darab sütit, vagy leesik a zsemléből egy körömnyi morzsa, akkor kb. 10 másodpercen belül az el van takarítva, mert a csuri jön, vagy valami galamb és már viszi is. Magyarországon nem nehéz galambot és verebet etetni, mert elég, ha az ember egy kis darabkát ledob a földre, és kb. fél percen belül 35-40 galamb és/vagy veréb tülekedik ott.

Itt nem nagyon izgatja őket, hogy dobálom a kenyeret és akkor is, ha izgatja őket, az egyik megtalálja, fölemeli, arrébb viszi, csókolom. Nem gyűlik oda a többi 100, hogy hú, bazdmeg, neki összejött, neki sikerült, ő kapott, meg mit tudjam én. Nem próbálják meg egymástól ellopkodni a falatokat, hanem abszolút respektálják, hogy most ő volt a szerencsés és majd legközelebb én leszek, és akkor milyen jó lesz. Szóval semmi magyar mentalitás nincsen, hanem abszolút teljesen tiszteletben tartják a másik tulajdonát.

Az út: León, külvárosi park

Hú de kényelmetlenek itt Spanyolországban a padok a parkokban, a fene se gondolta volna… Mindegy. Most egy kicsit a spanyolországi húsipari termékekről fogok elmélkedni, de ehhez előbb be kell vallanom: egy kicsikét honvágyam van. Nem, is a magyar táj, a magyar emberek hiányoznak, hanem inkább valami jó magyar kaja. Otthon néha be szoktam rabolni valamelyik közeli élelmiszerüzletbe, és úgy szoktam reggelizni, hogy veszek három zsemlét, vagy négyet, 15 deka száraz vagy nem száraz parasztkolbászt, és fél liter kakaót. Ez nálam egy reggeli. Paradicsomot, paprikát nem szoktam, csak maga a pőre valóság érdekel engem. Mivel elkezdett hiányozni a magyar kaja, ezért úgy gondoltam, hogy ezt egy kicsit csillapíthatom azzal, ha egy hasonló dolgot követek el itt Spanyolországban. És most ezt szeretném megosztani.Szóval, tény és való, beraboltam az egyik itteni élelmiszerboltba, az El arbol nevezetűbe, ami szerintem, megegyezhet a magyar Profi és hasonló áruházaknak. Vettem kétféle kolbászt, fejenként 8 dekás darabokat, egy baguettet, meg kakaót. A baguettről most nem akarok értekezni. A baguett az baguett mindenhol, és ebben a baguettben még az is jó, hogy még meleg, tehát nem olyan régen melegíthették. 0,38 euróért mérték, ami szerintem eléggé baráti ár, de ugye az ember ilyenkor már nem számolja át komolyan az eurót, mert nem érdemes. A kakaó az, viszont tutter, hogy olcsóbb, mint nálunk, 1 litert vettem, valami 60 vagy 70 cent lehetett szegénykém, ami a mi 210Ft/ liter árunkhoz képest mindenféleképpen alacsonynak mondható. A minőség valahol ott van, mint a mienknél, de a kolbász az sehogy sem tud összejönni.
Kétféle kolbászt vettem, szárazat meg ilyen sütnivalót – tudni kell rólam, hogy én a sütnivaló kolbászt nyersen szeretem a legjobban – és igaza van a Krisztiánnak, aki már egyszer egy hasonló próbán átesett, és azt mondta, hogy nagyobb szemekben vannak a kolbászba betöltve a mócsingok. Tehát nem annyira darált a kolbászuk, hanem inkább ilyen nagyobb darabokban vannak benne a húsok, meg a mittudoménmik – főleg inkább a mittudoménmik, hiszen nálunk sem a színtiszta húst darálják a kolbászba, hanem azt, ami fennmarad a végén. A kolbász az egyik ilyen, hogy á, ami marad, azt tegyük ide bele – ez szerintem mindenhol a világon, ahol a kolbászt ismerik, így van.
Na, de nálunk legalább rendesen megfűszerezik. Ez piros színű, rendben, nem is azzal van gond, hogy nem adja meg az embernek a kellő vizuális élményt. Csupán arról van szó, hogy olyan az íze, mintha a pirospaprikát felütnék liszttel. Olyan íze van az egésznek, mintha egy picikét lisztes lenne – mintha lett volna a környéken egy lisztes zacskó, ami beleömlött volna a húscuccba, amikor a kolbászkát bekeverték a piros paprikával. A borsot, azt teljes egészében kihagyták belőle, ami rettenetes, hiszen nálam a bors az egyik adalékanyaga a kolbásznak. A kolbásznak egy kicsit csípősnek kell lennie, na most ez egyáltalán nem az. Nincsen rendesen megsózva, a magyar, illetve az én érzésem szerint. A kisütni való kolbira a tízből hat pontot tudok rá adni vagy ötöt. A másikra, ami egy picikét a félig kisütött, picit szárazabb kolbász, de azért még nem mondhatjuk rá, hogy igazán száraz kolbász lenne… az ilyen tízből, hatot, hetet érdemel. Egyszerűen nekem nem jön be ez a túl nagyra darabolt hús. Nem az én műfajom. Meg szerintem nem a mi műfajunk úgy egyáltalán. Kevés volt benne a hús és túl sok a zuzmó – tehát tudod ez a szalonna darab, meg a zsír, meg a lófasz tudja, hogy még mi a fenét tesznek bele a kolbászokba. Szóval, nem jó a filing, nem jó a filing húsipari szempontból. Hiányolom a Gyulait továbbra is, persze azért ebéd mellé jó lesz még. Az ebédet valszeg az egyházi albergueben fogom elkölteni, és valószínűleg valamilyen tésztás, kolbászos – mert azt hagytam azért arra is – virslis, sajtos megfejtés lesz az ebéd. Ja, meg lesz benne ketchup, hogy legyen egy kis piros színe. A magyarok en bloc szeretik a piros szint, vagy csak én vagyok ezzel így egyedül? Á, talán nem hiszem én azt… Megzaminálom a kakaót, aztán lassacskán megyek a dolgomra.