Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Nézem a képeket… Nézem az elmúlt nyár képeit. Nézem a Camino képeit. És ordít bennem valami: Vissza Kell Menni! Libabőrzik a karom, a combom, és ki akar törni valami odabent. Vissza Kell Menni. És már csak én teszem hozzá: Mihamarabb.

Fenéket mihamarabb. Inkább bármikor. Ha nem lenne senkim itthon (értsd: Kedvesem), most azonnal lefoglalnám a repülőjegyemet, és mennék mégegyszer. És nem időre. És nem céllal. És nem azért, hogy mégegyszer elérjem Santiagót. Hanem azért, hogy mégegyszer úton lehessek. Már rég nem a cél hajt, hanem az útonlevés “öröme”. Azért van idézőjelben, mert ez az öröm csak itt(hon) válik egyértelművé. Ott néha keserédes, de inkább édes, mint keser. Az egyik legjobb döntés volt az életemben, hogy be mertem vállalni, és alig várom, hogy Cliq is elmenjen jövőre, és mikor hazajön, lesz egy barátom, akivel – egy év csúszással ugyan – de ugyanazt éltük át.

És miközben ezeket a sorokat írom, egyfolytában ordít odabent, hogy Vissza Kell Menni! Olyan ez, mint egy bűncselekmény a bűnözők számára. Amikor fordítottam az első könyvemet, abban az író elemezgette néhány aberrált bűnöző lelkivilágát, akik szívesen mentek vissza a tetthelyre, hogy ott újra átéljék mindazt a szörnyűséget, amit tettek. Én is ezt érzem, csak pozitívban. Visszahúz a szívem a tetthelyre, ahol azt a rengeteg jóságot átéltem.

És csak egy döntésembe került. Ami életem egyik legnagyszerűbb döntése volt. Vissza Kell Menni. Még Egy Szer.