Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Szeretek bepakolni, és menni, de nekem szükségem van társra, hogy biztonságban érezzem magam, a magány nem az én műfajom. Néha persze megélem én is, hiszen arra is szükség van, de hosszú távon nem bírnám, de legalábbis nem szeretném.

mondta Cliquee egyik korábbi postomhoz hozzászólva. A reakcióm rövid: Sosem mész egyedül. Az úton (és most nem csak arról beszélek, amin egyszer végigmész, de igen, arról is) sosem vagy egyedül. Ha hiszel a “gondviselésben” – márpedig hinned kell, ha senki nem vigyáz rád – akkor előbb-utóbb (de inkább előbb) megtalálod/megtalálnak a hasonlóan érzők. Azok, akik ugyanúgy nem érzik maguk műfajának azt, hogy egyedül jussanak egyről a kettőre.

Ha átfogóbb véleményt kívánok formálni, akkor azt mondom: sosem vagy egyedül a paráiddal, a félelmeiddel, az elképzeléseiddel. Volt már olyan, hogy a 8-as kezdéssel kiírt koncertre trú fanhoz illő módon odamentél már hatra, hogy első legyél? Senki sem lesz még ott, mire odaérek – gondoltad magadban. És mondd: hány embert találtál a kapuknál? Ugye, hogy nem vagy egyedül? Vannak olyanok, akik ugyanúgy paráznak a társtalanságtól, mint temagad. Nos, jó hírem van: ők lesznek a társaid.

És most pedig arra az útra visszatérve:
Mivel nem élted még át soha az egyedüllétet, tartasz tőle. Ez természetes. Félsz az új szitutól, félsz az új “megszületésedtől”. Azt természetesnek találom, hogy az ember nem egyedül megy a kiindulási helyre. Ebben a civilizált világban könnyebb és kényelmesebb dolog négy embernek összeállni, együtt repjegyet foglalni, szállást találni, buszozni, cipekedni. Aztán ott álltok az első kilóméterek előtt, és nekivágtok együtt. És aztán kiderül, hogy A. gyorsabban megy, mint B., C. minden sarkon leáll vizet inni, D. pedig egybe nyomja le a huszon-harminc kilómétert pihenés nélkül. Az első napokon igazodtok egymáshoz, aztán már csak esténként kinézitek a másnapi porció végállomásának nevét, és külön mentek, mindenki a saját tempójában. De ha te nem így akarod, mert neked ez így nem kerek, akkor no problem: sosem mész egyedül. Gondold végig! Ezt az utat évente több tízezren teszik meg, ha annyira vágysz társaságra, vagy legalább emberi lény látására, akkor garantálom, hogy reggel 6 és délután 4 között nem kell 20 percnél többet várnod, hogy valaki feltűnjön a színen. Akárki, bárki.

De én azt mondom: az út olyan, mint az életed, pontos kópiája annak. Elinduláskor egymás kezét fogjátok, egymás testvérei és szülei vagytok, aztán kívánom, hogy jussatok el oda, hogy terhes legyen a “szülők-testvérek” jelenléte. Ahogy az életben, úgy az úton is előjön az, hogy függetlenedni akarsz, a magad útját kívánod járni, új emberekkel kívánsz találkozni. A civil életben is el szoktak költözni a gyermekek otthonról, nem? Ez miért lenne más?

Fogadd el, ahogy lesz, és komolyan mondom: úgy lesz, ahogy te akarod. Nem kell nekem elhinned, majd akkor és ott meglátod, hogy igazam van. Az úton lévő arcok közül sokan vannak, akik ugyanúgy paráznak dolgoktól, mint Te. Nem szabad ezeknek a paráknak túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani, meg aztán túl sok is van belőlük. Elég, ha azt elhiszed nekem, hogy vigyázva van rád, ha engeded és ha észreveszed. És tudod mit? Ha senki nincs melletted, egy társad akkor is van. Az út a cipőd talpa alatt. Na az végigkísér akárhány kilóméteren keresztül. Csendes társ, de társ! Én sem hittem el, és senki sem hiszi el, míg önmaga meg nem tapasztalja. Már alig várom, hogy hazagyere, és mosolyogva bólogass, hogy tényleg.