Olyan sok mondanivalóm van, és olyan jó lenne még most (azonmelegében) elmondani, kimondani, kikiáltani mindent, de egyszerűen képtelen vagyok rá, mert rendszerezhetetlen élmények és tapasztalatok vannak bennem.
Milyen volt? Jó. Változó. Nekem nagyon jó, Kata kicsit nehezen vette (erről később). Én másként terveztem, másmilyenre gondoltam. Másmilyet szerettem volna, de helyette ilyet kaptam. Boldog vagyok, hogy másodszorra is végigjárhattam, végigjárhattuk az utat, de nem vagyok, nem lehetek elégedett. Még szükségem van erre még. Nem most, nem három év múlva, de majd még messze a távoli jövőben. Még egyszer vagy kétszer, vagy a jóisten tudja hányszor.
Az összes három évvel ezelőtti flash visszaköszönt, már az első napokban. Az időtelenség, a tértelenség érzete, az utak összetartanak-érzés, a Camino=élet emlék, és még sok-sok más. Rengeteg nagyszerű figurát ismertem meg, és valószínűleg nagy részükkel sosem fogok többet találkozni – de ez így van rendjén. Elég annyi, hogy egyszer egy asztal mellett ültünk vacsora közben és jól éreztük magunkat a másik társaságában.
A sok jó és megnyugtató/pihentető élmény mellett persze volt nem kevés bosszúság is, ami az út sajátja tud lenni, és csak remélni tudom, hogy a közeljövőben esetleg megfordul a trend… A trend, hogy az út elkereskedelmiesedik. (Ilyen szó nincs is: szóval kommercializálódik. Ilyen sincs: szóval kommersszé válik.) Persze mi is “rosszul” választottunk időpontot: július 25-e Szent Jakab napja, és van egy hatalmas zarándoksvarm az ünnepet megelőző hetekben az úton, 25-e után pedig Spanyolországban indul a szabadságolás, és egyszerűen mozdulni sem lehet. Továbbra is tartom, hogy aki el kívánja kerülni a bosszúságokat, az a következő időpontokra időzítsen: május-június vagy szeptember. Kivételt képez ezalól a focivébé vagy az olimpia időszaka, ami alatt szintén lehet menni, mert olyankor minden normális (lásd még: sportkedvelő) zarándok otthon marad. Kerülendőek a szent évek is, pl. 2010, amikor tuti, hogy egész szezon alatt rengetegen lesznek. Az is igaz, hogy jövőre szent év és focivébé is lesz, kíváncsi lennék a statisztikára.
Na, de visszatérve: szóval kicsit néha kilóg a lóláb. Zarándokút ez, persze, csak vannak olyan helyiek, akik inkább falusi turizmusként tekintenek a dologra, és igyekeznek profitot maximalizálni. És nyilván visszaélnek azzal, hogy a koszos kis ötvenfős faluban a semmi közepén övék az egyetlen bolt, és ha valamire szükséged van, akkor nem mehetsz át a másikba, mert ott jobb a kiszolgálás vagy olcsóbb a termék – mert nincs másik bolt. Persze sokszor (sőt, többször) találkozik az ember a pozitív dolgokkal. Rendes pincérekkel, aranyos boltosnénikkel, meg minden.
Aztán a kommercializálódás (meg a nem megfelelő időpontválasztás) sajátja az is, hogy rengeteg ember van. Az elején még kevés. Pamplonánál még szinte csak ismerős arcokat lát az ember Burgosnál becsatlakoznak jópáran, aztán Leónnál is, Astorgánál is, Sarriánál meg már egyenesen rengetegen vannak. És a hardkór arcok, akik tényleg gyalogolni jönnek, akik zarándokolni akarnak, azok valahogy megfulladnak az iskoláscsoportok lármájában, az olasz ificsapat zajában, akik úgy gondolják, hogy kúl dolog az erdő mélyén megafonból bömböltetni az éppen aktuális digó slágereket. (Nem mellesleg az ember (hc zarándok) így méginkább megtanulja a toleranciát, de azért valljuk be, az ideális zajszint meg Eros Ramazotti öt watton nem konvergál.)
Szóval változik a Camino, és jópár negatív dolog ránőtt az elmúlt pár évben. A másik oldalon viszont azt látom én, hogy egy 500+ kilóméteres gyaloglás pont a legjobb dolog, amit az ember gyermeke valaha megtehet életében. Nyilván csak E/1-ben beszélhetek, hiszen másnak más jön be: a jóga, a pránaevés, a meditáció, a satöbbi, mind mind valamilyen szinten útkeresés, önmagunk keresése, és kinek mi jön be, azt választja. Ki miben találja meg lelke rezdülését, azt választja. Nekem a gyaloglás jön be. Ki tudok kapcsolni a lépteim ritmusára, meg a túrabot csörgésének ütemére. És csak megyek, és megyek, és majd kiugrom a bőrömből, hogy dejó nekem itt, a nagybüdös semmi kellős közepén telefon és internetsz nélkül. Mert ha be is volt kapcsolva a telefonom, csak Kata száma csörgött ki (úgy állítottam be, hogy mindenki más foglaltat kapjon), mert bárki is vagy, bármit is akarsz, a világ végén vagyok a semmi közepén, és ha akarnék se tudnék neked segíteni (más kérdés, hogy akkor éppen nem is akartam.)
Szóval a kaminó működik. Peregringónak lenni jó. Alázatos életforma. Keveset kér, amit kap, azt soknak látja, és hálás érte. Rendszerint csak másik zarándok érti meg; az, aki már legalább egyszer megjárta az Utat. És mire Sántajágóba ér, megváltozik egészen. Más lesz. Másként képes az őt körülvevő világra tekinteni. Nincs semmije, csak emlékei, élményei és barátai. (Amikor mi beértünk, a pénztárcánkban pontosan egyetlen egy cent volt.)
Most egy darabig bizonyosan nem járok majd zarándokolni, mert a dolgok mai állása szerint hamarosan apa leszek, és másfelé kell fókuszálnom. De nem adom fel. Majd ha felnőnek a kölykök, újra nekivágok Spanyolországnak. És csak az óceán fog megállítani (végre).
post
