Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Well, azt hiszem, utolsó kis szemét féreg lennék, ha ezt nem posztolnám ide. Vasárnapi csilaut

Háthogyvagyis számlaegyenleg meg egyensúly is, érti… Bwahhahha (ez tipikus anglofil bölcsészhumor. ). Fura lehet, de a következő posztot akkoris ez jellemzi legjobban. Ettől függetlenül messziről kezdem, Ádámnál és Évánál.

2009. augusztus 19-e volt az a nap, amikor megálljt parancsoltam. Azt mondtam magamba’, hogy fátter, eddig, és ne tovább. Muszáj megtudnod, hogy hol megy el a pénz. Ezért akkor egy éjszakát arra fordítottam, hogy megtaláljam az ideális szoftvert az anyagiak trekkelésére. Meg is lett, stílusosan iBank a neve (kicsit már nekem is televan az iFaszom az iNevekkel, de ez egy ilyen szakma). És mit várok el egy ilyen szoftvertől? Hát elsősorban iPhone klienst (pipa), és hibátlan szinkronizációt (pipa). Rengeteg és testreszabható kategóriát (pipa), és színes szagos diagrammokat, oszlopokat, statisztikákat. Mondja meg, hogy jelen ütemet tartva, egy év múlva megengedhetek-e magamnak egy plusz fogkefét. (Megmondja, de nem.)

Szóval 2009. aug. 19. a nap, amikor elkezdtem a pénzügyek nyomonkövetését. Azóta böcsülettel. Komolyan. De sajnos, ugye, sajnos. Néha történik olyan, hogy az ember elhány egy-két százast, és vasárnap este egyszerűen nem tud elszámolni. Az iBank nagyszerű fícsörét, az Adjust Balance (Egyenleg kiigazítása) nevezetűt alkalmazom erre, és beírom, hogy effektíve mennyi van a zsebemben. És ő lekönyveli, hogy a kiigazítás pozitív avagy negatív irányban történt-e – vagyishogy több pénzem van-e, mint kéne, vagy éppen kevesebb.

Tegnapelőtt valami kifejezetten nem stimmelt. Az oké, ha néhány darab százassal elcsúszik az egyenleg, de ezernégyszáz-higidi-ötvenöt forinttal, baszki. Ezernégyszázzal? És ötvenöttel? Pedig ennyi, a szoftver és a zsebem közötti diszkrepanciából ez számítódott ki, és hirtelen nem tudtam hova trekkelni azt az 1455-öt. Nem tudtam, hova betaszítani, hogy igen, téged ide költöttelek el. Rettenetes volt.

Snitt.

Gyövök be a Lánczhídba, ahol mostanában neonomádkodom. Már meg is feledkeztem arról a rongyos 1455 friccsről. Vigye el az Eördögh! Dehát nem lehet, baszki, mert itt figyelnek az emberekre – az ember érték! És Imrém, a Lánchíd áldott csaposa már azzal nyit, hogy höhöjj, múltkor a kávédért kétezressel fizettél, és nem tetted el a visszajárót. Mi? Ho? Éééén? Éééén-e? Te-e. Mondok neki, mennyi az? 1580 forint. (És akkor hirtelen vízszintbe állt a mérleg.) Oké, akkor már megvan. Kerestem.

Így kerül újra egyensúlyba a világ. És így lehet az, hogy mínusz 1455 helyett plusz 125 ruppóval zártam a hetet! +125 forinttal, amit ha odaadnék a koldusnak, akkor sem kéne róla számot adnom. Egészen ugye addig, míg bele nem kerül a nyilvántartásba. És persze a nagy harmóniaegyensúly-visszaállás sosem történhetett volna meg hétfőn. A hétfő – mint az ismeretes – geci nap. Az ilyenek mindig kedd és péntek között történnek.

Amint azt korábban is említettem volt, imádom magam felesleges ám érdekes információkkal tömni. Az utóbbi időben főleg második világháborúval kapcsolatban bukkantam olyan dolgokra, amikről eddig fogalmam sem volt.

Nem tudtam, például, hogy Magda Göbbels, Joseph Göbbels náci propagandaminiszter felesége egyes visszaemlékezések szerint aktívan részt vállalt tulajdon gyermekei megmérgezéséhez nem sokkal Berlin eleste előtt. Ehhez aztán tényleg elszántság kell, meg mérhetetlen büszkeség. És remélem, azért kellemetlen lelki viharok előzték meg ezt a szörnyűséges tettet.

Szintén nem tudtam, hogy Churchill Francia Algéria partjainál 1940-ben szétlövette a francia flottát (saját szövetségeseit), ezzel 1297 ember halálát okozva. Hogy miért? Mert a franciák és a németek akkor éppen tűzszünetet írtak alá, és Churchill nagyon nem szerette volna, ha a francia flotta ezalatt az idő alatt esetlegesen német kézre játszódik át. Ezért aztán megtette ezt az erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető lépést.

Almáékat lehet szeretni, meg utálni, ez a “megosztás” pedig mindenképpen a cég malmára hajtja a vizet egészen addig, amíg a fanbázis nem fordul el tőlük – addig sikeresek lesznek. Jegyezd meg, míg a föld kerek, mindig lesznek almerek - tunya mosolygós geekek, akiknek arra áll fel a cerka, hogy mennyire szép az alkalmazás alatt a drop shadow, és órákig el tudnak játszani a dokk magnifikáció fícsörével, meg azzal, hogy lassítva teszik le az alkalmazásokat a dokkba, mert mennyire szép, ahogy lassan beleminimalizálódik az ikonjába.

Ma az Apple kicsit frissítette az iPod termékvonalat. Azt lehetett sejteni, hogy egyes termékek kamerát fognak kapni, de hogy melyek ezek, arról fogalmunk sem volt – ma este nyolcig, amikor is kiderült, hogy az iPod nanók a “szerencsés kiválasztottak”. A szintén népszerű iPod touch (ebből 20 millió fogyott eddig) méretileg növekedett: az entry level a 8 gigás kütyü, a régi 16 gigzes modell 32-re, a régi 32-es pedig 64 gigásra hízott. (Árak: 199, 299 és 399 dollárok respectively). Kamera nincs!

Negyed kilencre már be is futottak az első fikkantók az appleblogra, hogy mennyire szar volt az esemény, hogyhogy nem a touch kapta a kamerát. Hát, pedig, fátter, ha belegondolsz, ez kurvaegyszerű dolog. A touch nemrég kapott új szoftvert, a két nagyobb modellt pedig hanggal is lehet irányítani (ez is az új szoft egyik új fícsöre), van benne még Nike+ Sport Kit is, meg még a franc tudja mi. Ez a készülék tulajdonképpen zsírúj. Ezzel nem kell semmit csinálni, mert ez a készülék még egy évig eladja magát – bőven elég a tárhelyduplázás.

Az iPod classic az iPod-vonal mostohagyereke. Merevlemez kotyog benne, meg LED-es háttérvilágítású LCD, viszont ez a készülék tud egyedül 100 giga felett teljesíteni – most a kínálat az eddig 120 gigáról 120 és 160 gigára bővült. (Érdekesség, hogy két évvel ezelőtt a 30-60-80 (asszem) gigás modellek helyett bejött a 80 és 160 gigás klasszik (akkor vettem egy 160-asat), aztán egy évvel ezelőtt egyszerűsítették a dolgot, és csak 120-ast lehetett vásárolni. Most meg itt a 120-as meg visszajött a 160-as… Nem tudják ezek, mit akarnak.) Az iPod classicot azonban a mostohagyerek-lét miatt nem fogják fejleszteni, ez egyértelmű. Alig várják már Cupertinóban, hogy végre az első touch-ok elérjék a 128 gigát (ez, a jelenlegi trendeket figyelve egy-két év múlva megtörténhet. Az első touch-ok 8 és 16 gigát tudtak (az akkori iPhone-ok 4-et és 8-at), majd melléjük tették a 32-est. Most kilőtték a 16-ost, viszont mellétették a 64-est. Ha a trend folytatódik, jövőre, vagy másfél év múlva megjön a 16-64-128-as vagy 32-64-128-as vonal, és abban a percben vége lesz a classicnak, vegye meg a júzer a multitáccsos, ám kisebb kapacitású készüléket drágábbért.)

Az, hogy a kis iPod shuffle-ba kamera kerüljön, kizárt dolog, így marad a nano, és a júzert rögtön egy rémesen egyszerű, bár elképesztően szemétláda választás elé állítottuk. Kamerát akarsz, öcsisajt. Vagy veszel nanót (149 dollárért 8 gigát, vagy 179-ért 16-ot), és lemondasz a multitáccsról, vagy ha kamera kell és multitáccs, akkor mars az AT&T-hez iPhone-t venni. Más opció nincs. Majd ha minden hülye megvette az nanót, mert ebben van a kamera, akkor majd (egy év múlva) lehet belerakni a touchba is a kamerát, és akkor az milyen jó lesz.

Nincs új a nap alatt, barátaim. Akiknek kamera kell, megveszi a nanót, akinek touch is kell, az meg megy az AT&T-hez, és rengeteget fizet a két év alatt. Akinek meg van esze, az meg vár egy-két évet, és addig fényképez meg kameráz a Sony Ericcsonnal. Hát, így megy ez. Majd ha kifulladt a nanóvásárlási láz, akkor szépen beleteszik a touchba is, és eladják a melegvizet megint.

Nem mellesleg ügyesen csinálta az Apple az iPhone bevezetést is. Előjöttek a multitáccsal, és mindenki ráverte a faszát, pedig csak hat országban árusították, vagy hogy. (Asszonynak vettem ilyet néhány hónapja, és én biztos vagyok benne, hogy a három generációból ez a legszebb változat.) Persze az early adopterek (azok, akik az új termékekre rácsapnak, mint gyöngytyúk a takonyra) rögtön rárepültek az első iPhone-okra, és lekötötték magukat két évre Amerika legnagyobb szolgáltatójánál. Aztán fél évre rá Jobsék kijöttek a touch-csal, ami ugyanaz, mint az iPhone, csak kétszer annyi memóriával – 8 meg 16 giga ketyeg ezekben a gépekben. Akinek kellett a multitouch, annak már mindegy volt, mert megvette az iPhone-t (ez volt Jobsék elsődleges célja), aki pedig akarta a multitouchot, de nemet bírt mondani a kétéves hűségnek, az megvette a touchot (második fölözés). Aztán jött a 8 és 16 gigás iPhone 3G, és nem sokkal később az iTouchból kijött a 32 gigás verzió. Most nyáron bővítették az iPhone palettát 8 gigás 3G-k vannak, és 16-32 gigás 3Gs-ek. És persze jön a touch is 8, 32, 64-gyel.

Meg kell érteni, hogy semmi értelme fordítva csinálni sales szempontjából. Ha innovatív technológiát hozol be horrorprémiumáron, akkor nem fogod ezt azonnal agyoncsapni egy “funkciócsökkentett” és olcsóbb termékkel. Először megvárod, míg a júzer megveszi a prémiumot (első fölözés), majd odaveted a többieknek azt, amire már ők sem tudnak nemet mondani (második fölözés). És most is: ha a touchba került volna kamera, akkor ki francnak kellene a nano? És melyik touch és kamerafanatikust lehetne rábeszélni az iPhone 3Gs-re vagy a 3g-re? Miért vágna alá magának az Apple azzal, hogy a csúcstermékeit javítja tovább? Azok eladják magukat további piszkatúra nélkül. Fókuszáljunk inkább a kevésbé pró termékekre, aztán majd egy év múlva odatesszük a kamerát a touch-ba is. Aki addig kibírja, az alig fogja várni, hogy kiköhöghesse nekünk a 300 dodót. Így lesz eredményes a cég, így lesznek elégedettek a részvényesek.

Q. E. D.

Asszem nem árulok el nagy titkot, amikor kijelentem, hogy az úton milyen kiemelkedően furcsa figurákkal lehet találkozni. Hihetetlen nyitott, vidám, kedves arcokkal, akik el sem tudnak jobb programot képzelni, mint hogy Villafranca del Bierzo főterén üljenek egy asztal körül néhány üveg bor és egymás társaságában, csak élvezve, hogy mindenki ottvan – akár közös nyelv nélkül.

Irene, akiről most írni fogok, azonban nem járta végig a Caminót. Vele az út végén találkoztunk, a legutolsó még tényleg Caminós településen, Muxiában, a hegyen, egy szép naplemente előtt. Felértünk a fél Gellérthegynyi sziklás dombocska tetejére, és úgy helyezkedtünk el, hogy ne zavarjuk meg a szintén naplementére készülődő leányzót. Persze azért szóbaelegyedtünk vele, és mint később kiderült, valóban megérte. Bemutatkozás után szóbajött az, hogy ki mivel foglalkozik. Én elmondtam, hogy babelfish vagyok, a kedvesem biológus, és te?

- Én azt kutatom – felelte mosolyogva, – hogy az emberek hogyan érzékelik az időt. Most egy éven keresztül utazom, hogy megtudjam, hogy az emberekben milyen koncepció él az időről. Három hónapot töltök itt Galíciában, majd Mexikóba, Norvégiába és végül Chilébe utazom.
- Dehát hogyan lehet ezt kutatni?
- Itt Galíciában – talán te is észrevetted – kiemelten fontos a halászat, ez a foglalkozás pedig egyrészről természetközeli munka, másrészről pedig jelentős mértékben függ az időtől: a halak vándorlásától, az időjárástól, az apálytól és a dagálytól. Azt vizsgálom, hogy a kis falvakban élő, a saját “szakállukra” dolgozó halászok időről alkotott elképzelése, időbeosztása stb. mennyiben tér el a nagyobb városok halásztársaságainál dolgozó halászokétól. Az a tény, hogy nem saját maguknak dolgoznak, hanem egy társaság alkalmazottai, mennyiben változtatja meg a hozzáállásukat a halászathoz és az időhöz?
- Dehát… effektíve hogyan kutatsz? Mi a módszered?
- Interjút készítek velük.
- Dehát ez kurva izgalmas téma! És milyen kérdéseket teszel fel?
- Játsszuk akkor el. Tegyük fel, hogy te vagy az a halászember, akivel interjút készítek. Mehet?
- I’m ready when you are.
- Oké. Szóval azt kérdezném, hogy ha beesne ide valaki a Marsról, aki nincs tisztában az itteni helyzettel, és megkérdezné tőled, hogy mi az az idő, akkor mit válaszolnál?
- Ez barmi érdekes, hallod-e! Hadd gondolkodjam… Mit is mondanék. Az idő az a dolog, ami alapján a minket körülvevő világ változásait számontartjuk.
- És hogy tartjuk számon?
- Hát az órákkal, percekkel, napokkal, hónapokkal, meg a többivel.
- És ezek hogy jöttek létre?
- Ezeket a régi kor emberei állapították meg saját megfigyelések alapján. Persze nem mindegyiket, mert van, amit önkényesen. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg, hogy a mi mértékegységeinkről a természet és maga az idő nem tud, illetve nem érdekli. Csak szépen folyik, és történik, mint mindig. A természet nem órákban mér. És a legutóbb 2008-ban beillesztett szökőmásodperc sem izgatja.
- És mióta van itt az idő? Van-e eleje vagy vége?
- Nincs. Öröktől fogva van, és lesz.
- Aha, értem. Az idő létezéséhez szükség van emberre?
- Abszolút nincs. Idő az emberiség nélkül is létezne. A világ is létezne. Csak azért, mert nincs, aki az adott jelenséget feljegyezze, a jelenség még létezik.
- Szerinted az idő inkább lineáris vagy ciklusos – már az idő múlását tekintve.
- Körkörösen lineáris. Fejlődik egy részről, de másfelől ismétlődik…

Azt hiszem, lett volna kedvem még beszélni vele erről, de elkezdődött a naplemente érdemi része, és elköszöntünk egymástól. Irene mögöttünk ült, és mint később bevallotta, készített rólunk egy képet, amit most be is szúrnék ide.

Irene topikja tehát az idő, ezt tanulmányozza ő nagy hévvel két és fél kontinens négy országában három-három hónapon keresztül. Irene amúgy blogot is ír az utazásáról, illetve arról, hogy egész pontosan miről is szól az ő munkája, és van egy kicsit kusza fotóblogja is (ne várjunk művészi képeket, az ő műfaja a point and shoot.)

Búcsúzásként meg bepésztelem ide azt, hogy mink hogyan csapódtunk le az ő blogjában:

I also met a young Hungarian couple. The man works as an interpreter, so his English was excellent, and he found my project fascinating. He asked me a lot of questions about the questions I asked other people – so, of course, I started “interviewing” him as an answer. He said that time was a way of marking the passage of life, both human and non-human. It is divided into arbitrary artificial units like hours and seconds because humans thousands of years ago thought to do so. That’s all I got from him, because the sunset turned pretty and he went to sit with his girlfriend. I was sitting behind them, and I took a Hallmark-romantic picture of their silhouettes against the sun (“CREEP,” you might think – but they were genuinely pleased when I showed it to them, and I am going to e-mail it to them), of which I am immensely proud.