Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

2009.11.03.
Land of the Free, Home of the Brave

Írtam már az egybesült állatok nagykövetségéről? Természetesen az amerigóira gondolok, ahol néha ügyeket kell intéznem. Az egész szervezet működése hűen tükrözi azt a tipikus álszenteskedő skizofrénizmussal vegyített tengerentúli  paranoiát, ami tulajdonképpen nap mint nap visszaköszönt a tévében – egészen az elmúlt időkig. Mostmár a hírekben annyira nem jelentkezik ez a nagypofájú “majd mi megmondjuk helyetted, hogy hogyan akarjad”, de a bürokráciában még nagyon jelen van ez a jelenség. Miben merül ki? Abban, hogy egyszerűen megalázó, ami ott történik.

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

Eddig 5 jólmegmondás érkezett “Land of the Free, Home of the Brave” témában:

  1. rivera ( )

    Jót röhögtem, jó írás, de mondjuk én épp ezt bírom az amerikaiakban. Nem a túlzottnak tűnő patentkodó óvintézkedést vagy a feleslegesnek látszó paranoiát, sokkal inkább a lesson’s learned habitust. Visszacsatolás, kiértékelés, javítás. Nyilván kellett hozzá pár merénylet amire ilyen szintre jutott a biztosítás, de abban is biztos lehetsz hogy ezeket kielemezve meghúztak minden szükséges lépést. Én Bukarestben mászkáltam sokat az ottani követség előtt, kemény akadálypáját építettek a bejárat elé, hogy bombával rakott teherkocsi se tudjon kárt tenni az épületben. Saját hibáikból – hatékonyan – tanulnak, ezt a tulajdonságot simán elfogadnám társadalmi szinten, tán még akkor is ha mellé adják a paranoiát és a patentkodást. Inkább mint egy helyben totyogni és rácsodálkozni hogy némá, megin’?

  2. Zeusz ( )

    Word.

    Nekem csak az az attitűd nem jön be, hogy nekünk nálatok bármit lehet, de nektek hozzánk a küszöb alatt kell becsúszni. Értem én, hogy világhatalom, meg bürokrácia, meg minden, de akkoris.

    És akkor arról nem is beszélünk, hogy beutazáskor meg az ánuszrózsádat megvizsgálják, és bűnözőként kezelnek. Ujjlenyomat és WANTED-fotó készítése, helómi? És nemcsak velünk, hanem pl azokkal az angolokkal szemben is, akikkel vállvetve tolták végig Irakot. Az egyszerűen _megalázó_ szekuricsi szkrínung után beléphetsz a szabadság országába – kitágult ánusszal. Hómofdefrí, lendofdebrév. Értem én az emögött rejlő mechanizmust, csak nem szeretem.

    És persze, hogy az ő országában ő diktálja a szabályokat, és nekem azt is el kell fogadnom, ha ő az ószéjkenjuszít akarja velem elénekeltetni belépéskor — visszafelé, csak ne csodálkozzon, ha ezt én szóváteszem. De ha szóváteszem, akkor visszafordít a gecibe. Így aztán fogcsikorgatva blogposztot írok, és a szemébe meg mosolygok én is.

  3. rivera ( )

    Hát igen, a függő viszony kiszolgáltatottsággal jár. Én nem függök tőlük, eszem ágában sincs odamenni, nem is vonzz. Előbb megyek el Indiába vagy Brazíliába mint a napfényes LA-be (a napfényes LA érdeklli a faszom). Viszont vannak hasonló függő viszonyok az én életemben is, amikor kénytelen vagyok behúzott farokkal megalkudni, max igen halkan kurvaanyázok a szám sarkából :)

  4. cresc ( )

    Teljesen egyetértek Zeusszal. Megalázó a bánásmód. Másrészt: ahová viszed ezeket a “hitelesített” fordításokat, ott nem tudják, hogy ez így zajlik? Ha tudnák, biztosan nem fogadnák el hitelesként :)

  5. rivera ( )

    utólag is pardon my French, a lendület néha magával ragad :)

Jólmegmondd Te is!