Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Archívum erre a hónapra: December, 2009

2009.12.30.
Hogyan vásároljunk magunknak Macintosh számítógépet?

Hadd kezdjem a lényeggel: Meket venni kibaszott nehéz, mert az ember (jó, az én szintemen) ritkán lát annyi pénzt egyszerre vagy egy bankszámlán. És rettenetesen hihetetlen az, hogy mindezt én egyetlen kibaszott számítógépre fogom átlapátolni más zsebébe. Ez tény, barátaim (leendő mekesek), ezzel szembe kell nézni: a mekek ára borsos, és most elsősorban ne a Windowsos gépekhez mérjük az árakat, hanem a saját pénztárcánkhoz. Szóval egy 350k-s “belépő” laptop (13″, 2.26 Ghz C2D, 2 GB, 160 GB, Geforce 9400M), vagy egy fél millába kerülő asztali gépállat (27″, 2,66 GHz i5, 4GB, 1TB, Radeon HD 4850) az nekünk több hónapi keresetünk, ezért aztán az ember rohadt nehezen veszi rá magát arra, hogy erre egyáltalán gyűjteni kezdjen. (Megsúgom: az első Mac után ez az önmeggyőzés sokkal könnyebben megy.)

Az ember sokáig csócsálgatja ezt a dolgot, rendezgeti az igényeit, próbál kivárni. Én pl. addig akarok várni az MBP-vel, ameddig a 13″-modellbe vissza nem kerül a külön audió in és audió out, mert nekem az egyetlen audió csatlakozó nem pálya, hiába van firewire-es hangkártyám. És igen, három évnyi leptopozás után eljutottam oda, hogy baszkikám, kell egy asztali gép. És igen, iMac kell. Nagy kijelzővel, gyors vincseszterrel, és dugig tömve rammal. Lehetőleg négymagos kivitelben. Baromira elégedett lennék egy újgenerációs 24″-essel, de olyan nincs. Vagy 21″-es van, vagy 27″-es. 21″-es pont súrolná a képernyőmérettel kapcsolatos alsó igényhatáromat, de a négy mag jól jönne, lássuk be, hogy a Core2Duo-k hamarosan kezdenek kifutni, én pedig az iMac-et minimum három, de inkább öt évre vásárolnám. Sokszor futtatok virtualizálva ikszpét a meló miatt, és néha szegény Luca, ez a három éves igásló (amit persze imádok), már meg-meg röccen, ha a virtualizált XP+Word+Trados mellett az ember még futtatna ezt-azt. Kevés a 2.33-as C2D, de főleg a 4, valójában pedig 3 giga ram.

Szóval nagy meccs ez, rengeteg tényezővel. Egyrészről ott az idő kérdése, hogy vajon az elkövetkezendő fél-egy évben betöltik-e a 27 és 21,5 incs közötti úrt, és ha igen, mivel, és ha igen, belekerül-e a középgépekbe a 4 magos i5, vagy az jó darabig csak a 27″-ben lesz benne? Visszakerül-e a 13″ MBP-be a külön audió in/out, vagy marad minden így. És egyáltalán need vagy want-e egy asztali iMac? Talán ezt kéne először eldönteni, de ez az elkövetkezendő fél-egy év alatt lejátszódik. Addig pedig én még rengetegszer fogok euróárat ellenőrizni, meg körbejárni a kérdést az osztrák, amerikai, angol és luxemburgi epülsztórok tekintetében.

Ilyen szakma ez, baszkikám, de mekkora jóság lesz, ha az asztalon lesz az új gép, érted, mekkora jóság.

2009.12.08.
Így fotóztok ti!

Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön, hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).
Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.
Délután pedig gyakorlati sessiont tartott az amerikai fotós úr – jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.
Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk – de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek – érezhető a különbség.
És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.
Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg a cuccokat hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére is töredéke az amerikai kollégának. Aztán mégse.
Szóval két külön világ, két külön iskola ez.

Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön meg a twitteren (ezek ugye egybe vannak drótozva), hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).

Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.

Délután pedig gyakorlati sessiont tartott — jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.

Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk — de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek — érezhető a különbség.

És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, görbül a háta, fáj a dereka, és laposra ülie a seggét, miközben kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.

Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg az elkészített képeket hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére töredéke az amerikai kollégához képest. Aztán mégse.

Szóval két külön világ, két külön iskola ez, és persze Mike értetlenül áll a dolog előtt, és nehezére esik neki elhinni, hogy dehát itt nem úgy megy az, mint odaát, mert itt egész esküvőket rendeznek meg kétmillió forintból, meg annál kevesebből (nem kell messzire mennem a példához, elég csak a tükörbe néznem), a magyar Józsibogár meg rögtön kezdi megmagyarázva érezni a képek zsenialitását, hogy ja, hát tízezerből én is könnyen kiválogatok ötszáz képet, amin betolom a görbéket, és íme, tökéletes. Ez nem művészet. És rögtön elkezdik az amerikai úr hozzáértését is firtatni, mert hogy milyen profi az, aki nem tolja RAW-ban? Jépeg, kérem? Az is formátum?

Soha nem fogják egymást megérteni, komolyan. Sajnos nincs konklúzió, nincs megfejtés, nincs okosság a végére. Csak a széttárt kéz, és a vállvonogatás. Walk away, George.

2009.12.07.
Tolom a kontentot

Heló mindenkinek. Tudom, ezer éve, de legalábbis november harmadika óta nem jártam erre, nem írtam ide. Mondjuk ennek oka van, ez pedig nem is annyira személyes, inkább más jellegű. Nem tudom, ki hogy van vele, a blogírás nálam mostmár nemcsak hozzáállás kérdése, hanem attól is függ, hogy milyen tartalmat akarok csinálni. Sokszor az ember csak egy linket akar beszúrni az olvasóinak, vagy csak el akarja mondani, hogy most éppen hol van, és mit csinál. Az ilyen jellegű kinyilatkoztatások számára pedig nem a legmegfelelőbb médium a blog, ennél vannak jobb eszközök is. Régebben még nem voltak, akkor tökre elfogadott dolog volt szerintem egy-két mondatért bejegyzést írni, dehát változnak az idők, itt a twitter meg a tumblr.

A twitterről már szinte mindenki hallott, aki meg nem, annak most elmondom: ez egy olyan üzenetküldő szolgáltatás, ahol max. 160 karakterben válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy what are you doing now? vagyis hogy mit csinálsz most. És akkor az ember 160 karakterben elmondja. Szóval, már nem ide, a blogra írom fel azt, ha valamit csak gyorsan akarok közölni: erre ott a twitter: http://www.twitter.com/zeusthegreekgod

Aztán van olyan is, hogy az embernek nincs igazán mondanivalója, csak egy linket, képet, idézetet, ilyeneket akar eltenni későbbre, vagy megosztani másokkal. Az én blogomon ez már nem “divat”, a blog másról szól. Az ilyen rövidebb szösszenetek a tumblr.com-által nyújtott mikroblogging szolgáltatásra valók, az efféle limerik-tartalmakat a zeusz.tumblr.com oldalon tárolom. Számomra érdekes képek, videók, idézetek, linkek, és egyáltalán: webes tartalmak laknak itt. Aki csatlakozik a tumblr-re, az kommentálhatja ezeket, újraposztolhatja a saját tumblr oldalán, ésatöbbi, megnézni ingyen lehet.

Aztán persze ottvan a facebook üzenőfala, ami számomra a twitter szűrt formájaként manifesztálódik. Igen ritkán gyártok kifejezetten facebookos kontentot, általában ide máshonnan linkelek. Ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy az elsődleges minitartalomgenerátorom a tumblr, aminek van egy nagyon kecses bookmarkletje. Ez a böngészőmbe van beépítve, és ha megtetszik valami, akkor rábökök erre a kis egységre. Elteszem a zeusz.tumblr.com-ra, az itt összegyűjtött tartalmak pedig automatikusan twitterizálódnak ellenkező rendelkezés hiányában. A twitter és a facebook is össze vannak kötve, de a twitter-facebook közötti kommunikációt triggerelni kell, ez pedig a #fb hashtaggel történik. Ha ezt a taget bedobom a tumblr-es poszt vagy a twitteres csirip végére, akkor az bizony (a fenti egybedrótozott lánc miatt) kiköt az arckönyvön. De mondom, az arckönyv nem elsődleges.

Mindenről volt itt szó, csak a blogról nem. A blog a hosszú, kifejtős posztok számára lesz fenntartva – az olyanok számára, mint ez is itt. Semmi értelme Zero 7-klipeket publikálni ide, mert a linkek nem ide valók. Arról még lehet szó távlati tervként, hogy beheggesztjük tartalmilag a twittert meg a tumblert ide oldalra úgy, hogy kikerüljük a duplikátumokat, de ez csak távlati terv. Addig is maradnak a linkek, és az RSS feedek.

Blog: http://blog.zepont.hu
Tumblr: http://zeusz.tumblr.com (elsőszámú szeméttelep)
Twitter: http://twitter.com/zeusthegreekgod (főleg geekeknek)

Éshogy ki a célközönség? Azt majd mindenki eldönti magának…