2010.02.08.
You don’t own your kids!
Ilyenkor azért minden állaira más lesz. Háromnegyed hétkor hívott a darlingom, hogy némi update-t adjon, de mint az olajozott rakéta úgy csaptam rá a telefonra. Persze ilyenkor már úgysem lehet visszaaludni, pedig fáradt vagyok. És ez még csak az eleje – az eleje sem.
Ezzel a poszttal meg már rég tartozom. Szerettem volna úgy írni, hogy van időm elmélyedni, meg átgondolni, hogy mit is szeretnék ide vésni, de erre már nincs lehetőségem. Kénytelen leszek a “gyorsérlelésű” gondolataimnak itt helyet adni.
Hamarosan megszületik a lányom, ez pedig egészen valószínűtlen érzés. Persze, vártuk már, meg minden, de erre nem lehet felkészülni – erre sem lehet felkészülni. Megintcsak oda lyukadunk ki, hogy a szavaink nem közvetítenek érzéseket, csak azok satnya imitációját. Vö. az izgatottság szó enyhe kifejezés. De azért jó lenne normális szülőnek lenni. Jó lenne, ha észnél tudnánk maradni, és nem ártana ehhez az alapokat tisztázni.
Az első és legfontosabb talán az, hogy rossz szülői hozzáállás az, amely szerint a szülők birtokolják, tulajdonolják a gyerekeket. Ez koránt sincs így, sőt pont fordítva van inkább. Ha birtokviszonyól érdemes egyáltalán beszélni, akkor sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a kérdést a gyerek szemszögéből vizsgáljuk meg, és kimondjuk: mi az ő szülei vagyunk. A gyerek önmagáé. Igen, mi megkaptuk őt kölcsönbe. Kapunk matériát, hogy kezdjünk vele valamit, de tévedés azt gondolni, hogy ő a mienk. Nálunk lesz a következő huszonsok évben, aztán elköltözik, és persze akkor is a “mi gyerekünk” lesz, de azért mégiscsak egy önálló lény felnevelése lenne a cél, aki önmagában is megállja a helyét, és nem kell neki arra gondolnia, hogy ő az apjafia vagy az anyjalánya. Legyen ő önmaga.
Ebből következően jó lenne, ha meg tudnánk oldani azt, hogy a gyerek ne töltse ki az életünket száz százalékosan, hanem mellette legyen más is – zene, barátok, természetjárás, sőt: egyedüllét. Annak is örülnék, ha legalább alkalmanként tudnánk tárgyilagosan vizsgálni önmagunkat, mint családot. Mert akkor van lehetőségünk arra, hogy megnézzük, mit baszunk el, és hogyan lehetne javítani.
Szeretném, ha a kölykömnek huszonöt éves korára inkább a haverja lennék, és nem csak és kizárólag az apgya, és főleg azt nem szeretném, ha túlzottan elkapatnánk a gyereket. És a lényeg mégegyszer (csak magamnak): nem birtoklod a gyerekeidet – ők birtokolnak téged.
Most pedig térjünk vissza a valóságba.
post
T mínusz mennyi? Úgy értem mikorra jelezték, h érkezik? (Gondolom Metallicára akkor még nem hozod ki
)
Abban pedig tök igazad van, hogy bárki bármit mond, amíg nem tartod a kezedben azt az üvöltő micsodát, addig totál nem fogható fel, mi is ez az egész. Még a másodiknál is csak bámulja az ember a természet ezen meglepetését.
Hajrá
T minus néhány óra. … and counting!
Ide rímel. Szeretettel:
“Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban. Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása: Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.” (Kahlil Gibran)