Éjjel 0.55-kor megszületett Janka. Takkra három kiló, és 54 centi. Baba és mama jól vannak, csak fáradtak. (Amint a fenti ábra mutatja, a metálvillát álmában is gyakorolja)

Ezzel a poszttal meg már rég tartozom. Szerettem volna úgy írni, hogy van időm elmélyedni, meg átgondolni, hogy mit is szeretnék ide vésni, de erre már nincs lehetőségem. Kénytelen leszek a “gyorsérlelésű” gondolataimnak itt helyet adni.

Hamarosan megszületik a lányom, ez pedig egészen valószínűtlen érzés. Persze, vártuk már, meg minden, de erre nem lehet felkészülni – erre sem lehet felkészülni. Megintcsak oda lyukadunk ki, hogy a szavaink nem közvetítenek érzéseket, csak azok satnya imitációját. Vö. az izgatottság szó enyhe kifejezés. De azért jó lenne normális szülőnek lenni. Jó lenne, ha észnél tudnánk maradni, és nem ártana ehhez az alapokat tisztázni.

Az első és legfontosabb talán az, hogy rossz szülői hozzáállás az, amely szerint a szülők birtokolják, tulajdonolják a gyerekeket. Ez koránt sincs így, sőt pont fordítva van inkább. Ha birtokviszonyól érdemes egyáltalán beszélni, akkor sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a kérdést a gyerek szemszögéből vizsgáljuk meg, és kimondjuk: mi az ő szülei vagyunk. A gyerek önmagáé. Igen, mi megkaptuk őt kölcsönbe. Kapunk matériát, hogy kezdjünk vele valamit, de tévedés azt gondolni, hogy ő a mienk. Nálunk lesz a következő huszonsok évben, aztán elköltözik, és persze akkor is a “mi gyerekünk” lesz, de azért mégiscsak egy önálló lény felnevelése lenne a cél, aki önmagában is megállja a helyét, és nem kell neki arra gondolnia, hogy ő az apjafia vagy az anyjalánya. Legyen ő önmaga.

Ebből következően jó lenne, ha meg tudnánk oldani azt, hogy a gyerek ne töltse ki az életünket száz százalékosan, hanem mellette legyen más is – zene, barátok, természetjárás, sőt: egyedüllét. Annak is örülnék, ha legalább alkalmanként tudnánk tárgyilagosan vizsgálni önmagunkat, mint családot. Mert akkor van lehetőségünk arra, hogy megnézzük, mit baszunk el, és hogyan lehetne javítani.

Szeretném, ha a kölykömnek huszonöt éves korára inkább a haverja lennék, és nem csak és kizárólag az apgya, és főleg azt nem szeretném, ha túlzottan elkapatnánk a gyereket. És a lényeg mégegyszer (csak magamnak): nem birtoklod a gyerekeidet – ők birtokolnak téged.

Most pedig térjünk vissza a valóságba.

Én nem értek a sztrájkjoghoz, meg a munka törvénykönyve sincs előttem (ez nem az én asztalom), de a sztrájk számomra azt jelentené, hogy a cégtulajdonosokat szopatom meg azzal, hogy nem termelek. Értem én, hogy a BKV egy szolgáltatás, ami a közt (népet) hivatott A-ból B-be eljuttatni, de valahol mégis furcsa, hogy a cég tulajdonosai és vezetői nem nagyon érezhetnek az egészből semmit – mert ők nem BKV-val járnak, hanem szolgálati gépkocsival. A vezetők fizuja sem lesz kevesebb, maximum a nyereség után kiadott prémium… őőő.. micsoda? Nyereség? Na, az nincs. De prémium van, annak lennie köll. Szóval az van, hogy a békávésztrájk úgy szopatja a vezetést, hogy sehogy, helyette persze mi történik? Hát, hogy a zemberekkelfizettetikmeg. Veled, bezony. A sztrájkért is te fizetsz, meg a menáger úrnak a fizetéséjért is te fizetsz. Közbe meg szopol a dugóban, mert az hirtelen lett, és ha ez még mind nem lenne elég, akkor hamarosan jön a szmogriadó, jihijj, dekurvajó.

És szemmel láthatóan az embereknek egy csöpp sütnivalójuk sincsen. Merthogy békávé nincs, az oké. Mi a reakció? Minden marha autóba ül. “Nem fogok én fagyoskodva a buszmegállóban ácsorogni, bázel, én beteszem a seggemet a verdába, és állok inkább a dugóba. Belső keringtetésre baszom a lékkondit, értő, aztán pöfögök a mögöttem lévő orra alá. Ha neki nincs belső keringtetése, akkor szopó. Mi, hogy én? Hogy kerékpárra? A FASZT, kérlekalássan, sőt, KETTŐT!”

Mert szemmel láthatóan megint ottvagyunk, hogy a kerékpár bizony nem alternatíva (az autó az meg nagyonis.). És én szüntelenül nem értem meg, hogy miért. Nagyszerű érveim vannak a kerékpározás mellett:

• Nincs rossz idő. Sőt, kifejezetten nulla fok körüli időjárás van, ami január közepéhez mérten istenes. Ez azt jelenti, hogy az ember kimegy az utcára egy farmernadrágban, meg egy pulcsiban és kabátban, vagy két pulcsiban, és nem fázik. Anbeliveböl, bazmeg, nem fázik!
• Nincsenek sokan a buszsávban. Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Ott egy egész sáv majdnem üresen. Ha valamelyik szemét köcsög még le is akarna dudálni, mert a sáv közepén haladsz, akkor még ő is meggondolja kétszer, amikor észreveszi, hogy még mindig 25 km/h-val gyorsabban halad, mint a dugóban üres-egyes-üres-egyest váltogató szegény lúzerek.
• Szabad a villamossín. Ismétlem magam, hogy: Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Jó, hatosból elmegy óránként három, mert az fővonal (bruhaha!), de pl. hatvanegyes villamost két napja nem láttam. És nem hiszem, hogy van olyan szőrös szívű rohadék zsaru, aki leállítana, vagy egy rossz szót is szólna azért, mert te sínezel. Igen, most szabályszegésre buzdítalak, dehát azért nézzük már meg ép ésszel: most, amikor tényleg nincs villamos a kötöttpályán, sokkal biztonságosabb sínezni, mint a pöfögő dobozok között figyelni a visszapillantókra.

És ennek ellenére nem, nem kerékpározok. Nekem az autó jár, mert nekem alkotmányos jogom az, hogy autóba tehessem a seggem, amikor én csak azt akarom. És senki se jöjjön nekem azokkal, akik:

• gyereket visznek oviba, isibe, különórákra
• délbudáról járnak északpestre dolgozni
• viszik a nagymamát dialízisre
• korporáciában dolgoznak, és nem ülhetnek büdösen az irodában
• sódert szállítanak a kisteherben

mert nekik felmentésük van. Ez a poszt most azoknak a tömegeknek szól, akik a XI-ben laknak, és az V-ben dolgoznak. Akik a Keletitől akarnak egészen Hűvösvölgyig kocsikázni. Akik szerint a Haller utca Albertfalva táv csak kocsival tehető meg. Nektek szól, igen. Pattanjatok kerékpárra. Ti, akik egyedül ültök a kocsiban, és nem kell hegyre mennetek, és a lakhelyetek meg a munkahelyetek 5-8 kilométerre van egymástól. Hagyjátok a kocsit, és üljetek fel egy cangára.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen érvek vannak most a városi kerékpározás ellen. Előre mondom, hogy a hideg nem érv: öt perc kerékpározás után senki nem fázik. Egyébként a választás kábé pofon egyszerű. Van a fagyoskodva bizonytalanság, a bringa és a dugóban ülés közbeni önszopatás. Lehet választani.

Néhány héttel a lagzi után pedig várt minket Spanyolország. Ekkor már hárman voltunk (ez az indulásunk előtti éjjel, nyolc órával a felszállás előtt derült ki, és Beloradoban lett másodszorra pozitív a teszt), ennek megfelelően az út is másként alakult, mint elterveztük. De így volt jó – ezt kellett megélnünk. Santiago után még elutaztunk a tengerpartra, Muxiába is, majd onnan A Coruna és Madrid volt az úticél.

Hazaérkezésünk után egy kicsit leereszkedett az év nagyszerűsége, de a napjaink ettől függetlenül gyerekvárással teltek és telnek. Nagyszerű napok ezek, de ezt az ember vagy megtudja idővel, vagy pedig nem is érdemes beszélni róla. Év végén szép lekerekítés volt két kontszert: egy Porcupine Tree és egy Alice in Chains.

Mi maradt ki? Nem is tudom. Talán a Sziget egy kicsit hiányzik, meg a Zamárdi Black-Out “tábor”. De egyik sem olyan behozhatatlan élmény, amit sajnálnom kéne.

És most rajtatok a sor. Milyen volt 2009? Posztlinket is elfogadok válaszként!

Az ember sokáig csócsálgatja ezt a dolgot, rendezgeti az igényeit, próbál kivárni. Én pl. addig akarok várni az MBP-vel, ameddig a 13″-modellbe vissza nem kerül a külön audió in és audió out, mert nekem az egyetlen audió csatlakozó nem pálya, hiába van firewire-es hangkártyám. És igen, három évnyi leptopozás után eljutottam oda, hogy baszkikám, kell egy asztali gép. És igen, iMac kell. Nagy kijelzővel, gyors vincseszterrel, és dugig tömve rammal. Lehetőleg négymagos kivitelben. Baromira elégedett lennék egy újgenerációs 24″-essel, de olyan nincs. Vagy 21″-es van, vagy 27″-es. 21″-es pont súrolná a képernyőmérettel kapcsolatos alsó igényhatáromat, de a négy mag jól jönne, lássuk be, hogy a Core2Duo-k hamarosan kezdenek kifutni, én pedig az iMac-et minimum három, de inkább öt évre vásárolnám. Sokszor futtatok virtualizálva ikszpét a meló miatt, és néha szegény Luca, ez a három éves igásló (amit persze imádok), már meg-meg röccen, ha a virtualizált XP+Word+Trados mellett az ember még futtatna ezt-azt. Kevés a 2.33-as C2D, de főleg a 4, valójában pedig 3 giga ram.

Szóval nagy meccs ez, rengeteg tényezővel. Egyrészről ott az idő kérdése, hogy vajon az elkövetkezendő fél-egy évben betöltik-e a 27 és 21,5 incs közötti úrt, és ha igen, mivel, és ha igen, belekerül-e a középgépekbe a 4 magos i5, vagy az jó darabig csak a 27″-ben lesz benne? Visszakerül-e a 13″ MBP-be a külön audió in/out, vagy marad minden így. És egyáltalán need vagy want-e egy asztali iMac? Talán ezt kéne először eldönteni, de ez az elkövetkezendő fél-egy év alatt lejátszódik. Addig pedig én még rengetegszer fogok euróárat ellenőrizni, meg körbejárni a kérdést az osztrák, amerikai, angol és luxemburgi epülsztórok tekintetében.

Ilyen szakma ez, baszkikám, de mekkora jóság lesz, ha az asztalon lesz az új gép, érted, mekkora jóság.

Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön meg a twitteren (ezek ugye egybe vannak drótozva), hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).

Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.

Délután pedig gyakorlati sessiont tartott — jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.

Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk — de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek — érezhető a különbség.

És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, görbül a háta, fáj a dereka, és laposra ülie a seggét, miközben kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.

Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg az elkészített képeket hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére töredéke az amerikai kollégához képest. Aztán mégse.

Szóval két külön világ, két külön iskola ez, és persze Mike értetlenül áll a dolog előtt, és nehezére esik neki elhinni, hogy dehát itt nem úgy megy az, mint odaát, mert itt egész esküvőket rendeznek meg kétmillió forintból, meg annál kevesebből (nem kell messzire mennem a példához, elég csak a tükörbe néznem), a magyar Józsibogár meg rögtön kezdi megmagyarázva érezni a képek zsenialitását, hogy ja, hát tízezerből én is könnyen kiválogatok ötszáz képet, amin betolom a görbéket, és íme, tökéletes. Ez nem művészet. És rögtön elkezdik az amerikai úr hozzáértését is firtatni, mert hogy milyen profi az, aki nem tolja RAW-ban? Jépeg, kérem? Az is formátum?

Soha nem fogják egymást megérteni, komolyan. Sajnos nincs konklúzió, nincs megfejtés, nincs okosság a végére. Csak a széttárt kéz, és a vállvonogatás. Walk away, George.

A twitterről már szinte mindenki hallott, aki meg nem, annak most elmondom: ez egy olyan üzenetküldő szolgáltatás, ahol max. 160 karakterben válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy what are you doing now? vagyis hogy mit csinálsz most. És akkor az ember 160 karakterben elmondja. Szóval, már nem ide, a blogra írom fel azt, ha valamit csak gyorsan akarok közölni: erre ott a twitter: http://www.twitter.com/zeusthegreekgod

Aztán van olyan is, hogy az embernek nincs igazán mondanivalója, csak egy linket, képet, idézetet, ilyeneket akar eltenni későbbre, vagy megosztani másokkal. Az én blogomon ez már nem “divat”, a blog másról szól. Az ilyen rövidebb szösszenetek a tumblr.com-által nyújtott mikroblogging szolgáltatásra valók, az efféle limerik-tartalmakat a zeusz.tumblr.com oldalon tárolom. Számomra érdekes képek, videók, idézetek, linkek, és egyáltalán: webes tartalmak laknak itt. Aki csatlakozik a tumblr-re, az kommentálhatja ezeket, újraposztolhatja a saját tumblr oldalán, ésatöbbi, megnézni ingyen lehet.

Aztán persze ottvan a facebook üzenőfala, ami számomra a twitter szűrt formájaként manifesztálódik. Igen ritkán gyártok kifejezetten facebookos kontentot, általában ide máshonnan linkelek. Ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy az elsődleges minitartalomgenerátorom a tumblr, aminek van egy nagyon kecses bookmarkletje. Ez a böngészőmbe van beépítve, és ha megtetszik valami, akkor rábökök erre a kis egységre. Elteszem a zeusz.tumblr.com-ra, az itt összegyűjtött tartalmak pedig automatikusan twitterizálódnak ellenkező rendelkezés hiányában. A twitter és a facebook is össze vannak kötve, de a twitter-facebook közötti kommunikációt triggerelni kell, ez pedig a #fb hashtaggel történik. Ha ezt a taget bedobom a tumblr-es poszt vagy a twitteres csirip végére, akkor az bizony (a fenti egybedrótozott lánc miatt) kiköt az arckönyvön. De mondom, az arckönyv nem elsődleges.

Mindenről volt itt szó, csak a blogról nem. A blog a hosszú, kifejtős posztok számára lesz fenntartva – az olyanok számára, mint ez is itt. Semmi értelme Zero 7-klipeket publikálni ide, mert a linkek nem ide valók. Arról még lehet szó távlati tervként, hogy beheggesztjük tartalmilag a twittert meg a tumblert ide oldalra úgy, hogy kikerüljük a duplikátumokat, de ez csak távlati terv. Addig is maradnak a linkek, és az RSS feedek.

Blog: http://blog.zepont.hu
Tumblr: http://zeusz.tumblr.com (elsőszámú szeméttelep)
Twitter: http://twitter.com/zeusthegreekgod (főleg geekeknek)

Éshogy ki a célközönség? Azt majd mindenki eldönti magának…

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

FULL DISCLAIMER: Posztíró nem gondolja, hogy a kerékpárosok szabálytalanságainak okai megalapozottak, önmagára nézvést két alapszabályt tart kötelezőnek: ne járdázz, ne pirosazz. Ezeket aztán konzekvensen gyakorolja.

1) A hírekkel ellentétben a kerékpárt nem gázpedálhoz kötött OTTO-motorral gyorsítják, hanem izomerővel, és az ember, ha már felküzdötte magát harminc köré, akkor szereti ott is tartani a sebességet. Sokszor fáj nem belesuhanni a piros lámpa utolsó tíz másodpercébe, amikor már nincs keresztforgalom, a könyv szerint pedig meg kéne állnia az ember gyerekének. Csak azért, hogy 20 másodperccel később nulláról kelljen megint felpakolni a sebességet. Ezért inkább belesuhannak a pirosba.

2) A kerékpárosok azt hiszik magukról (a tézis megalapozottságának vizsgálata nem posztunk témája), hogy organikusabb részét képezik a közlekedésnek, csak mert nem ülnek burokban, és járművük nem az orruk előtt két méterrel végződik. Mivel szerintük integránsabb részei ők a közlekedésnek, ezért inkább a kereszteződés előtt közvetlenül szeretnek megállni, ahonnan jobban átlátják a forgalmat, és követik el szabálytalanságaikat.

3) A városi piros lámpák abszolút nem a kerékpárosokra vannak tervezve. Nincs kerékpáros zöld hullám, ezért pl. a belvárosban tulajdonképpen lámpánként meg kell állni, sokszor olyankor is, amikor simán lehetne menni. Ilyen pl. az a szitu, amikor balról nagyívben hajtanak rá az autók a körútra (Nyugati felüljárónál az Oktogon irányában). Ilyenkor persze, hogy a körúton piros a lámpa, de egy kerékpáros simán elférne a bekanyarodó autók mellett. (lásd még: ötös pont). Adott helyzetekben sokkal életszerűbb lenne kerékpárosoknak szánt segédjelzések alkalmazása. Pl. bizonyos esetekben így lehetne engedélyezni a jobbra kisívben való kanyarodást is.

4) A kerékpár könnyebben manőverezhető, mint az autó – kisebb kanyarkör, közvetlenebb irányítás, etc. Ezért aztán a kerékpárosok olyan mozdulatokat is megengednek maguknak, amik autóból nézve életveszélyesnek tűnhetnek. Sok esetben nem azok.

5) A kerékpár egy nyomtávos műfaj, ezért szinte bárhol elfér. Autók tükrei között, és egyáltalán. Az esetek 90 százalékában a jobbra kisívben való kanyarodás akkor is kivitelezhető, ha a keresztbemenő forgalom teljesen fullon van.

Nos, a fenti öt ok kevert és együttes alkalmazása az, ami miatt a kerékpárosok könnyebben kaphatók némi szabálytalanságra. Ha egyszerűen fáj megállni, akkor az ember igyekszik a megállás pillanatát elodázni, és minél közelebb kerülni a kereszteződéshez, hogy tájékozódjon a keresztforgalom milyenségét illetően. Mivel a kerékpáros (saját elképzelése szerint) jobban átlátja a forgalmat, és járműve könnyebben irányítható, ezért merészebben vállal be egy-két szabálytalan manővert.

Ismételten hangsúlyozom, posztolónk a gyűlölt szabálytalan kerékpárosokhoz képest kifejezetten szabályosan közlekedik. Nem követ el több szabálytalanságot, mint egy átlagos autós egy átlagos hétköznapon.

2009. augusztus 19-e volt az a nap, amikor megálljt parancsoltam. Azt mondtam magamba’, hogy fátter, eddig, és ne tovább. Muszáj megtudnod, hogy hol megy el a pénz. Ezért akkor egy éjszakát arra fordítottam, hogy megtaláljam az ideális szoftvert az anyagiak trekkelésére. Meg is lett, stílusosan iBank a neve (kicsit már nekem is televan az iFaszom az iNevekkel, de ez egy ilyen szakma). És mit várok el egy ilyen szoftvertől? Hát elsősorban iPhone klienst (pipa), és hibátlan szinkronizációt (pipa). Rengeteg és testreszabható kategóriát (pipa), és színes szagos diagrammokat, oszlopokat, statisztikákat. Mondja meg, hogy jelen ütemet tartva, egy év múlva megengedhetek-e magamnak egy plusz fogkefét. (Megmondja, de nem.)

Szóval 2009. aug. 19. a nap, amikor elkezdtem a pénzügyek nyomonkövetését. Azóta böcsülettel. Komolyan. De sajnos, ugye, sajnos. Néha történik olyan, hogy az ember elhány egy-két százast, és vasárnap este egyszerűen nem tud elszámolni. Az iBank nagyszerű fícsörét, az Adjust Balance (Egyenleg kiigazítása) nevezetűt alkalmazom erre, és beírom, hogy effektíve mennyi van a zsebemben. És ő lekönyveli, hogy a kiigazítás pozitív avagy negatív irányban történt-e – vagyishogy több pénzem van-e, mint kéne, vagy éppen kevesebb.

Tegnapelőtt valami kifejezetten nem stimmelt. Az oké, ha néhány darab százassal elcsúszik az egyenleg, de ezernégyszáz-higidi-ötvenöt forinttal, baszki. Ezernégyszázzal? És ötvenöttel? Pedig ennyi, a szoftver és a zsebem közötti diszkrepanciából ez számítódott ki, és hirtelen nem tudtam hova trekkelni azt az 1455-öt. Nem tudtam, hova betaszítani, hogy igen, téged ide költöttelek el. Rettenetes volt.

Snitt.

Gyövök be a Lánczhídba, ahol mostanában neonomádkodom. Már meg is feledkeztem arról a rongyos 1455 friccsről. Vigye el az Eördögh! Dehát nem lehet, baszki, mert itt figyelnek az emberekre – az ember érték! És Imrém, a Lánchíd áldott csaposa már azzal nyit, hogy höhöjj, múltkor a kávédért kétezressel fizettél, és nem tetted el a visszajárót. Mi? Ho? Éééén? Éééén-e? Te-e. Mondok neki, mennyi az? 1580 forint. (És akkor hirtelen vízszintbe állt a mérleg.) Oké, akkor már megvan. Kerestem.

Így kerül újra egyensúlyba a világ. És így lehet az, hogy mínusz 1455 helyett plusz 125 ruppóval zártam a hetet! +125 forinttal, amit ha odaadnék a koldusnak, akkor sem kéne róla számot adnom. Egészen ugye addig, míg bele nem kerül a nyilvántartásba. És persze a nagy harmóniaegyensúly-visszaállás sosem történhetett volna meg hétfőn. A hétfő – mint az ismeretes – geci nap. Az ilyenek mindig kedd és péntek között történnek.

Nem tudtam, például, hogy Magda Göbbels, Joseph Göbbels náci propagandaminiszter felesége egyes visszaemlékezések szerint aktívan részt vállalt tulajdon gyermekei megmérgezéséhez nem sokkal Berlin eleste előtt. Ehhez aztán tényleg elszántság kell, meg mérhetetlen büszkeség. És remélem, azért kellemetlen lelki viharok előzték meg ezt a szörnyűséges tettet.

Szintén nem tudtam, hogy Churchill Francia Algéria partjainál 1940-ben szétlövette a francia flottát (saját szövetségeseit), ezzel 1297 ember halálát okozva. Hogy miért? Mert a franciák és a németek akkor éppen tűzszünetet írtak alá, és Churchill nagyon nem szerette volna, ha a francia flotta ezalatt az idő alatt esetlegesen német kézre játszódik át. Ezért aztán megtette ezt az erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető lépést.

Ma az Apple kicsit frissítette az iPod termékvonalat. Azt lehetett sejteni, hogy egyes termékek kamerát fognak kapni, de hogy melyek ezek, arról fogalmunk sem volt – ma este nyolcig, amikor is kiderült, hogy az iPod nanók a “szerencsés kiválasztottak”. A szintén népszerű iPod touch (ebből 20 millió fogyott eddig) méretileg növekedett: az entry level a 8 gigás kütyü, a régi 16 gigzes modell 32-re, a régi 32-es pedig 64 gigásra hízott. (Árak: 199, 299 és 399 dollárok respectively). Kamera nincs!

Negyed kilencre már be is futottak az első fikkantók az appleblogra, hogy mennyire szar volt az esemény, hogyhogy nem a touch kapta a kamerát. Hát, pedig, fátter, ha belegondolsz, ez kurvaegyszerű dolog. A touch nemrég kapott új szoftvert, a két nagyobb modellt pedig hanggal is lehet irányítani (ez is az új szoft egyik új fícsöre), van benne még Nike+ Sport Kit is, meg még a franc tudja mi. Ez a készülék tulajdonképpen zsírúj. Ezzel nem kell semmit csinálni, mert ez a készülék még egy évig eladja magát – bőven elég a tárhelyduplázás.

Az iPod classic az iPod-vonal mostohagyereke. Merevlemez kotyog benne, meg LED-es háttérvilágítású LCD, viszont ez a készülék tud egyedül 100 giga felett teljesíteni – most a kínálat az eddig 120 gigáról 120 és 160 gigára bővült. (Érdekesség, hogy két évvel ezelőtt a 30-60-80 (asszem) gigás modellek helyett bejött a 80 és 160 gigás klasszik (akkor vettem egy 160-asat), aztán egy évvel ezelőtt egyszerűsítették a dolgot, és csak 120-ast lehetett vásárolni. Most meg itt a 120-as meg visszajött a 160-as… Nem tudják ezek, mit akarnak.) Az iPod classicot azonban a mostohagyerek-lét miatt nem fogják fejleszteni, ez egyértelmű. Alig várják már Cupertinóban, hogy végre az első touch-ok elérjék a 128 gigát (ez, a jelenlegi trendeket figyelve egy-két év múlva megtörténhet. Az első touch-ok 8 és 16 gigát tudtak (az akkori iPhone-ok 4-et és 8-at), majd melléjük tették a 32-est. Most kilőtték a 16-ost, viszont mellétették a 64-est. Ha a trend folytatódik, jövőre, vagy másfél év múlva megjön a 16-64-128-as vagy 32-64-128-as vonal, és abban a percben vége lesz a classicnak, vegye meg a júzer a multitáccsos, ám kisebb kapacitású készüléket drágábbért.)

Az, hogy a kis iPod shuffle-ba kamera kerüljön, kizárt dolog, így marad a nano, és a júzert rögtön egy rémesen egyszerű, bár elképesztően szemétláda választás elé állítottuk. Kamerát akarsz, öcsisajt. Vagy veszel nanót (149 dollárért 8 gigát, vagy 179-ért 16-ot), és lemondasz a multitáccsról, vagy ha kamera kell és multitáccs, akkor mars az AT&T-hez iPhone-t venni. Más opció nincs. Majd ha minden hülye megvette az nanót, mert ebben van a kamera, akkor majd (egy év múlva) lehet belerakni a touchba is a kamerát, és akkor az milyen jó lesz.

Nincs új a nap alatt, barátaim. Akiknek kamera kell, megveszi a nanót, akinek touch is kell, az meg megy az AT&T-hez, és rengeteget fizet a két év alatt. Akinek meg van esze, az meg vár egy-két évet, és addig fényképez meg kameráz a Sony Ericcsonnal. Hát, így megy ez. Majd ha kifulladt a nanóvásárlási láz, akkor szépen beleteszik a touchba is, és eladják a melegvizet megint.

Nem mellesleg ügyesen csinálta az Apple az iPhone bevezetést is. Előjöttek a multitáccsal, és mindenki ráverte a faszát, pedig csak hat országban árusították, vagy hogy. (Asszonynak vettem ilyet néhány hónapja, és én biztos vagyok benne, hogy a három generációból ez a legszebb változat.) Persze az early adopterek (azok, akik az új termékekre rácsapnak, mint gyöngytyúk a takonyra) rögtön rárepültek az első iPhone-okra, és lekötötték magukat két évre Amerika legnagyobb szolgáltatójánál. Aztán fél évre rá Jobsék kijöttek a touch-csal, ami ugyanaz, mint az iPhone, csak kétszer annyi memóriával – 8 meg 16 giga ketyeg ezekben a gépekben. Akinek kellett a multitouch, annak már mindegy volt, mert megvette az iPhone-t (ez volt Jobsék elsődleges célja), aki pedig akarta a multitouchot, de nemet bírt mondani a kétéves hűségnek, az megvette a touchot (második fölözés). Aztán jött a 8 és 16 gigás iPhone 3G, és nem sokkal később az iTouchból kijött a 32 gigás verzió. Most nyáron bővítették az iPhone palettát 8 gigás 3G-k vannak, és 16-32 gigás 3Gs-ek. És persze jön a touch is 8, 32, 64-gyel.

Meg kell érteni, hogy semmi értelme fordítva csinálni sales szempontjából. Ha innovatív technológiát hozol be horrorprémiumáron, akkor nem fogod ezt azonnal agyoncsapni egy “funkciócsökkentett” és olcsóbb termékkel. Először megvárod, míg a júzer megveszi a prémiumot (első fölözés), majd odaveted a többieknek azt, amire már ők sem tudnak nemet mondani (második fölözés). És most is: ha a touchba került volna kamera, akkor ki francnak kellene a nano? És melyik touch és kamerafanatikust lehetne rábeszélni az iPhone 3Gs-re vagy a 3g-re? Miért vágna alá magának az Apple azzal, hogy a csúcstermékeit javítja tovább? Azok eladják magukat további piszkatúra nélkül. Fókuszáljunk inkább a kevésbé pró termékekre, aztán majd egy év múlva odatesszük a kamerát a touch-ba is. Aki addig kibírja, az alig fogja várni, hogy kiköhöghesse nekünk a 300 dodót. Így lesz eredményes a cég, így lesznek elégedettek a részvényesek.

Q. E. D.

Irene, akiről most írni fogok, azonban nem járta végig a Caminót. Vele az út végén találkoztunk, a legutolsó még tényleg Caminós településen, Muxiában, a hegyen, egy szép naplemente előtt. Felértünk a fél Gellérthegynyi sziklás dombocska tetejére, és úgy helyezkedtünk el, hogy ne zavarjuk meg a szintén naplementére készülődő leányzót. Persze azért szóbaelegyedtünk vele, és mint később kiderült, valóban megérte. Bemutatkozás után szóbajött az, hogy ki mivel foglalkozik. Én elmondtam, hogy babelfish vagyok, a kedvesem biológus, és te?

- Én azt kutatom – felelte mosolyogva, – hogy az emberek hogyan érzékelik az időt. Most egy éven keresztül utazom, hogy megtudjam, hogy az emberekben milyen koncepció él az időről. Három hónapot töltök itt Galíciában, majd Mexikóba, Norvégiába és végül Chilébe utazom.
- Dehát hogyan lehet ezt kutatni?
- Itt Galíciában – talán te is észrevetted – kiemelten fontos a halászat, ez a foglalkozás pedig egyrészről természetközeli munka, másrészről pedig jelentős mértékben függ az időtől: a halak vándorlásától, az időjárástól, az apálytól és a dagálytól. Azt vizsgálom, hogy a kis falvakban élő, a saját “szakállukra” dolgozó halászok időről alkotott elképzelése, időbeosztása stb. mennyiben tér el a nagyobb városok halásztársaságainál dolgozó halászokétól. Az a tény, hogy nem saját maguknak dolgoznak, hanem egy társaság alkalmazottai, mennyiben változtatja meg a hozzáállásukat a halászathoz és az időhöz?
- Dehát… effektíve hogyan kutatsz? Mi a módszered?
- Interjút készítek velük.
- Dehát ez kurva izgalmas téma! És milyen kérdéseket teszel fel?
- Játsszuk akkor el. Tegyük fel, hogy te vagy az a halászember, akivel interjút készítek. Mehet?
- I’m ready when you are.
- Oké. Szóval azt kérdezném, hogy ha beesne ide valaki a Marsról, aki nincs tisztában az itteni helyzettel, és megkérdezné tőled, hogy mi az az idő, akkor mit válaszolnál?
- Ez barmi érdekes, hallod-e! Hadd gondolkodjam… Mit is mondanék. Az idő az a dolog, ami alapján a minket körülvevő világ változásait számontartjuk.
- És hogy tartjuk számon?
- Hát az órákkal, percekkel, napokkal, hónapokkal, meg a többivel.
- És ezek hogy jöttek létre?
- Ezeket a régi kor emberei állapították meg saját megfigyelések alapján. Persze nem mindegyiket, mert van, amit önkényesen. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg, hogy a mi mértékegységeinkről a természet és maga az idő nem tud, illetve nem érdekli. Csak szépen folyik, és történik, mint mindig. A természet nem órákban mér. És a legutóbb 2008-ban beillesztett szökőmásodperc sem izgatja.
- És mióta van itt az idő? Van-e eleje vagy vége?
- Nincs. Öröktől fogva van, és lesz.
- Aha, értem. Az idő létezéséhez szükség van emberre?
- Abszolút nincs. Idő az emberiség nélkül is létezne. A világ is létezne. Csak azért, mert nincs, aki az adott jelenséget feljegyezze, a jelenség még létezik.
- Szerinted az idő inkább lineáris vagy ciklusos – már az idő múlását tekintve.
- Körkörösen lineáris. Fejlődik egy részről, de másfelől ismétlődik…

Azt hiszem, lett volna kedvem még beszélni vele erről, de elkezdődött a naplemente érdemi része, és elköszöntünk egymástól. Irene mögöttünk ült, és mint később bevallotta, készített rólunk egy képet, amit most be is szúrnék ide.

Irene topikja tehát az idő, ezt tanulmányozza ő nagy hévvel két és fél kontinens négy országában három-három hónapon keresztül. Irene amúgy blogot is ír az utazásáról, illetve arról, hogy egész pontosan miről is szól az ő munkája, és van egy kicsit kusza fotóblogja is (ne várjunk művészi képeket, az ő műfaja a point and shoot.)

Búcsúzásként meg bepésztelem ide azt, hogy mink hogyan csapódtunk le az ő blogjában:

I also met a young Hungarian couple. The man works as an interpreter, so his English was excellent, and he found my project fascinating. He asked me a lot of questions about the questions I asked other people – so, of course, I started “interviewing” him as an answer. He said that time was a way of marking the passage of life, both human and non-human. It is divided into arbitrary artificial units like hours and seconds because humans thousands of years ago thought to do so. That’s all I got from him, because the sunset turned pretty and he went to sit with his girlfriend. I was sitting behind them, and I took a Hallmark-romantic picture of their silhouettes against the sun (“CREEP,” you might think – but they were genuinely pleased when I showed it to them, and I am going to e-mail it to them), of which I am immensely proud.

A dolog talán bonyolultnak tűnik, pedig egyáltalán nem az. Első körben kezdjük a gyümölcsjoghurttal. Ehhez vegyünk tetszőleges mennyiségű natúrjoghurtot, majd nézzünk körbe a spájzban (ezt Edelényben spajznak hívják), és keressük ki a kedvenc ízünket lekvár formájában, majd a piacon vásároljunk ezzel harmonizáló gyümölcsöket (tipp: sötét lekvárhoz sötét húsú gyümölcsöket javaslok, de kísérletezni mindig ér). A natúrjoghurtot ízlés szerint keverjük el a lekvárral, és kockázzuk/aprítsuk bele a választott gyümölcsöt is. Hát ennyi.

És a krémtúró sem sokkal bonyolultabb, tényleg. Vegyünk tehát fél kiló túrót, aztán legyen kéznél natúrjoghurt, némi tej, a nagyi féle lekvár, esetleg méz (vagy cukor). A kavarás úgy kezdődik, hogy a mixerbe először beöntünk egy fél-egy deci tejet, majd mondjuk két ek. joghurtot, és ráengedjük a túrót. Mehet az első kör turmix. Kicsit nehezen áll össze elsőre a cucc, de ne adjuk fel. Ezt követően állítsuk be a kívánt állagot esetleges további tej és joghurt hozzáadásával, és szabályozzuk a kívánt édességet is mézzel (vagy ugye cukorral). Arra ügyeljünk, hogy azért túl édes ne legyen, mert még jön a lekvár. Szóval az édesség és az állag belövése után ízlés szerint tegyük hozzá némi lekvárt, tálaláskor pedig a kistálkánk aljára tegyünk egy réteg nagyifélét, majd engedjük rá a krémtúrónkat. (Nagymókusok adagolhatnak a keverékbe gyümölcsöt is.) Fogyasszuk egészséggel, a Danone meg menjen el a műlekvárjával, és szar minőségű gyümölcseivel a francba. (Mert ugye ne képzeljük már, hogy primőr árut darálnak bele a gyümölcsjoghurtba, ha egyáltalán gyümölcsöt.)