Az elmúlt időszakban megléptünk pár régóta halogatott dolgot. Ebben pedig az a legidegesítőbb, hogy az életünk ezen advancementeknek köszönhetően mérföldekkel javult, és már ezer éve meg kellett volna őket lépni.
Miről beszélek?
Hát például lett ajtónk. Tudom, fura, hogy egy egyszerű ajtó előrelépésnek számít, de nálunk ez tényleg az. Mi “egyterű” lakásban élünk: bejárati ajtó, és kész, ha bejössz, bennvagy. Nincsenek, helyesebben nem voltak elszeparált terek – a budi/fürdőszoba kombó elhúzható műanyag harmónikaajtaját leszámítva. Amikor kiderült, hogy a korábban nappaliként és dolgozószobaként funkcionáló helyiségből lesz a gyerekszoba és a nappali (2-in-1), akkor hirtelen megérett bennünk az ajtó iránti vágy, hogy apgya (én) bírjon dolgozni akkor is, ha történetesen a gyerek ordít. És lőn ajtó, mi elkülöníté az nappaliban lévő tereket az előszoba/konyha/galéria tereitől. (És látta Isten.)
De akkor mán nem álltunk meg itt, mert ugye a dolgozószoba ugrott, kell az is. Én végül a galérián kaptam egy zugot, ami tök jó, mert külön vagyok a gyerektől, és rá tudok koncentrálni arra, amit csinálni szeretnék. A zugba nyilván kell asztal meg polc, ezek is lettek, kész kis alkotóműhelyet alakítottunk ki odafenn.
Lett egy kibaszottnagy szekrényünk is, mert a gyerek – ezt majd mindenki megtudja idővel – rengeteg kacattal, és főleg kurvasok ruhával, textilpelenkával, lepedővel, krémmel, vattával, törlőkendővel, kammillakivonattal és kenőccsel jár (jön együtt), és természetesen erre még mind rárakódik az ezekhez tartozó tárolópixis, tégely, polc, fak, doboz, zacskó és ilyenek. (És akkor még az ilyen kötelező itemekről, mint pihenőszék, játszószőnyeg, rágcsálható kiskönyv, mosolygó pitbull nem is beszéltünk.) Ezek befogadásához kell a szekrény. Asztalosunk már rutinosan jött hozzánk, felmérte a helyet, majd hozta is a szekrényt. Persze a helyszínen derült ki, hogy a derékban 134 centis szélesség a padlószinten 132 centire soványkodik össze… Emiatt aztán kellett némi falat is bontani, de hála istennek, csak gipszkarton volt a falunkra cuppantva, az meg fűrészelhető, darabolható, gyilkolható. Ezért természetesen a szekrény is a helyére került. És elfértünk.
És nincs vége még a családban betörténő nagyszerű vívmányoknak: mert lett autónk is.
A döntésem megértéséhez meg kell látni az autós előéletemet is. Mi családilag Skoda 120 GLS-sel kezdtünk (KP 90-90 helómi). Hátsókerékmeghajtás, farmotor, cseszlovák technológia – a legjobb. Ezt követően Skoda Favoritunk lett (ABZ-792 helómi). Elsőkerékmeghajtás, orrmotor, cseszlovák-volkswagen technológia, libazöld szín, igénytelen libabarna színű műanyagok odabenn, kocka forma odakinn. Szerettük. Aztán mintha lett volna valami Asconánk is, de azon gyorsan túladtunk, és jött a Merga. Egy 1984-es baby Mercink lett ‘99-ben. Négy sebes, kétezres benzines motorral, és igaz rá nagymamám mondása: megy, mint a hejdermenkű. Az a verda megy. Négy sebes, ezért száznegyven felett már nem érzi jól magát, de addig – mint egy álom.
Tehát amikor nálunk is szó lett arról, hogy hát kéne valami autó, akkor a következő vezérelveket kezdtem követni a kínálat szűkítéséhez. Hátsókerékmeghajtás. Én imádom a hátsókerekeseket. Anyagi megfontolásból (cégautóadó) fontos lett az is, hogy max 1.6-os motor legyen benne. A helyzet az, hogy ezzel a két feltétellel az ember eléggé behatárolja tulajdon lehetőségeit. Hátsókerékből a Mercedes mellett még ott van a BMW, az Opel Omega, a Honda, Lexus, Mazda és még pár gyártó néhány modellje (és persze a versenyverdák és izomautók, mint pl. a Porsche, a Ferkó, a Ford Mustang, és a többiek). Ez az egyik limiter. A másik meg az 1.6. Merciből van 1.6, az A-osztály, de az nem hátsókerekes. Opel Omega régi teknika, és 1.6 semmi ahhoz a kasztnihoz. Nem is szaporítom a szót, megszületett az elképzelés: BMW 316 kell. Hátsókerék, 1.6-os motor, pon’jó. Bé tervként felmerült még az, hogy Ford Kókusz, mer az egy kompromisszum-autó nálam. Jó futómű, kellemes, igényes terek, igaziból bétervnek tökéletes. Ami tutira nem, az a japán, a francia és az olasz (kivéve egyes Alfa modelleket, amik szerintem tökfaszák). Gondolkodtam még Seat Leonban, meg pár egyéb alternatívában is, de mindenképpen egy kisbömbi volt a target. Igaziból az E36-ra volt pénzünk, és az indexes BMW fórumról volt egy csávó (nevezzük nevén fabigézát), aki megnézte nekem a sok Nyíregyi E36-ost. Aztán feltűnt a radarunkon blippegve Germán, a mi autónk. Először ügyet sem vetettem rá a hasznaltauto.hu hirdetései között, mert “nincs róla feltöltve kép, biztos azért, mert szakadt, koszlott, le van lakva, biztosan azért adják az egyel újabb (E46) szériát az E36-os árában”. Aztán néhány nappal később lett kép is a hirdetéshez, én meg azon vettem észre magam, hogy hopp, álmodozom, és hopp, elcsöppen a nyálam. Milyen forma mán, embar! Milyen gyönyörűen néz ki. Az a tekintet. És metálkék.
Fel is kerekedtem ám Nyíregybe/re, és szigorúan csak oda kértem jegyet a Keletiben. Nem akarom szaporítani nagyon a szót, aznap lefoglalóztam, másnap meg megvettem, és mekkora dílt kötöttünk. Mekkorát. Az évszázadét. Ennek az autónak tökre nem 1.4 misi az ára. Néztem a BMW Premium Selection árakat (ott van egy ugyanilyen csak ezüstbe két miskáért), nézem az Expressz Autó részlegét (a mienknél fél évvel fiatalabb, 50.000 km-rel többet futott 2.4 miskáért), és sehol nem látom azt, hogy a verdák pariban lennének a mienkkel.
A lényeg az, hogy most itt áll az udvaron (vidéken vagyunk) a családi kék vad, és mindenki örül neki. Mán nem lesz probléma, ha neadj isten hódeszkázni akarnék menni, hogy jaj, kéne valakit találni, akihez be tudnék társulni, nem kell mutertől kölcsön kérni a Mergát, hanem csak egy tankolás, és már mehetünk is amerre látunk. Gyerek, asszon meg én pont beférünk cuccostul és még marad is hely. Legjobb döntés volt.
Már rég meg kellett volna lépni.