Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Asszem nem árulok el nagy titkot, amikor kijelentem, hogy az úton milyen kiemelkedően furcsa figurákkal lehet találkozni. Hihetetlen nyitott, vidám, kedves arcokkal, akik el sem tudnak jobb programot képzelni, mint hogy Villafranca del Bierzo főterén üljenek egy asztal körül néhány üveg bor és egymás társaságában, csak élvezve, hogy mindenki ottvan – akár közös nyelv nélkül.

Irene, akiről most írni fogok, azonban nem járta végig a Caminót. Vele az út végén találkoztunk, a legutolsó még tényleg Caminós településen, Muxiában, a hegyen, egy szép naplemente előtt. Felértünk a fél Gellérthegynyi sziklás dombocska tetejére, és úgy helyezkedtünk el, hogy ne zavarjuk meg a szintén naplementére készülődő leányzót. Persze azért szóbaelegyedtünk vele, és mint később kiderült, valóban megérte. Bemutatkozás után szóbajött az, hogy ki mivel foglalkozik. Én elmondtam, hogy babelfish vagyok, a kedvesem biológus, és te?

- Én azt kutatom – felelte mosolyogva, – hogy az emberek hogyan érzékelik az időt. Most egy éven keresztül utazom, hogy megtudjam, hogy az emberekben milyen koncepció él az időről. Három hónapot töltök itt Galíciában, majd Mexikóba, Norvégiába és végül Chilébe utazom.
- Dehát hogyan lehet ezt kutatni?
- Itt Galíciában – talán te is észrevetted – kiemelten fontos a halászat, ez a foglalkozás pedig egyrészről természetközeli munka, másrészről pedig jelentős mértékben függ az időtől: a halak vándorlásától, az időjárástól, az apálytól és a dagálytól. Azt vizsgálom, hogy a kis falvakban élő, a saját “szakállukra” dolgozó halászok időről alkotott elképzelése, időbeosztása stb. mennyiben tér el a nagyobb városok halásztársaságainál dolgozó halászokétól. Az a tény, hogy nem saját maguknak dolgoznak, hanem egy társaság alkalmazottai, mennyiben változtatja meg a hozzáállásukat a halászathoz és az időhöz?
- Dehát… effektíve hogyan kutatsz? Mi a módszered?
- Interjút készítek velük.
- Dehát ez kurva izgalmas téma! És milyen kérdéseket teszel fel?
- Játsszuk akkor el. Tegyük fel, hogy te vagy az a halászember, akivel interjút készítek. Mehet?
- I’m ready when you are.
- Oké. Szóval azt kérdezném, hogy ha beesne ide valaki a Marsról, aki nincs tisztában az itteni helyzettel, és megkérdezné tőled, hogy mi az az idő, akkor mit válaszolnál?
- Ez barmi érdekes, hallod-e! Hadd gondolkodjam… Mit is mondanék. Az idő az a dolog, ami alapján a minket körülvevő világ változásait számontartjuk.
- És hogy tartjuk számon?
- Hát az órákkal, percekkel, napokkal, hónapokkal, meg a többivel.
- És ezek hogy jöttek létre?
- Ezeket a régi kor emberei állapították meg saját megfigyelések alapján. Persze nem mindegyiket, mert van, amit önkényesen. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg, hogy a mi mértékegységeinkről a természet és maga az idő nem tud, illetve nem érdekli. Csak szépen folyik, és történik, mint mindig. A természet nem órákban mér. És a legutóbb 2008-ban beillesztett szökőmásodperc sem izgatja.
- És mióta van itt az idő? Van-e eleje vagy vége?
- Nincs. Öröktől fogva van, és lesz.
- Aha, értem. Az idő létezéséhez szükség van emberre?
- Abszolút nincs. Idő az emberiség nélkül is létezne. A világ is létezne. Csak azért, mert nincs, aki az adott jelenséget feljegyezze, a jelenség még létezik.
- Szerinted az idő inkább lineáris vagy ciklusos – már az idő múlását tekintve.
- Körkörösen lineáris. Fejlődik egy részről, de másfelől ismétlődik…

Azt hiszem, lett volna kedvem még beszélni vele erről, de elkezdődött a naplemente érdemi része, és elköszöntünk egymástól. Irene mögöttünk ült, és mint később bevallotta, készített rólunk egy képet, amit most be is szúrnék ide.

Irene topikja tehát az idő, ezt tanulmányozza ő nagy hévvel két és fél kontinens négy országában három-három hónapon keresztül. Irene amúgy blogot is ír az utazásáról, illetve arról, hogy egész pontosan miről is szól az ő munkája, és van egy kicsit kusza fotóblogja is (ne várjunk művészi képeket, az ő műfaja a point and shoot.)

Búcsúzásként meg bepésztelem ide azt, hogy mink hogyan csapódtunk le az ő blogjában:

I also met a young Hungarian couple. The man works as an interpreter, so his English was excellent, and he found my project fascinating. He asked me a lot of questions about the questions I asked other people – so, of course, I started “interviewing” him as an answer. He said that time was a way of marking the passage of life, both human and non-human. It is divided into arbitrary artificial units like hours and seconds because humans thousands of years ago thought to do so. That’s all I got from him, because the sunset turned pretty and he went to sit with his girlfriend. I was sitting behind them, and I took a Hallmark-romantic picture of their silhouettes against the sun (“CREEP,” you might think – but they were genuinely pleased when I showed it to them, and I am going to e-mail it to them), of which I am immensely proud.

Szeretek bepakolni, és menni, de nekem szükségem van társra, hogy biztonságban érezzem magam, a magány nem az én műfajom. Néha persze megélem én is, hiszen arra is szükség van, de hosszú távon nem bírnám, de legalábbis nem szeretném.

mondta Cliquee egyik korábbi postomhoz hozzászólva. A reakcióm rövid: Sosem mész egyedül. Az úton (és most nem csak arról beszélek, amin egyszer végigmész, de igen, arról is) sosem vagy egyedül. Ha hiszel a “gondviselésben” – márpedig hinned kell, ha senki nem vigyáz rád – akkor előbb-utóbb (de inkább előbb) megtalálod/megtalálnak a hasonlóan érzők. Azok, akik ugyanúgy nem érzik maguk műfajának azt, hogy egyedül jussanak egyről a kettőre.

Ha átfogóbb véleményt kívánok formálni, akkor azt mondom: sosem vagy egyedül a paráiddal, a félelmeiddel, az elképzeléseiddel. Volt már olyan, hogy a 8-as kezdéssel kiírt koncertre trú fanhoz illő módon odamentél már hatra, hogy első legyél? Senki sem lesz még ott, mire odaérek – gondoltad magadban. És mondd: hány embert találtál a kapuknál? Ugye, hogy nem vagy egyedül? Vannak olyanok, akik ugyanúgy paráznak a társtalanságtól, mint temagad. Nos, jó hírem van: ők lesznek a társaid.

És most pedig arra az útra visszatérve:
Mivel nem élted még át soha az egyedüllétet, tartasz tőle. Ez természetes. Félsz az új szitutól, félsz az új “megszületésedtől”. Azt természetesnek találom, hogy az ember nem egyedül megy a kiindulási helyre. Ebben a civilizált világban könnyebb és kényelmesebb dolog négy embernek összeállni, együtt repjegyet foglalni, szállást találni, buszozni, cipekedni. Aztán ott álltok az első kilóméterek előtt, és nekivágtok együtt. És aztán kiderül, hogy A. gyorsabban megy, mint B., C. minden sarkon leáll vizet inni, D. pedig egybe nyomja le a huszon-harminc kilómétert pihenés nélkül. Az első napokon igazodtok egymáshoz, aztán már csak esténként kinézitek a másnapi porció végállomásának nevét, és külön mentek, mindenki a saját tempójában. De ha te nem így akarod, mert neked ez így nem kerek, akkor no problem: sosem mész egyedül. Gondold végig! Ezt az utat évente több tízezren teszik meg, ha annyira vágysz társaságra, vagy legalább emberi lény látására, akkor garantálom, hogy reggel 6 és délután 4 között nem kell 20 percnél többet várnod, hogy valaki feltűnjön a színen. Akárki, bárki.

De én azt mondom: az út olyan, mint az életed, pontos kópiája annak. Elinduláskor egymás kezét fogjátok, egymás testvérei és szülei vagytok, aztán kívánom, hogy jussatok el oda, hogy terhes legyen a “szülők-testvérek” jelenléte. Ahogy az életben, úgy az úton is előjön az, hogy függetlenedni akarsz, a magad útját kívánod járni, új emberekkel kívánsz találkozni. A civil életben is el szoktak költözni a gyermekek otthonról, nem? Ez miért lenne más?

Fogadd el, ahogy lesz, és komolyan mondom: úgy lesz, ahogy te akarod. Nem kell nekem elhinned, majd akkor és ott meglátod, hogy igazam van. Az úton lévő arcok közül sokan vannak, akik ugyanúgy paráznak dolgoktól, mint Te. Nem szabad ezeknek a paráknak túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani, meg aztán túl sok is van belőlük. Elég, ha azt elhiszed nekem, hogy vigyázva van rád, ha engeded és ha észreveszed. És tudod mit? Ha senki nincs melletted, egy társad akkor is van. Az út a cipőd talpa alatt. Na az végigkísér akárhány kilóméteren keresztül. Csendes társ, de társ! Én sem hittem el, és senki sem hiszi el, míg önmaga meg nem tapasztalja. Már alig várom, hogy hazagyere, és mosolyogva bólogass, hogy tényleg.

Nézzük, mi történt ma, csupa jó meg rossz dolog.

+ Először is, de försztofól kiégettem az El Caminós képeket DVD-re, és annyit de annyit fényképeztem egy éve (sok szart is, persze), hogy csak az út első huszonöt napja fért rá a lemezre, a nyaralás részére már új lemezt kell majdan égetnem. Mindez azért tartott ilyen sokáig, mert minden ágálás ellenére tagmániás vagyok, és jól kell beteggelve lennie a piktúráknak, mert különben harapok. Ezzel aztán jó sok idő ment el, de erőfeszítésemet siker koronázta.

- Nem csíptem meg életem első licitjét az ebay-en. Egy iPod nano, FM transzmitter, Nike+ Sport Kit, Nike Armband-ra ment a licit. Gyűlöletes, hogy tegnap még 90 dolláron állt az egész, és ma meg 194.50-ért ment el a cucc – nem nekem. Az egész licitet kurvára nyomonkövettem, és beállítottam egy sznájpot az Auction Hunterrel, ami annyit csinál, hogy licit vége előtt öt másodperccel bemondja a mi árunkat (ami persze három dodóval magasabb, mint a jelenlegi ár – ez a sznájp). Szóval a vége előtt egy perccel 190 dodón áll a licit, mondom, akkor legyen a vége 192 és akkor becsúszó szereléssel elvisszük az egészet, csókolom, köszöntem, lehet postázni, ti meg, hülye amerikaiak, basszátok meg, Zeusz vagyok Közép-Kelet Európából, és computer-aided snipe-olást hajtok végre. Mostmár csak azon kell izgulni, hogy a posta el ne lopja a pakkot, meghogy az eladó tényleg ráírja, hogy PROMOTIONAL MATERIAL, mert akkor van esélyem arra, hogy nem kell rá vámot meg áfát fizetnem. De nem, de nem, mert valaki rászórta a vége előtt egy perccel a 194.5 dollárt, és akkor én cseszhetem a saját kis százkilencvenkettőmet.

+ Az előbbieken felháborodva aztán azt mondtam, hogy a kurva anyját a mindenkinek is, és elkezdtem vadul vásárolni az íbélyen, hogy nehogymár megmaradjon az a pénz, amit a nanós csomagra szántam. Döglődik már egy pettyet a Májti Egerem (ami a világ legjobb egere, és nekem szüntelenül bejön), ezért aztán veszek mégegyet (fakk konzumtársadalom). Ez az Egyesült Királyságból érkezik, remélhetőleg jövő hét elején. És mivel kezdek csúnyán terpeszkedni itt a vincseszteremen (ezért is volt szükség DVD írásra), ezért vettem az íbélyen egy 320 gigás LaCie hordozható vincsesztert, szállítással együtt nevetséges harmincezer körül. Itthon a 160-as kerül ennyibe, szóval csókolom. Mindezzel egyidőben elkezdtem nézni a Harman Kardon Soundstickseket, ami szerintem nagyjóság, ahogy a legújabb szleng mondja: instant get. Kb 2/3 áron iderepül Angliából. Nevetséges, bazmeg.

- Íbélyes pályafutásom második pörcsisze volt a kedvesem iPod minijébe való új akksi vételezése, mert szegénykém már kezd lihegni. Már az akksi, érted. Találtam egy eléggé érthető sztepbájsztep módszert a neten, hogy hogyan is kéne ezt a dolgot megügykezelni, konzultáltam a beszmeken az okosokkal. Mondtam nekik, a sok technogeek agynak, hogy bölcsész vagyok, és szívesen fizetek ezér a tízperces műveletért egy ezrest és/vagy sört. Megkérdezték, hogy milyen műszaki tetteket vagyok képes végrehajtani. Válaszomban kifejtettem, hogy műszaki tevékenységi köröm kimerül abban, hogy képes vagyok vincsit cserélni a pécémben, ha muszáj, és ki tudok cserélni egy hang, vagy videókártyát, ha kifutott a papír a slozin, akkor új tekercset tudok betenni, és jelentem, olajcserében is egészen jó vagyok. Erre az a felelet jött, hogy ha ennyire advanked vagyok, akkor a leírás alapján képes leszek megoldani. Nos, nekiláttam. A szétszerelés valóban isteni, de össze semmiképpen nem megy. Nem tudom ezt a fránya logic boardot visszatuszakolni a kék házába. Meg vagyok lőve, és két akkora csavarra kell vigyáznom, ami a húgyvezetékemben elfér egymás mellett, hát mivagyok én baszkikám. Holnap advanked műszaki szakik segítségét kell igénybevennem. Szoptam is vele, meg még fizetnem is kell, pont ezt akartam elkerülni.

Egy éve pont volt jobb dolgom annál, hogy azon aggódjak, hogy 0.6 k-val jön a kiválasztott torrent, vagy 135k-val. Egy éve ilyenkor valahol Barcelona és San Sebastián között vergődtem a buszon, valószínűleg már aludtam. Simán aludtam. Egy óra múlva érkeztem be SanSeb-be. És hamarosan egy éve lesz annak, hogy elkezdődött életem legjelentősebb kalandja. Azóta nem volt olyan nap, hogy nem gondoltam volna az útra, és nem volt olyan hét, hogy valakinek ne meséltem volna az élményeimről. Most az elmúlt húsz percemet pedig azzal ütöttem el, hogy végig google-earth-öztem az utat egészen SanSebtől Santiagóig. És mindig, amikor szépen lassan nyugatra szkrollolt a térkép 25-40 kilóméter magasságban, mindig előjött egy következő falu, aminek a láttára feltörtek az édes emlékek. Ez volt az a hely, ahol narancslevet vettem, ahol leöltem a hideg fehér kőpadra, ahol megálltam vizet venni… minden annyira itt él bennem most is, hogy szinte már fájdalmasan az életem részévé lett az út minden percének minden élménye.

Jövőre vagy legkésőbb utána (de inkább jövőre) megint menni kell, muszáj, muszáj. Aztán jöhet a család, meg ilyenek, és csak 20 ávre rá megyek el harmadszorra, ígérem. De jövőre még egyszer át akarom adni magam az útonlevés élményének. És akkor sem fogok egyedül menni. Egy társam már biztos lesz, jó lenne, ha életem párja is érlelné addig ezt a döntést. Mert ez az egész csak egy, jól elhatározott döntés, nem több. Csak annyit kell mondaniuk áprilisban, hogy jó, akkor menjünk. A többi már intéződni fog “magától”, ahogy szokott.

Nem is tudom, kell-e még valamit mondanom a régi látogatóknak.

Tizenötödik nap. Az a nap, amikorra beérett valami. Az a nap, amikor vállaltam a száműzetésben a száműzetést, azt, hogy a szabad ég alatt aludjak a Cruz de Ferrónál. Azt hiszem a pókerben azt mondanák, hogy ez a nap volt a turn, amikor egy kicsit másként alakulnak a dolgok, és kiderül mindaz önmagaddal kapcsolatban, amiért eljöttél ide. Ez volt az a nap, amitől az előző napokban egy kicsit féltem, és amitől vártam valamit. És bevallok valamit: azért kellett ennyit várni a tizenötödik napra – már ha valaki követi egyáltalán -, mert sokáig gondolkodtam azon, hogy ezt a kőkeményen személyes napot közreadjam-e. Vajon illik-e a publikus webre egy ilyen kitárulkozás? Vajon illik-e levetkőznöm akárhány ember előtt. Aztán úgy gondoltam, hogy miért is ne. Ha már az eddigieket is ismeritek, hát akkor mit fedezgessem pont a tizenötödik napot? Inkább lássunk neki:

• Az El Camino tizenötödik napja
• Képek fotoblog stílusban (hátulról előre – kezdés a Good Morning Again! című képnél)
• Képek a térképen (keletről nyugatra haladunk…)

Már nem is kell hozzáfűznöm semmit.

Nos, a tizenegyedik és a tizenkettedik nap Leónról szólt. Két éjszakát töltöttem ebben a csodálatos városban, és tényleg ez az út egyik legszebb városa. León… Tartsatok velem! Olvassátok el a nap bejegyzéseit, és nézzétek meg azt a néhány képet is, amelyek július negyedikén készültek (flicker is!!!)

Nézem a képeket… Nézem az elmúlt nyár képeit. Nézem a Camino képeit. És ordít bennem valami: Vissza Kell Menni! Libabőrzik a karom, a combom, és ki akar törni valami odabent. Vissza Kell Menni. És már csak én teszem hozzá: Mihamarabb.

Fenéket mihamarabb. Inkább bármikor. Ha nem lenne senkim itthon (értsd: Kedvesem), most azonnal lefoglalnám a repülőjegyemet, és mennék mégegyszer. És nem időre. És nem céllal. És nem azért, hogy mégegyszer elérjem Santiagót. Hanem azért, hogy mégegyszer úton lehessek. Már rég nem a cél hajt, hanem az útonlevés “öröme”. Azért van idézőjelben, mert ez az öröm csak itt(hon) válik egyértelművé. Ott néha keserédes, de inkább édes, mint keser. Az egyik legjobb döntés volt az életemben, hogy be mertem vállalni, és alig várom, hogy Cliq is elmenjen jövőre, és mikor hazajön, lesz egy barátom, akivel – egy év csúszással ugyan – de ugyanazt éltük át.

És miközben ezeket a sorokat írom, egyfolytában ordít odabent, hogy Vissza Kell Menni! Olyan ez, mint egy bűncselekmény a bűnözők számára. Amikor fordítottam az első könyvemet, abban az író elemezgette néhány aberrált bűnöző lelkivilágát, akik szívesen mentek vissza a tetthelyre, hogy ott újra átéljék mindazt a szörnyűséget, amit tettek. Én is ezt érzem, csak pozitívban. Visszahúz a szívem a tetthelyre, ahol azt a rengeteg jóságot átéltem.

És csak egy döntésembe került. Ami életem egyik legnagyszerűbb döntése volt. Vissza Kell Menni. Még Egy Szer.