Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Well, azt hiszem, utolsó kis szemét féreg lennék, ha ezt nem posztolnám ide. Vasárnapi csilaut

Jön Imogen Heap új lemezt ad ki!

Én azok táborát népesítem, akik szerint jót tett a Szigetnek, hogy csak ötnapos lett. Kifejezetten jót tett. Teljesen felesleges egy hetet lenyomni, azt úgyse bírja maradéktalanul és odabaszósan élvezni az ember.

Az utolsó két nap rendesen ütött, ezt mindenképpen meg kell hagyni, és a Sziget feeling maradéktalanul tapintható volt. Tapintható volt, hiszen a Szigeten mindig minden esetleges, relatív és “véletlen”. Összebandázunk haverokkal, röhögünk pár sort egymáson, aztán valaki lelép, más bandával találkozni. Ez alól én sem voltam kivétel, hiszen a Szigeten kint ólálkodtak az Abilitys kollégák, egyes ukrán barátaim, Britannicás diákjaim, zenész barátaim, debreceni barátaim, és ó, bármelyikükkel szívesen múlatom az időt.

Tegnap reggel fél öt tájékában találkoztam egy fekete csávóval, aki úgy mutatkozott be, hogy ő Lajos, és Békéscsabáról érkezett. Aztán a következő húsz percet állandosított röhögéssel töltöttük, majd leléptünk a Szeparéból. A Sziget utolsó éjszakája amúgy is a totális pusztítás éjszakája. A sátrakat, helyszíneket bontják, a kocsmákban már nem bontanak fel új üveg töményt, idd azt, ami ki van bontva. (Külön jó, amikor az egyik helyen csak whisky van, a másikon gin és vodka, a harmadikon pedig rum.)

Kb. két órányi alvás után úgy éreztem, hogy akkor az idei Szigetet lezárhatom. A kollégákkal felkeltünk reggel fél nyolckor, összepakoltuk a sátrakat, a hálózsákokat és a polifüómokat, még utoljára kimentünk egyet kávézni a hávégé pulthoz, majd a kijárat felé vettem az irányt és tovasuhantam a felkelő nap fényében. (Már amennyiben ez enyhe másnapos-kialvatlanságos-részeges megjelenésemben kivitelezhető volt.)

Kis összesítő a végére: Jamie és Robi koncert 10/8.5, José Gonzales 10/9, és teljesen váratlan, hogy az általam teljesen ismeretlen Soerii & Poolek 10/10-es házibuli hangulatot csapott hajnali fél három és négy között szombat éjszaka. Van nekik májszpészük is, tessék meghallgatni az Elton John ill. Tanga ill. a Rohadt szexi vagy című számokat. De őket igaziból meg kell nézni. Kötelező.

A tegnapi Maidenről meg nem mesélhet az ember sokat – professzionális nwobhm előadást láthattunk, az összes létező metálklisé felvonultatásával. Az angolok fél tíz előtt kezdtek, pedig csak fél tízre voltak kiírva, és tulajdonképpen egészen kerek műsort sikerült összehozni. Maidenék nem rizikóztak, a biztos oldalra szavaztak: besztof műsor kell a fesztivál népének.

Ennek megfelelően volt Trúper, meg Helódbídájném, meg Namberofde Bíszt, meg tulajdonképpen az összes slágernóta lement. Volt egypár nóta, amin akár csodalkozhattam volna is, mert például nem gondoltam volna, hogy az S. T. Coleridgetől merített Rhyme of the Ancient Mariner hallható lesz a maga tíz percével. És meg kell mondjam, csodálkoztam a hangzás miatt, mert korrekt volt. Sztív Herisz megfelelően elöl, Brúsz hangja csak néha tűnt el, kellemesen szólt a dob, jó tartományban zsizsegtek a gitárok, teljesen korrekt hangzást sikerült összedobni.

Most jön az, amikor valami átfogó élményt kellene mondanom a tegnap látottakról. A “korrekt iparosmunka” azért nem megfelelő kifejezés, mert azért annál több lélek volt benne, de azért lehetett volna pörgősebb is a tegnapi koncert. Az Iron Maiden még mindig az a tercgitározással operáló, egyszerű alapakordokat szépen felöltöztető heavy metál banda, aki mondjuk húsz éve is volt. Brúsz ugyanúgy gesztikulál, mint 88-ban, az egész színpad mozog, él, hullámzik, a halfejű Murray ugyanúgy vigyorog, ha szólózhat, Adrián Smith is folyamatosan puszi mimikával nyomja, és mindenki baromira tudja lökni a heavy metál kliséket: a gitárbűvölést, a gitárpörgetést, az oldalragitározást, a fasználgitározást, a fejjel lefelé gitározást és a fej mögött gitározást.

Tulajdonképpen ennyit láthattunk tegnap. Egy előre összekoreografált koncert volt ez, amit Brúsz bácsi jókedve és a vicces metálklisék nyomtak az átlag fölé. Még egy gyors észrevétel a Maidennel kapcsolatban: ez az a zenekar, ahol a feleségeknek nem kell külön pólót becsomagolni a kufferba. A férjek úgyis a merchandising Iron Maidenes pólókat veszik fel.

10/7,5

Ma megy körbe
a lemez ötödszörre,
miközben én a korporéten
villázok nagy csendességben.

De azért van pár kérdésem is. Az első rögtön az, hogy mekkora orrbadörgölős jóság már ez az Operation: Mindcrime? Még ezt a nyolcvanasévekbeli hangzást is meg lehet neki bocsájtani. Kicsit popposan szól a pergő, csattogós-dohogós a lábgép, a gitárok nyinyeregnek, sehogy nincs benne szignifikáns közép, csak a basszus, a basszus morog, faszállító módon.

Amikor megszólal a Revolution Calling akkor mennék egyből neki bármilyen intézményesített kurvaanyjának kisszekercével, és letarolnám őket a gecibe. Geoff Tatának egyszerűen olyan hangja van, hogy arra még a halottak is konsziderálják, hogy mi lenne, ha felkelnének, és rendeznének egy partit. És a sztori, az Operésün sztorija, hát az egészen fasza, egészen nyolcvanas évekbe illő ez a konceptalbum. Autentikus, ez a jó szó. Nyolcvanas évek hangzásával, nyolcvanas évek metálkliséivel nyolcvanas évek története ez a lemez, és nincs rokker, bazeg, aki nem szeretné. Illetve ha van, az mindenképpen tönkretette magát a kannásborral.

Ma estére én is lecseréltem a teva szandit egy zárt magasszárú cipőre, és szarok a méhcsípés következtében kicsit dagadt bal lábfejemre, mert ma ott leszek, megint tizenkilenc évesen, megjelenek a nagy Geoff (és kvínszricsi) előtt, és bengelni fogok, mert az kötelező. Majd ma megin átgondolom, milyen visszásságai vannak ennek az Amerikának, és mosolygok majd, amikor Geoff valami Bush-szopató kabátban jön ki a színpadra.

Ma este pedig – Bartos Gábor barátomat idézve – metáltörténeti klutúrpillanat szemtanúi lehetünk, amikor hét óra tájban Geoff Tate felviharzik a színpadra, mögötte meg a Kvinszrűhe, és színészek, meg mindenek és előadják az Operation: Mindcrime 1-2-t. Az egyet ismerem végig, a kettőt hallgattam 3x eddig max, de az szerintem nem olyan jó. Aztán lehet, hogy a nagy audióvizualitásban rájövök (mint a Fear of a Blank Planetnél), hogy mennyire kurvajó.

Minden esetre annyi biztosnak tűnik, hogy holnap +1 koncertpólóm lesz.

Ezzel a posttal már régóta tartozom magamnak és a hatalmas (és egyre növekedő) iPod és iTunes szempontjából n00b közösségnek, akik állandóan ugyanazokat a kérdéseket teszik fel nekem és egyébb régebbi iPod használóknak.

Az iPod immár 2001 óta a piacon van, és sokak szerint ez a termék hozta vissza az Apple-t a csőd széléről. Van benne valami. Szóval 2001-ben már a piacon voltak az első merevlemezes mp3 lejátszók, azonban ezek mégsem voltak kapósak a nehézkes felület miatt. Nyilván az emberek rengetegmindent és sokféle módon akarnak intézni a zenéikkel: csoportosítani, kategorizálni, playlisteket összerakni, osztályozni, satöbbi. Nos, az Apple úgy gondolta, hogy ezt nem lehet a célhardveren megoldani, így a fent említett feladatokat az iPoddal szoros együttműködésben élő iTunes szoftverre bízta (ez volt az egyik “fergeteges” innováció.)

Az iPod “kezelőfelülete” tehát az iTunes szoftver, ami a zenéket a saját adatbázisában tárolja le. Ez az adatbázis alapú zenetárolás egy Macintoshos sajátosság. A szoftver nem a zenefájlok neve alapján találja ki az előadó, album, számcím elnevezéseket, hanem ún. id-tag-ek alapján, ezt az információt pedig a fájlok magukban hordozzák. Ez azért jó, mert a fájlok átnevezésekor ezek az id tag-ek egyáltalán nem változnak. Az Apple elképzelése szerint egy számítógépen található összes zene bekerül az adatbázisba (vagyis az iTunesba), és onnan válik menedzselhetővé, a fájl alapú gondolkodás pedig lejárt ötlet, felejtsük el. Ha ezt a filozófiát követjük, akkor egy pendrive-ra nem az intézőn (finderen) vagy a totálkommanderen keresztül pakolunk át zenét (ez a fájl alapú gondolkodás iskolája), hanem megnyitjuk az iTunest, a beépített keresőn keresztül megkeressük a másolni kívánt albumot (beírjuk az album nevét a keresőbe), majd ráhúzzuk az egész lemezt a pendrájvra. Nincs többé Sajátgép\E:\mp3\Régiek\Rock\(hosszú görgetési procedúra) Pink Floyd\The Wall utáni kutakodás. Egyszerűbb megnyitni a célszoftvert (ha még nem fut, bár nálam mindig), és beütni a keresőbe, hogy The Wall. Összes kijelölése, és mehet a drag and drop.

Ehhez persze egy jól menedzselt zenekönyvtárra van szükség, amit fel kell építeni. A következőket javaslom: Ami megvan cédén azt rántsuk be az iTunesba. Ő villámgyorsan begrebbeli a lemezt, ezekkel az albumokkal nem lesz problémánk. A haverok által intelligens módon begrebbelt zenék is gond nélkül fognak működni (intelligens mód: grebbeléskor a szoftver kitölti az id tageket a CD adatbázisból letöltött adatok alapján). A gond akkor kezdődik, ha bizonytalan forrásoktól és Kis Pisti által Windows Media Playerrel grabbelt Track 1.mp3 nevű dolgokat akarunk bedobálni az iTunesba – valószínű, hogy ezeknek a fájloknak nincs kitöltve az id tagjük, ami szopó. Javasolt tehát a rendes release-k leszedése, ha már mindenképpen p2p-n keresztül szerzünk be zenét. (Én is ezt szoktam tenni.) Ha valaki ragaszkodik a Kis Pisti release-hez, akkor az jobbklikk Get Info segítségével kitöltheti az id tag adatokat.

Ha megvan a rendes library, akkor itt az ideje, hogy beszéljünk végre az iPod és az iTunes koncepciójáról (maradjunk egyelőre az alap és támogatott helyzetnél). Az iPod ugyanis ideális esetben nem úgy működik, mint egy pendrájv, hogy rádobom a zenét azt jóvan. Egy iPod ennél jóval több: a géped része. Most jön az, amikor az állítást kell bizonyítani, right? Akkor mondom. Az iPod egyetlen gép egyetlen iTunes egyetlen zenekönyvtárával szinkronizál, azzal viszont száz százalékosan. Az iPod tulajdonképpen a lecsupaszított számítógéped “front-endje”. Csak a szórakozás és a túlélés szempontjából fontos dolgok vannak rajta: zenék, képek, videók, kontaktok és naptár. Ebben semmi csoda nincsen, mert ezt minden valamire való gyártó kütyüje. A legnagyszerűbb az egészben a szinkronizáció: ha megúnsz valami zenét, és letörlöd a iTunesből, következő szinkronkor törlődik az iPodról. Ha megváltozik Józsibogár telefonszáma, legközelebbi szink után megtalálod a friss számot az iPodon. És ez ugyanígy van a képekkel, naptárakkal, playlistekkel és mindennel. Az iPod azért minősül “front-endnek”, mert a készüléken nem lehet módosításokat eszközölni – ez túlzottan bonyolult menürendszert és kuszaságot eredményezne. Az iPod menedzselője az iTunes, és ez így van jól.

Nyilván a fenti módszer nem mindenkinek jön be, és ez teljesen természetes. Sokaknak egy gép(ek)től függelten lejátszóra van szükségük, és az iPod-ot így is lehet használni, csak két klikk az egész. Egyrészről ki kell pipálni a Manually manage this iPod funkciót, majd rá kell tenyerelni az Apply gombra. Innentől azt tehetünk az iPodunkra, amit akarunk, és ott, ahol akarunk. A front-end jellege ettől függetlenül megmarad a dolognak, mert az iPodról (elvileg) nem fogunk tudni viszamásolni a számítógépre, dehát erre már született nem egy megoldás is. Aki így használja az iPodját, az azon a számítógépen tömi meg az egységet, ahol akarja, és azzal, amivel akarja (feltéve, hogy van iTunes a gépen.) A zenék iTunesen belül az iPodról lejátszhatóak is lesznek.

Mindazonáltal az egyes számú módszer az igazán elegáns, és támogatott, csak el kell fogadni néhány dolgot:

1) Amit törölsz az iTunesből, az törlődik az iPodról. Ez nem egy pendrájv, hanem a gépeddel szimbiózisban élő, de attól százezer százalékosan függő lejátszó.

2) Nem támogatott a számítógépre való visszamásolás. Ez azért és csak azért van így, mert az Apple üzemeltet egy nagyon népszerű online zenei boltot, és nyilván a kiadók nem örülnének annak, ha az online vásárolt zenéket az iPodon keresztül más gépekre át lehetne tölteni.

Egyelőre bevezetésnek szerintem elég ennyi. Én baromira ajánlom mindenkinek az iTunes iPod kombót, és persze tökre megértem, ha valakinek ez nem kell. Én azonban, mint az integrációtól behugyáló geek, nem tudom nem szeretni és képtelen vagyok nem csodálni azt a rendszert, amit az Apple hét éve elénk rakott. Mert iTunes and iPod – Work Like Charm. Lengetem a kalapom, Sztív (UTALJ!)

Imogen Heap-et ugye elsősorban erről a felvételről ismerjük:

http://www.youtube.com/watch?v=25VGdNU3nrU

Ez meg olyan kreatív vokális cucc, baromira egyedi, improvizatív, inspiráló, meg minden. Ezalapján rendeltem meg a Download Recordstól Imogen többi cuccát is, éshát még nem tudom eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon. Langyi elektró-pop ez, nagyon hasonlatos tud lenni Svoyhoz, főleg a hangszerelését tekintve, de valahogy pont az a frissesség és stenk hiányzik belőle, ami megvan a belinkelt Just for Now-ban, illetve Svoy munkásságában is. Az I Megaphone (ami az Imogen Heap név anagrammája) nálam jellegtelen, vannak rajta meglepően szar számok, a Speak for Yourself viszont eddig (harmadik szám) teljesen vállalható, és ha így megy tovább, akkor ez túléli a command backspace-t. A kizárólag az iTunesnek készített albumba belehallgatok, és ha tetszik, megveszem. 4 szám, 3.96 dollár. (Nevetséges, hogy ehhez hekkelnem kell, komolyan….)

update: megvettem.