Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Írtam már az egybesült állatok nagykövetségéről? Természetesen az amerigóira gondolok, ahol néha ügyeket kell intéznem. Az egész szervezet működése hűen tükrözi azt a tipikus álszenteskedő skizofrénizmussal vegyített tengerentúli  paranoiát, ami tulajdonképpen nap mint nap visszaköszönt a tévében – egészen az elmúlt időkig. Mostmár a hírekben annyira nem jelentkezik ez a nagypofájú “majd mi megmondjuk helyetted, hogy hogyan akarjad”, de a bürokráciában még nagyon jelen van ez a jelenség. Miben merül ki? Abban, hogy egyszerűen megalázó, ami ott történik.

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

Holnap megint egy újabb helyen veszem fel a melót; egy főiskolán leszek óraadó tanár. Reggel 8-tól 14:20-ig fogom tolni 3 tízperces szünettel.

Kb. kifacsart szarzsák leszek a végére. Ráadásul a suli a város másik felén van – de nem baj, mert ugye én nagyon szeretek korán kelni. Kicsit zilált még az egész, de majd elboronálódik.

Úgy szeretnék ebbe a nagy korporét szövegbe egyszer csak egy íszteregget elrejteni.

Is the Service Manager configured?

A szabványos Megtörtént a Service Manager konfigurációja? helyett úgy írnék egy olyat, hogy Felkonfoltad a Service Managert, getszi? De nem lehet, nem lehet, mert kötelességtudó fordítódroid vagyok itt a hűvösvölgyi kampuszon.

Eddig a legnagyobb sikerem az, hogy a < és > karakterekre, ami angolul pointed brackets mondhattam azt, hogy kacsacsőr.

Kérem szépen, az elkövetkezendő időkben a tekhírek iránt érdeklődő olvasóknak érdemes lesz időnként becsekkolniuk a direkt nem linkelt oldalt, amelynek címe: nem holnap, nem tegnap, hanem … .hu. (Figyelem: a multheten.hu domainnév nem ér!), lévén azt egyelőre próbaidőben én fogom szerkeszteni.

Az első cikkem tegnap kiment, amit követett ma kettő. Az elsőnek természetesen muszáj volt Apple-related-nek lennie, és ezt el is tettem, hogy álljon, mintegy meredjen a rögvalóba bele, és a jövőben landmark jelenségként funckionáljon.

And now for something completely different, mit érdemel az a bűnös, aki nem fizet idejében?

Március végén kerestek meg, hogy hát majd kéne, tecciktudni, ilyen fordításokat csinálni. Mondom, hát azér vagyok, tessék küldeni. Küldi, decsak a béta verziót. Közbe engem elszólít az élet Portugáliába, ahol szabadidőmben meg az utazás alatt az ő szarságával foglalkozom. Amikor véletlenül internethez jutok, mindig vár egy levél tőle, hogy nagyonkénemár, meg fú meg fű meg nahát. (Pontos határidőben nem állapodtunk meg, április elejét beszéltünk meg, és ez március utolsó napjaiban volt.) Április elején, amikor hazajövök Portugáliából, kitalálja, hogy van itt a végleges doksi, meg lenne itt mégegy, tecciktudni, fordítsam már le, tegnapra kellene. Hmpf. Oké. Hipersebességgel leadom a munkát, természetesen megköszönöm, hogy engem bíztak meg, majd: eltűnnek.

Ímélezek 10 nap múlva, hogy csókolom, mikor mehetnék be számlázni. Semmi válasz. Esemesezem a kontaktembert, semmi válasz, végül felhívom (a lépések közben napok telnek el, mert nem akarok rámenősnek látszani), hogy jaj, mi történt, úgy el tetszettek tűnni. Hogyhátő ledelegálta egy kollégájának, hogy velem beszéljen meg időpontot, és úgy látszik elfelejtette. Kényszeredetten elmosolyodok. Ugyanakkor azonban, és ennekellenére küldjek már nekik egy megbízási szerződést, amit én szoktam adni (szoktam?). Bemegyek hozzájuk (a város egyik legfrekventáltabb részén van az iroda) mutatom a szerződést, megbeszéljük a részleteket. Megkérnek, hogy küldjem már át emilben, hogy a jogászuk is átnézhesse. Itt már kezdek magamban erős basszájbázásban kitörni, de mosolygok. Átküldöm. Ja, de teljesítési igazolást is állítsak már ki. Öklömbe harapok. Kiállítom. Egy hétre megint eltűnnek, és már rutinosan nyúlok a telefonért. Csókolom, mit mondott a jogász. Elfogadta? Akkor mérnem szóltok, szátokmeg? Nagyszerű. Megbeszéljük, hogy mikor viszem be a számlát és kinek adom le. A megbízási szerződés megbeszélésekor direkt megkérdezem őket, hogy milyen határidővel kívánnak fizetni, 8, 15 vagy 30 nap esetleg más? Ó, hogy hát ők nyolc nap alatt mindig.

Azt hiszem kitaláltátok: igen, basztak nyolc napon belül utalni. Merthogy doktor Silbaszki úr, az aláíró, szabadságon van, és addig megáll az élet és fű nem nő. Nem akartam kérdezni, hogy aznap is szabadságon volt-e, amikor beszámláztam másfél héttel ezelőtt, mert éreztem, hogy ezzel nem mozdítanám előre az ügyet. Jobb így mindkettőnknek.

FULL DISCLAIMER: A szerző elismeri, hogy vannak véletlenek, és kivételes esetek, meg viszmajorok, és hogy neki sem sikerül mindig időben teljesíteni. A fenti cégről szóló történet természetesen csak mese, semmi köze a válósághoz: a város egyik legfrekventáltabb részében lévő irodájuk nem létezik, mint ahogy a város egyik legfrekventáltabb része sem, a jogászt a Piroska és a Farkasból szedtem, Silbaszki úr pedig, aki szabadságon van, pusztán a véletlen műve és különben is a képzeletem terméke.

Megint ezek az utolsó másodperces becsúszó szerelések, amik egyszerűen gyönyörűvé teszik az életet, baszki. Tizenegy és egy között tolmácsoltam, aztán az arcomba töltöttem némi péksüteményt reggeli gyanánt, és még van gyors tíz percem itt a Roosevelt téri hotspotnál, mielőtt háromtól ötig megint tolmácsolok. Mikor derült mindez ki? Mondjuk tegnap. De mondom, az életet pont ez teszi széppé. És azok a becsúszó tíz percek, amit az ember a padkán csücsülve eltölthet. Roosevelt tér 7-8. A huwico szórja a netet, free és rendesen térerős. Mindenkinek ajánlott.

PlasztikJózsi megcsinálta a múvmentet egy nap alatt. Az a szájt, amit tegnap tulajdonképpen a kutya sem ismert, ma estére már tízezer egyedi (!!!) látogatót húzott be, és több mint 1500 digget (and still counting…). A kezdeményezésről jópár “szakmai” portál és blog beszámolt (index, hup, kreativ), a hír külföldi tech-site-okon is megjelent (macobserver, crunchgear, creativebits), és természetesen még jópár oldalnak elküldték a híreket a lelkes fanatikusok (tuaw, macrumours, etc.). A bloggereknek köszönhetően ha rákeresünk az apple hungary szókapcsolatra, akkor jelen post írásakor ötödik helyen áll a plastik.hu egyik vonatkozó bejegyzése, és gondolom jön még feljebb is. Merthát rengeteg blogger írt a témáról tegnap este és ma. Elképesztő aktivitást sikerült elérni, és erre simán büszkék lehetünk.

Elemezgetem a vállalkozás sikerét, és több tényezőt is elő tudok húzni hirtelen, de, hogy e tényezők közül melyik nyom többet a latban – ezt nem tudnám megmondani.  Egyrészről biztos ott volt a júzerek elégedetlensége is, a valamit kéne már csinálni feeling, csakhát ki vállalja be a lépést. Nyilván az ilyen akcióhoz erős bázis kell, ami az Apple felhasználók/fanatikusok közül csak keveseknek áll rendelkezésére (konkrétan csak Angeldayre és Handrásra tudok gondolni, ezutóbbi azonban nem “pártatlan” játékos, lévén az xms.hu Alma dealery vezetője ne “lázongjon” a brand ellen, még akkor is, ha van miért.) Jelen volt tehát az igény (hány olyan posztot/fórumbejegyzést olvastam már, hogy jaj, de rettenetes ez a helyzet, csináljunk már valamit), és megvolt az ember is, aki elindíthatta az akciót. Még így is bukhatott volna akkorát, mint egy ház. Van itt még egy tényező, ez pedig az, hogy a “kiáltvány” írója nem vette komolyan magát. Igen, beletettük az descendants of Attila the Hun-os dzsókot, meg fakingozott is egy jót. Nem mindenki ért ezzel egyet (a fakinggal én sem feltétlenül), de az biztos, hogy ez a verzió sokkal megnyerőbb, mintha Angelday előhúzott volna két-három pie chartot a kabátujjából, és fennhangon kezdte volna fejtegetni, hogy miért éri meg az Apple-nek Magyarországra jönni. Nem nézett volna ki jól, ha a tüzes szemű próféta mindenféle excel fájlokkal támasztotta volna alá érveit.

Jó ez a hozzáállás, működik és hiteles – mert Józsinak nincsenek illúziói, és nincs vesztenivalója. A wewantapplehungary.com hirtelen sikere miatt nem lesz holnapra iTunes Store, nem lesz lokalizált OSX (((ez nekem nem is hiányzik))), nem lesz rendes szervíz és ellátási hálózat, és nem lesz rendes apple.hu. Ugyanakkor persze, hogy valami elkezdődött, amire esetlegesen a big pond túloldalán, Cupertinóban is fel lehet figyelni. Naná, hogy Steve-t nem lehet ennyivel megijeszteni, dehát ez nem is cél. Az akció célja a figyelem felkeltése volt, ami példásan sikerült. Álmomban sem gondoltam volna, hogy 0 klikkről 10.000-re egy nap alatt is el lehet jutni. Minden résztvevőtársnak riszpekt. Ma este elmehetünk úgy aludni, hogy tettünk valamit a köz érdekében. És igen, büszke vagyok arra, hogy társadalmi munkában én is betettem a magam részét a projektbe, és átolvastam tízszer, hogy túl böszme hiba ne legyen benne. Jó érzés valamit megcsinálni faszállítóra. És ez most bejött.

Hajrá Apple Magyarország, hajrá Apple!

Tegnap rengeteget dolgoztam, de olyan furcsán jólesett. Megvoltak a kis “kummantások”, amikor ránéztem a fórumokra, és végignyáltaztam a netvibes engem érdeklő passzusait, de ez volt a treat. Dolgoztam 45 percet, 10 percet böngésztem, és 5 percet pihentem, aztán ment az egész elölről. Hosszabb fordítási projektekkor az egészségem megőrzésére a MacBreakZ nevű applikációt használom, bírom ajánlani.

A munka végeztével pihenőképpen rá akartam gyújtani. Már terveztem, hogy milyen jó lesz kint állni az udvaron, és letüdőzni a füstöt, és kifújni, közben pedig a párkányunkat támasztani félseggel, miközben a kezem akkurátusan Al Bundy stílusban pihen a zsebemben.

Felöltöztem tehát, hol a farmerem (pénteken tettem ki a lábamat a lakásból utóljára), és, és… péntek… Pénteken elszívtam az utolsó cigarettámat is… Na nembaj. Volt itt valahol tartalékban két szivar, majd egy olyat. Hosszabb ideig tart, dehát majd kezelem a problémát, amikor aktuális lesz. Kibontom a szivart – szétporlad. Nyilván évekkel ezelőtti pörcsisz volt, a zsákom elejében utazott Franciaországba, meg vissza is, nem csoda, ha megfáradt. Na sebaj, kinyitom a másikat is, de már tudtam, hogy ebből nem lesz szivarozást. A mintegy negyedkiló dohánylevelet kidobtam a kukába.

És aztán rájöttem, hogy az lenne a legjobb, ha a stresszt pl. nem bagózással vezetném le, hanem… hanem nem bagózással, és kész. Ennek megfelelően aztán nem vettem fel a kabátomat, hogy az utcán cigarettát vételezzek, hanem levettem a nadrágomat is, olvastam egy kört, és dolgoztam még. Ugyanis a feltételezésekkel ellentétben meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá. Mert én partiszmókernek indultam tizenpár éve, és azóta is ebbe a csoportba tartozom. Partiszmóker, Social smoker, egyremegy.