Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Kollégáim valamelyik nap előhozakodtak a rólam eddig általánosan kialakult képpel: ritkán borotvált arcszőrzet és fekete póló.Azt kell mondjam, teljesen helyénvaló megfigyelés.

Borotválkozni utálok, de hála a magasságosnak elég lenne hetenként. Ezt az időablakot szoktam általában három-négy hétre kinyújtani. A fentieknek köszönhetően még sose vettem pótpengét a borotváimhoz, általában kapok új borotvaszettet, mire elérkezik az idő. Most éppen egy piros edisön Gillette Mach 3-t használok – igen, háromhetente. Ha ekkora sebességgel haladok, még két évig simán jó lesz, aztán pedig valamelyik távoli rokonom biztos azt fogja gondolni, hogy a legjobb karcsonyi ajándék nekem minden bizonnyal egy borotva lesz.

Fekete póló? Aye. Kölyökkoromban kifejezetten voltak fehér pólóim is, de mostanra a ruhásszekrényben tényleg szinte csak fekete (és pár sötétkét) uralkodik. Általában zenekaros vagy zenekaros koncertpólók ezek. Számomra egy koncerthez hozzátartozik a koncerttísört vételezése is, amit Kedvesem az irgalmatlanul magas pólóárak ellenére sem néz rossz szemmel, mert legalább akkor vásárol magának ruhát! Így aztán szemet húny egy 6-8-9 ezer forintos faszánkinéző koncert tee fölött is. Mert merd azt mondani, hogy ezek a pólók nem néznek ki faszán:

Amúgy a minap beszereztem egy drappszínű pólót is, szóval lankad a figyelem fekete pólók terén, de dolgozom rajta.

Most pedig felöltöm magamra a pirulás Porcupine Tree-s pólómat, és megyek a városba.

Tegnap rengeteget dolgoztam, de olyan furcsán jólesett. Megvoltak a kis “kummantások”, amikor ránéztem a fórumokra, és végignyáltaztam a netvibes engem érdeklő passzusait, de ez volt a treat. Dolgoztam 45 percet, 10 percet böngésztem, és 5 percet pihentem, aztán ment az egész elölről. Hosszabb fordítási projektekkor az egészségem megőrzésére a MacBreakZ nevű applikációt használom, bírom ajánlani.

A munka végeztével pihenőképpen rá akartam gyújtani. Már terveztem, hogy milyen jó lesz kint állni az udvaron, és letüdőzni a füstöt, és kifújni, közben pedig a párkányunkat támasztani félseggel, miközben a kezem akkurátusan Al Bundy stílusban pihen a zsebemben.

Felöltöztem tehát, hol a farmerem (pénteken tettem ki a lábamat a lakásból utóljára), és, és… péntek… Pénteken elszívtam az utolsó cigarettámat is… Na nembaj. Volt itt valahol tartalékban két szivar, majd egy olyat. Hosszabb ideig tart, dehát majd kezelem a problémát, amikor aktuális lesz. Kibontom a szivart – szétporlad. Nyilván évekkel ezelőtti pörcsisz volt, a zsákom elejében utazott Franciaországba, meg vissza is, nem csoda, ha megfáradt. Na sebaj, kinyitom a másikat is, de már tudtam, hogy ebből nem lesz szivarozást. A mintegy negyedkiló dohánylevelet kidobtam a kukába.

És aztán rájöttem, hogy az lenne a legjobb, ha a stresszt pl. nem bagózással vezetném le, hanem… hanem nem bagózással, és kész. Ennek megfelelően aztán nem vettem fel a kabátomat, hogy az utcán cigarettát vételezzek, hanem levettem a nadrágomat is, olvastam egy kört, és dolgoztam még. Ugyanis a feltételezésekkel ellentétben meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá. Mert én partiszmókernek indultam tizenpár éve, és azóta is ebbe a csoportba tartozom. Partiszmóker, Social smoker, egyremegy.

Ismerjük a mondást: ha esik, akkor zuhog. Tegnap délután négyig még csak két programom volt a hétvégére. Holnap este a Kuplungban napirajz dedikáció, és vasárnap érkezik haza Márk barátom New Yorkból újabb Apple gadge-ekkel (ezekről később).

Aztán tegnap elkezdett cseperészni. Egy spanom segítségemet kérte számítógépvásárlásban (nem Mac), ez szombat dél felé fog lemenni, aztán egyik főnököm még megdobott egy nyolc oldalas valami ITs szarsággal (kicsit kemény lesz, sok google-özés és hasraütés lesz benne), ezenfelül ma Áron spanom is megdobott egy levéllel, és még a m0rf0éknak is kell egy rövidet. És hétfő mindenhol határidő. Hát fakk. Ezen felül még ma összevissza kellett rohangálnom, pedig azt utálom.

Én lassú faszi vagyok. Nem sietem el a dolgokat. Nálam nincs azonnal. Ha kapok fontosabb levelet, megflaggelem, és nem foglalkozom vele addig, amíg nincs hozzá kedvem. Nálam muszáj érnie a dolgoknak. Ameddig fizikailag nem foglalkozom valamivel, aközben is már érik bennem a dolog, de az kívülről nem látszik. A brainstorming az agytörzsben kezdődik, és idő kell ahhoz, hogy manifesztálódjon. Ha meg nem manifesztálódik, akkor meg nem is fontos in the first place.

Időről időre előjön Metényi úr az életemben. Főleg ősszel. Érdekes ez a dolog, a zenei preferenciám asszem az évszakokkal változik (nyilván a Black-Out fanatizmusomat leszámítva, mert az állandó). Szóval tavasszal rock/metál, idén nu/modern metál mozdított meg leginkább (Lost Prophets, meg a többi frusztrációs, embriópózos muzsika), de beüt az ősz, és megin lágy dallamot kedvelő jazz-szerető leszek.

Az úr, aki a videón gitározik, ő Pat Metheny, a kedvenc jazz gitárosom. Ez pedig az egyik kedvenc számom tőle. A zene akkor nagyszerű, ha az általa benned keltett érzéseket nem tudod szavakba önteni. A Last Train Home-ra is mondhatnék tizenöt melléknevet, hogy milyen, de talán egyszerűbb meghallgatni. Csak kérem, hogy akik a play gombra klikkelnek, szánják rá az öt percet, és addig ne csináljanak semmit, engedjék, hogy Metényi úr trippeltesse őket. Tiszteljük meg a művészt. Köszönöm.

Aztán lehet a kommentekbe bedobálni azokat a mellékneveket, amikre én is gondolok, csak nem tudom őket leírni.

Itt élek ebben a városban lassan huszonkilenc éve. Itt. Huszonkilenc. Év. Ez rengeteg idő, nem is csoda, hogy hozzászoktam a tényhez: budapesti vagyok. Nem budapesti barátaim általában nem értik, hogy hogy a fenében lehet itt élni? Hiszen büdös, nagy, zsúfolt, tele van parasztokkal, és egyesek szerint kevéssé biztonságos. Nem budapesti, de kényszerűségből itt élő barátaim közül is rengetegen utálják, és az első adandó alkalommal elmennének egy kisebb/nagyobb vidéki városba. Bármit, csak Budapestet ne.

Én meg már annyira budapesti vagyok, hogy nem tudom levetni ezt a tulajdonságomat, vagy csak nagyon ritkán. Néha csak azért sétálgatok a városban, hogy átélhessem azt az apró-rövid pillanatot: a vendégnek levés érzését. Nagyon ritkán jön össze, a másodperc törtrésze erejéig, de csodálatos érzés. Sétálgatok az Andrássy úton, a Dunaparton, behúzódok egy kocsmába, vagy csak leülök egy padra a Tabánban vagy Krisztinavárosban, és… valahogy úgy tudok tekinteni erre a pulzáló dologra, mintha először látnám. Rácsodálkozom arra, hogy a Bazilika mennyire méltóságteljesen húzódik meg a Bajcsy-Zsilinszky út egyik sorháza mögött. Hogy a Gellért-hegyen a sok fa közül kikandikál egy fekete lámpaoszlop. Újra átélem azt, hogy mennyire rácsodálkoztam gyerekkoromban a 18-as villamos hangjára. Hogy milyen furcsa az eleje a hetes busznak. Hogy hogyan kőröznek a sirályok az Ördög árok körül. Nézem a Dunán forduló hajókat, a lepukkant, toldozott-foltozott, huszonkét éves, overálos építőmunkásokat szállító Opel Corsát (tetején létrával). Megnézem a kávézókban kapuccsínózgató amerikaiakat (ezer közül kiszúrom az amerikai turistákat, meg se kell szólalniuk). Figyelem a “gázlámpák” izzójának furcsa csillogását, a templomok keresztjeit, a polgári háztömbök hatalmas ablakait, és erkélyeit, a díszítéseket, és a reliefeket. Ha elég hosszú ideig foglalom el magam ezzel, akkor valahogy megtelek a város szépségével, és szinte megrészegedek az engem ért impulzusok hatására. Olyankor megint bepattan; olyankor megint csak látogató vagyok; olyankor megint fel tudom fedezni azt a várost, aminek bizonyos részeit úgy ismerem, mint tulajdon tenyeremet; olyankor én is csak egy látogató vagyok, egy turista, egy totális outsider, aki a pálya széléről nézi azt, hogy mi is történik odabent. Imádom ezeket a pillanatokat.

Néha jólesik rácsodálkozni erre a városra, és jól esik az, hogy megerősíthetem magamban: szeretek itt élni. Aláírom, mindent elismerek. Szaros (pedig egyre többen szedik fel a kutyájuk után…), az autósok taplók (engem mégis mindig beengednek), az emberek neurotikusak (én mégis látok mosolygós arcokat), de mégis, mégis, mégis és ennek ellenére, vagy akár emiatt… Szeretem ezt a várost. Szerelmes vagyok Budapestbe. Ha egyszer valaha jól tudnék fényképezni, biztos csak ezt akarnám csinálni: naív, rácsodálkozós objektíven keresztül lőném a várost. Szeretnék egyszer olyan képeket készíteni, melyekről lesüt: a gép másik oldalán álló megátalkodott, megrögzött és megszállott módon rajong ezért a városért. Szeretném, ha sütne azokból a képekből az az együgyű álmélkodás, amit fentebb leírtam. (Egy kép tényleg felérne ezer szóval – illetve ezzel a blogposttal simán.) Tetszik nekem Pécs, Debrecen, Szeged, Sopron, Székesfehérvár, dehát mit tehetek róla? Én (már csak egy) budapesti vagyok.

Munkám során előfordul, hogy külföldiekkel találkozom, és igyekszem őket olyan helyekre vinni, amit a turistabuszok elkerülnek. A gellérthegyi víztározó tetejére. Egy romkocsmába, ilyenek. Iszunk a Rudas melletti büdös forrásvízből (Juventus, Attila, Hungária), a Csarnokban véres és májashurkát eszünk. Fröccsöt iszunk. Kipróbáljuk egy echte budai cukrászdában a gesztenyepürét vagy a somlóit. Bemegyünk egy CBA-ba két túrórudiért.

Nem vagyok melldöngető turbómagyar, de asszem ezzel többet mutatok meg arról, hogy kik is vagyunk és hogy is élünk, mint a városról szóló könyvek, kiadványok vagy egy idegenvezető szaggatott darálása (helóturiszt, on dö left szájd). Amikor valahol megpihenünk a rengeteg inger közepette, látom rajtuk, hogy frankón élvezik a várost. (Mi meg szídjuk, de oké, nem gond, nekünk az a szerepünk, ez a dolgunk. Isten országát is szídnánk, ha történetesen ott élnénk.) Őszintén át tudom élni azt, hogy mennyire bejön nekik; hogy mennyire le vannak nyűgözve a hangulatától; hogy mennyire egyedi, mennyire esendő, és minden hibája ellenére mennyire lehet szeretni. Ilyenkor irigylem David-et, azt a harmincvalahány éves faszit, aki a nagy Amerikát hagyta ott a porfészek Budapestért. Egyszer élt itt a kilencvenes évek elején, majd visszament az Államokba, és megint itt kötött ki. Amikor megkérdeztem, hogy mi húzta vissza ebbe a városba, ezt válaszolta:

- A szívem. Életemben először éreztem honvágyat.

Nem vagyunk egyformák, persze, hogy nem, mivé lenne a világ ha. De van pár dolog, amire egyszerűen nem bírok rámozdulni (egy ideje nem is akarok, de amikor akartam, akkor se tudtam.)

1) SztárVársz: Most, hogy vetítették az RTL-en elölről, megnéztem asszem az első részt. Gyerekkoromban (tizenkevésévesen) meg az akkori 2-3 részt. Annyira nem maradt meg bennem, hogy azt se tudom, pontosan hány részt láttam gyerekkoromban. Szóval megnéztem gyerekként az eredetieket, és az elsőt meg most. Végigizgultam a motoros sporttaliga versenyt az orkok között, aztán a pirosfekete faszi végzett ezzel a dzsedájjal, aki a kis Égsétálót tanította, közbe a királynő, meg a köztársaság, meg a szenátus… Mi a fasz van, bazmeg??? Nem azzal van bajom, hogy fantazmagória az egész. A Forrest Gump is fantazmagória, meg a Nemere által írt scifik is fantazmagóriák, mégis szeretem őket. De ez az egész sztárvársz dolog (így az első része) annyira kiszámítható már. Annyira tutiszáz volt, hogy a kis szöszke Szkályvóker legyűri a végtelenül antipatikus ork gecit. Mindig a szépek győznek, mindig. És ja, jó a filmben ábrázolt világ, de én, mint bölcsész (aki most szociológiai faszságot fordít) sokkal jobban elmerengtem volna az ork gecik világában, és utánanéztem volna, hogy mi ez az űrcivilizációs faszság, és milyen a Tatuinon (spelling?) ork gecik között felnőni. Mindent összevetve: szép effektek, aranyos emberek (kis Szkályvoki szimpi), jó a világ, jók ezek az outlaw alakok, de az egész végtelenül és főleg reménytelenül kuszának tűnik. Csak azér fut százezer szálon a cselekmény, mert maga a nagy Spielberg sem tudja, hogy mi a fasz van.

2) Gyűrűk ura: Na, bevallom, mert muszáj. Az első tizenöt oldalt bírtam a könyvből. Aztán visszatértem Hellerhez, hiába fordította az előbbit a mindenki Árpi bácsija, első köztársasági elnökünk, akit rémesen tisztelek. Szendék, meg hobbitok, meg mittudoménkik, hát hagyjál már. Belenéztem a filmbe valamikor, amikor egyszer vendégségben voltam, és aztmondtam, hogy hát köszi, ebből ennyi elég is, adj egy gitárt, azzal legalább elszórakozom. Bele akartam magam élni, ott akartam lenni, és nem ment. Végtelenül el vagyok baszva, és kész. Vagy pusztán a földhöz ragadtam. Sokáig cikinek tartottam megkérdezni barátaimat, hogy miért beszélnek úgy, hogy én édessz kici drága Zeussssz barátom, szok boldogszágot kívánok néked. Aztán egyszer elmondták – miközben alaposan lenéztek – hogy hát hogy a faszban lehetek én ilyen alulművelt, hogy még azt sem tudom, hogy így a mittudoménkik beszéltek a Gyűrűk urában.

3) Harry Potter: Na, ez is kimaradt. Szénné emelik a magasba ezt a Rowing csajszit (spelling?), a fordító meg vicces szavakat talál ki (Morgold, vagy mi), ami kreativitást feltételez. Ez mind pozitív. Ebbe beleolvastam angolul is, meg magyarul is, és amikor volt a tévében, belenéztem. Jók a trükkök, de már megint nem bír leragasztani a tévé elé. Szende kislány hatéves hangot osztja az észt a trúról meg a frankóról, hát nem köszi.

Ezek után azt kell mondanom, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Én tényleg szarul érzem magam, amikor a haverjaim ezekről a filmekről beszélnek, mert rémesen beleélik magukat, és sörökön keresztül elemzik a plot-ot, meg mesélnek a karakterekről, én meg bután bólogatok a fröccsömbe. Teljesen céltalannak találom ezeket a múvikat. Nem néztem őket végig, tudom, és a meglévő kevés információmra vagyok kénytelen hagyatkozni. De kimondom: nem adnak semmit. Egy részük még le sem köt és nem is szórakoztat. Komolyan mondom, irígylem azokat, akiket igen. Nyilván barátaim meg nem emelik isteni státuszba George Carlint, Bill Hickset meg Lewis Blacket, szóval a világ mégis harmóniában van. Csak azt érzem, hogy ittvan valami, amire a Föld öt kontinensén száz és százmilliók kíváncsiak, engem meg egy bikfasznyit sem bír lekötni. És azt érzem, hogy valamit kihagyok (asszem ezér vagyok Newsjunkie is – nem akarok kimaradni semmiből…), valami nagyon olyat, ami tökre a kultúránk része, valami tökre olyat, amit lehet szeretni, ami egy asztaltársaságnál téma lehet. És nem, és nem, és nem. És nem értem azt a száz és száz milliót, aki végignézi, akit leköt, aki végigizgulja. Kicsit akarom az ő érzésüket.

Az sem mondható el az rólam, hogy nem szeretném az ilyen igazságtól és valóságtól elrugaszkodott dolgokat, ugyanakkor amiben már varázslás, lándzsás csata, kardozás, harcolás, hadseregek, űrtechnikák, lézerek, protonágyúk, térugrás, hologramos videóüzenet (OMFG), varázsszérumok, bibircsókos és ráncos rosszak, és nyílttekintetű jók vannak, az nem tud lekötni. (Nyilván vannak kivételek…) Azok a mesék, amiket én szeretek, valódi emberekről szólnak. Felhoztam az előbb Nemerét. Volt egy sorozata, három csajsziról meg három srácról szólt, akik nem a Földön nőttek fel, hanem valahol itt a naprendszerben valamelyik bolygón vagy holdon. Még talán a nevük is megy. A srácok: Lars, Ariel, Don. A csajok közül csak egy van meg biztosan: Keiko. A vizsgamissziójuk az volt, hogy űrhajóval ledobták őket a Földre (ahol ők még sosem jártak korábban), és különböző feladatokat kellett lejesíteniük (számolós, földrajzos, geometriás, talpraesettséges, biológiás feladatokat). Namost a problémák ott kezdődnek, amikor a számítógép rossz helyre teszi le a gyerkőcöket, és egy olyan rezervátumban érnek földet, ahol területenként különböző történelmi korok szerint élő emberek élnek. Nem akarok bővebben belemenni, mer asszem átjön a lényeg. Ezt szeretem. Vannak húsvér emberek, ismeretlen szituban, hihető gedzsitekkel, szupererők nélkül, és életben kell maradniuk. Az ilyen scifit, mesét akármit szeretem én. És igen, irígylem azokat, akiknek a sztárvársz ad valamit. Irígylem őket.

Tegyük fel, hogy felkelek egy olyan napon, amikor éppen nem kell semmit olyan gyorsan azonnalra megcsinálni. Első dolgom az, hogy felébresszem a gépemet, és feltegyem a newsjunkie-k első kérdését: mitmivan, mifolyik a világban. Várom, hogy valaki megmondja, hogy MOST MI A FASZ VAN! A választ kielégítendő, az alábbi köröket futom be majdnem minden kibaszott reggel: első lépés, netvibes.com. Itt elolvasom először is a beszMac híreit, aztán az új blogposztokat (jelenleg mintegy húsz blogot frekventálok), szükség esetén kommenteket hagyok, ezután, ha az első lépéssel nem baszok el elég időt, akkor jönnek a világ mac-related hírei, a pletykaoldalak. Ezután pedig megnézem a négy frekventált képregényt is: Adam at Home, Garfield, Andy Capp és Dilbert. A netvibest ezzel le is rendeztük.

Második lépésben beírom a böngibe, hogy forum.index.hu. Lerendezem az indexes fórumokat is, zenei, mekes, metálos, telefonos, hetiheteses, íbélyes, bármilyen egyebes fórumokat látogatom. Harmadik lépésben pedig jön a nyalánkság, a Black-Out fórum. Ha van kedvem, akkor azután jön a saját blogom, válaszolgatok a kommentekre, esetleg megnézem a statisztikákat (és azokból messzemenő konzekvenciákat vonok le. – Nem.)

És hogy miért van erre szükségem? Mert newsjunkie vagyok. Egészségtelen életmód ez, de el kell ismernem, ez van. Boldogtalan vagyok, ha valamiért nem vehetem magamhoz a nekem kijáró teljes mértékben redundáns információhalmazt. Muszáj, hogy rögtön ébredés után mindenféle lényegtelen faszsággal tömjem az agyamat. Nekem az kell, hogy minden átkozott reggel, még lehetőleg munka előtt végigböngésszem a feedeket, mert különben azt hiszem, hogy lemaradok valamiről, baszki. Hát, most, hogy így végigolvasom önmagamat, ez teljesen szánalmas, de mégis így megy. És az egésznek a legalja az, hogy ha tényleg nincsen semmi új (se blog, se fórum, se semmi), akkor jön az index.hu főlapja, és ott sem a fontosabb politikai észosztást olvasom el, vagy bármit, ami esetleg fontos lehetne, esetleg releváns. Nem. A hülye faszom celebhíreket, amik kicsit sem érdekelnek, és amiket relatíve azonnal elfelejtek, mihelyt elolvasom őket. Ez az információfüggőség maga, és teljesen felesleges, és elbaszok vele egy csomó időt, amit pl. a monitor sugárzási hatótávolságán kívül is eltölthetnék. De nem, de nem, és miért nem? Mert newsjunkie vagyok. Hírzabáló. Kiskoromban rendesen reggeliztem. Vajaskenyér, parizer, méz. Ma már rendetlenül reggelizem: feedeket kosztolok, bejegyzéseket posztolok, és redundáns infókat teszek magamévá. Szánalmas, isn’t it?