Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Asszem nem árulok el nagy titkot, amikor kijelentem, hogy az úton milyen kiemelkedően furcsa figurákkal lehet találkozni. Hihetetlen nyitott, vidám, kedves arcokkal, akik el sem tudnak jobb programot képzelni, mint hogy Villafranca del Bierzo főterén üljenek egy asztal körül néhány üveg bor és egymás társaságában, csak élvezve, hogy mindenki ottvan – akár közös nyelv nélkül.

Irene, akiről most írni fogok, azonban nem járta végig a Caminót. Vele az út végén találkoztunk, a legutolsó még tényleg Caminós településen, Muxiában, a hegyen, egy szép naplemente előtt. Felértünk a fél Gellérthegynyi sziklás dombocska tetejére, és úgy helyezkedtünk el, hogy ne zavarjuk meg a szintén naplementére készülődő leányzót. Persze azért szóbaelegyedtünk vele, és mint később kiderült, valóban megérte. Bemutatkozás után szóbajött az, hogy ki mivel foglalkozik. Én elmondtam, hogy babelfish vagyok, a kedvesem biológus, és te?

- Én azt kutatom – felelte mosolyogva, – hogy az emberek hogyan érzékelik az időt. Most egy éven keresztül utazom, hogy megtudjam, hogy az emberekben milyen koncepció él az időről. Három hónapot töltök itt Galíciában, majd Mexikóba, Norvégiába és végül Chilébe utazom.
- Dehát hogyan lehet ezt kutatni?
- Itt Galíciában – talán te is észrevetted – kiemelten fontos a halászat, ez a foglalkozás pedig egyrészről természetközeli munka, másrészről pedig jelentős mértékben függ az időtől: a halak vándorlásától, az időjárástól, az apálytól és a dagálytól. Azt vizsgálom, hogy a kis falvakban élő, a saját “szakállukra” dolgozó halászok időről alkotott elképzelése, időbeosztása stb. mennyiben tér el a nagyobb városok halásztársaságainál dolgozó halászokétól. Az a tény, hogy nem saját maguknak dolgoznak, hanem egy társaság alkalmazottai, mennyiben változtatja meg a hozzáállásukat a halászathoz és az időhöz?
- Dehát… effektíve hogyan kutatsz? Mi a módszered?
- Interjút készítek velük.
- Dehát ez kurva izgalmas téma! És milyen kérdéseket teszel fel?
- Játsszuk akkor el. Tegyük fel, hogy te vagy az a halászember, akivel interjút készítek. Mehet?
- I’m ready when you are.
- Oké. Szóval azt kérdezném, hogy ha beesne ide valaki a Marsról, aki nincs tisztában az itteni helyzettel, és megkérdezné tőled, hogy mi az az idő, akkor mit válaszolnál?
- Ez barmi érdekes, hallod-e! Hadd gondolkodjam… Mit is mondanék. Az idő az a dolog, ami alapján a minket körülvevő világ változásait számontartjuk.
- És hogy tartjuk számon?
- Hát az órákkal, percekkel, napokkal, hónapokkal, meg a többivel.
- És ezek hogy jöttek létre?
- Ezeket a régi kor emberei állapították meg saját megfigyelések alapján. Persze nem mindegyiket, mert van, amit önkényesen. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg, hogy a mi mértékegységeinkről a természet és maga az idő nem tud, illetve nem érdekli. Csak szépen folyik, és történik, mint mindig. A természet nem órákban mér. És a legutóbb 2008-ban beillesztett szökőmásodperc sem izgatja.
- És mióta van itt az idő? Van-e eleje vagy vége?
- Nincs. Öröktől fogva van, és lesz.
- Aha, értem. Az idő létezéséhez szükség van emberre?
- Abszolút nincs. Idő az emberiség nélkül is létezne. A világ is létezne. Csak azért, mert nincs, aki az adott jelenséget feljegyezze, a jelenség még létezik.
- Szerinted az idő inkább lineáris vagy ciklusos – már az idő múlását tekintve.
- Körkörösen lineáris. Fejlődik egy részről, de másfelől ismétlődik…

Azt hiszem, lett volna kedvem még beszélni vele erről, de elkezdődött a naplemente érdemi része, és elköszöntünk egymástól. Irene mögöttünk ült, és mint később bevallotta, készített rólunk egy képet, amit most be is szúrnék ide.

Irene topikja tehát az idő, ezt tanulmányozza ő nagy hévvel két és fél kontinens négy országában három-három hónapon keresztül. Irene amúgy blogot is ír az utazásáról, illetve arról, hogy egész pontosan miről is szól az ő munkája, és van egy kicsit kusza fotóblogja is (ne várjunk művészi képeket, az ő műfaja a point and shoot.)

Búcsúzásként meg bepésztelem ide azt, hogy mink hogyan csapódtunk le az ő blogjában:

I also met a young Hungarian couple. The man works as an interpreter, so his English was excellent, and he found my project fascinating. He asked me a lot of questions about the questions I asked other people – so, of course, I started “interviewing” him as an answer. He said that time was a way of marking the passage of life, both human and non-human. It is divided into arbitrary artificial units like hours and seconds because humans thousands of years ago thought to do so. That’s all I got from him, because the sunset turned pretty and he went to sit with his girlfriend. I was sitting behind them, and I took a Hallmark-romantic picture of their silhouettes against the sun (“CREEP,” you might think – but they were genuinely pleased when I showed it to them, and I am going to e-mail it to them), of which I am immensely proud.

Elérkeztünk, fiatalok, kedves barátaim és Irma néni.

Egy darabig mán nem hasad tovább, a mostani feladatunk az, hogy kiélvezzük munkánk gyümölcsét. A nagy fejetlen IT infrastruktúrafejlesztésbe (egy szó) kb. tavaly keztünk bele, és a projekt jelenleg 95 százalékon áll, egyetlen kábel hiányzik a tökéletes boldogsághoz, ezt majd holnap beszerezzük. Nézzük tehát, hogy mink van.

Egy tavalyi New York-i vásárlás eredményeképpen Márk hazahozta a központi internet dealery-t egy Airport Exreme Base Station képében. Mivel akkor ő már a második router volt (az első egy Airport Express Base Station volt), ezért ők gyorsan egy hálózatot is alkottak. (Az egész olyan pofonegyszerűen konfolható, hogy még nekem is ment. 5 perc, és egy router-újraindítás – ennyiből állt.)

Szintén karácsonyi pörcsisz volt a Samsung nyomtatónk, ami az Expressre kötve wireless hálózati nyomtatóként funkcionál. Néhány hete felkerült a galériára a régi Sony hangrendszerem, és a 100% eléréséhez immár csak egyetlen kábelke kell – ami összeköti a Sony inputját az Express outputjával – és lőn világosság az AirTunes révén

Két fontosabb eszközt kell még megemlíteni: az egyik a NAS, amiben még csak 1 db 500-as vincsi kotyog, illetve egy USB-s külső vincsi, amiben szintén. Ők mindketten a lent meghúzódó Extreme-n keresztül csatlakoznak a hálózathoz. A NAS mint médiatár, torrent és ftp szerver van jelen a hálózaton. A fontosabb dévédék tartalmát már felmásoltam, ez azt jelenti pl., hogy az egész Carlin életművet két klikkből élvezhetem kibaszott DVD-keresés nélkül, akár a WC-n szarás közben. Hát mi ez, ha nem priceless élmény. Továbbmegyek: Lucát a tévére kötve a második percben élvezhetem fullszkrínben a frissen letöltött rippeket. Ilyenkor mindig bekönnyezem. A torrenten keresztül beérkező zenék azonnal látszódnak iTunes alatt köszönhetően a NAS bonjour támogatásának, így sokkal könnyebb a beérkező zenéket szelektálni. Ha tetszik, bekerül az iTunes-ba véglegesse’, ha meg nem, akkor bizony megy a levesbe anélkül, hogy kikerült volna a Download folderből. A NAS iTunes számára látható zenetárát minden iTunes-os gép láthatja, ugyanakkor a fájlok csak sztrímelve férhetők hozzá, nem másolhatók vagy törölhetők a zenelejátszón keresztül.

Az iTunes librarymat immáron nem Lucán tárolom, hanem az USB-s külső vincseszteren. Ha zenét hallgatok (mint pl. most), akkor onnan sztrímelődik be a zene az Extreme-n keresztül – wire és priceless. Asszem az ueber-ultimate geek feeling mindenféleképpen az, amikor a géped mintegy mediátorként van jelen a hálózaton. Veszi a beérkező zenesztrímet, és már tolja is ki a fenti hangrendszerre (és ez holnaptól így lesz). És zsinór még mindig nem lóg ki a gépből…

Az USB-s cucc utolsó és egyben legfontosabb feladata az, hogy a Time Machine backup rendszer központjaként szolgáljon. Az adataim 2 óránként a delegált partícióra mentődnek, így nem veszhet el semmi.

És mindezt én állítottam be egyedül, egyedül a wireless iTunes Library címszónál ütöttem fel az internet, a többi mind ment magától. És ha nekem, mint antitálentumnak megy, akkor ez megy a nálam sokkal okosabb, de még mindig egységsugarú júzereknek is. Nem sűrűn konfoltam, nem sűrűn baszakodtam IP-címekkel, meg tartományokkal, és ezt elsősorban az Apple által preferált Bonjour (zero-conf) protokollnak köszönhetem.

És hogy mit hoz a jövő? Hosszabb távú terveimben szerepel két db 1 gigás wincseszter vásárlása a NAS-ba (RAIDdal), de ez egy fél év múlva lesz csak esedékes, ha egyáltalán. Addig minden jó. A biztonság kedvéért elmentettem a három főegység (ApExp, ApExtr és a NAS) konfigokat, és fel is tettem őket a .Mac tárhelyemre, hogy szükség esetén könnyen elő tudjam varázsolni őket.

Hátradőlt, és látta, hogy ez jó.

Kedves barátommal, Cliquee-vel találtuk meg először ezt a valszeg második generációs orosz csávót, akit csak Svoy művésznéven ismer a nagyon underground elektro világ, pedighát sokkal jobb dolgokat csinál, mint a mainstream. (Láttunk már ilyet, nem egyszer.) Szóval egyszer szórakozás közben Szmúszlándzsot hallgattunk, és betolták a Svoyt (akik hiányoztak oroszóráról, azoknak elmondjuk: svoy [kiejtése: szvoj] jelentése “saját”). Később Cli rákeresett a csávóra, és egyúttal felfedezte magának (és mostmár nektek) a freesvoy.com-ot, ahonnan Svoy első lemeze, az Eclectric ingyenesen letölthető. (Láttunk már ilyet, nem egyszer.)

Hacked Cliq itt nem állt meg ám! Egy Ken Burns effektekkel megtűzdelt videót (mit videót: fotó-etűdöt!) állított össze, amit fel is tolt a tecsőre. Ezt nézzük meg most, kellemes péntek délutáni atmoszférát biztosítandó.

Asszem a világot megkönnyítő dolgok közé tartozik az, amikor az emberek kihasználják a technika (internet) által adott lehetőségeket. A szitu konkréten az, hogy Marie-val össze akartunk futni valamikor a városban. Mindkettőnk szabadúszó, tehát nem feltétlenül 8-4 között dolgozunk, hanem flexitime worker-ek vagyunk, ami – bármilyen furcsa – pusztán megnehezíthetné a dolgunkat.

De nem a mi esetünkben. Mindketten a google Calendar szolgáltatását használjuk (illetve hát én elsősorban iCal-t, ami viszont fentivel óránként szinkronizál), így aztán a következő történt: Marie megosztotta velem a naptárát, azt összevetettem az enyémmel, és kb. 5 perc alatt döntöttünk a helyről és az időről. Hatékonyak voltunk? Hát bizony. És gyorsak? Naná, de. Nem kellett feltennünk az idióta kérdéseket MSN-en, hogy ráérsz péntek reggel tízkor? Nem. Csak egy pillanat a másik beosztására, és kész. Over. Mindez azért nagy szó, mert Marie legutóbb még mintha notesszel dolgozott volna, dehát jóreggelt kívánok. Ez már a 21. század. Tele technikai innovációval. Tessék aztat kihasználni.
A másik, ami különösen kedves kis gCal szolgáltatás, az az eseményre való meghívás. Ha szeretnéd, hogy valaki résztvegyen egy általad kezdeményezett eseményen, akkor a résztvevők közé felírod az emailcímét, elmented, és az illető naptárába (feltéve ha van neki) bekerül a dolog. Krisztián pl. így foglalta be a naptáramba az aktuális sörözés időpontját.

Barátaim! Az internets tele van szolúciókkal. A google már mobilra is küldi a kis frappáns esemény üzeneteit. Magyar számra. Ingyen. Tessék ezeket kihasználni. Megéri. Ez nem geek dolog, ez nem kunszt. Ez nem sznobéria, ez nem felesleges dolog. Desőt, hasznos. És télleg egyszerű – a technikai alfabéták és tudják használni, esküszöm.

Mottónk: Internet – have a simple day.

Aztán az időszak újabb revelációja, az hogy az összegyűrődött kapcsolatok, a csendes de hatékony megsértődések, és távolból történő szemmel és gondolattalverések megoldhatatlannak tűnő hálózata is olyan szépen pofonegyszerű tánclépéskombinációvá rendeződik. Elég csak egy pitiáner alkalom, és rögtön megoldódni látszódnak a dolgok.

Bével nem beszéltem már úgy igaziból (t.i. nem felületesen) kb. április eleje óta. Azóta született egy lánya, akit még nem láttam, és pont a poronty érkezése generálta a feszültséget, és onnan “mérgesedett el” az a kapcsolat, amit kurvára erősnek hittünk. Tényleg az, ha egy perc alatt a semmibe foszlik a sértődöttet játszás fontossága. Elég volt három rohadék, emilben átdobott sor, és rögtön meg tudtunk beszélni egy közös ebédet. Ehhez nyilván kellett az is, hogy mindketten csak az alkalmat vártuk arra, hogy végre jöjjön már valami, amire hivatkozva végre alábbhagyjuk a duzzogást és sebeink nyalogatását, és talán ismét nyitott szívvel fogadjuk be a másikat. Holnap ez lesz B-vel, és pénteken pedig a tervek szerint Atyámmal, akivel szintén nemigen volt kapcsolatom az elmúlt időszakban. Ő is hülye volt, mert olyan dolgokat projektált rám szerintem, amik csak valamilyen szinten mondvacsinált indokok voltak, de már nem fontos. Ez sem fontos. Csak az, hogy mennyire jó lesz mindkettejükkel újra találkozni – őszintén, mint azelőtt.

Muszáj ezeken a kicsinyes faszságokon túllépni, mert olyannyira értelmetlenek, és annyira kényszerpályára állítják az emberek közötti kapcsolatokat, hetekre-hónapokra-évekre elcseszve addig példásan vagy lezsírozottan működő relációkat. Semmi értelme megsértődni a másikra, ha úgyis kibékülök vele, mert az egyik legjobb és legősibb barátom/apám az illető. És vannak státuszok, amiket nem lehet levetkőzni, amik már billogként vannak az emberbe beleverve. Ő a barátom/apám. Bármit megtehet, semmi értelme felé nem szeretettel és nyíltsággal közelíteni. Mert ki akarná ezek miatt az elmúlt éveket, évtizedeket (baszki, harminc felé már azok is vannak) megtagadni egy farokfaszpicsaság félreértés miatt. Go get a life! És ez most tényleg magamnak szól. Mert mindkettőben benne feszítek én is. Nyakig.

Azért jó dolog látni, hogy míg én wellnesseltem a hétvégén, és éltem a konzumeridióták hétköznapi (hétvégi) életét, aztán hétfőn dolgoztam, kedden meg kifejezetten sokat dolgoztam, addig a régi outsource-olt projektjeimmel haladtak a megbízott (nominated vagy appointed) személyek. Jó, hogy az embernek vannak olyan spanjai, akiknek csak el kell mondanom, mi a hasfájásom, mit nem tudok egyedül nyélbe ütni, és ők elkezdenek vele foglalkozni. Nem aktívan, hiszen nem ebből élnek, pusztán beteszik az agyuk hátsó részébe valami background processzba, és amikor néha eszükbejut, akkor futtatják egy kicsit, foglalkoznak vele, aztán megint megy a backgroundba. Néha rá kell érdeklődni, hogy van e development, de azt is csak azért, mert én geci vagyok, különösebb értelme nincs. Ők foglalkoznak vele, és le van róla a gondom – jelentkeznek, amikor megvannak vele, vagy jött egy hirtelen brainwave, és elértek valami rész- vagy egészeredményt.

Így jártam a hétvégén, amikor ugyanazon a napon néhány órás eltéréssel jelentkezett be Atter, hogy importálta a blog alá a régi freeblogos tartalmakat, tehát mostmár ezen a blogoldalon található meg minden eddigi Zéblog iromány. Hát, leírta a processzt, hogy hogy is történt, nem kissámli. Kibaszottjó, hogy vannak ilyen arcok, akik társadalmi munkában tesznek jót másokkal. Respect! A másik figura meg Cliquee, akire valamilyen mértékű marketinglózung velem közösen történő elkövetése van rátestálva (heveny borozással), hogy végre legyen már egyszer működő zepont.hu “A Zeusz (és teamje) a legjobb, ezért válaszd őt, ha angol és magyar között (és vice versa) valamit csinálni kell” oldal. Cliquee a hétvégén nem általlott egy olyan honlapot találni (further data is classified as confidential), aminek a kontentjét relatíve le lehetne másolni a gecibe, ami azon elképzelés mentén készült marketinglózungilag, amit én is el tudnék képzelni az zepont.hu-n. Big up!

Ezen a héten egészen kivételesen eddig kétszer voltunk szkvassolni Benivel, ami jelentős előrelépés a múlt heti egyhezi, illetve a két héttel korábbi nullához képest. Asszem a mai alkalom főleg azért iktatódott be, mert Beni vett egy űber ütőt, amit mindenféleképpen ki akart próbálni – rajtam.

Ebből a kipróbálásból, mely mindössze negyvenöt percre korlátozódott, életünk eddigi legkurvajobb két gámája kerekedett. Mindkettőt kiszoptam, az egyiket 11:6-ra, a másikat 11:9-re, de nem ez a lényeg. Hiszen ki vagyok én, hogy a Benivel komolyra véve küzdjek, neki nyolc év teniszben versenyszerűen lehúzott fórja van, én meg mindössze egy fél év karatéval büszkélkedhetem. De nem is ez a lényeg. A kétsárgapöttyös (versenylabda – szarul pattan, meg kell ütni, mint az állat)  lasztit lecseréltük a két fokkal gyengébb pirosra, és így kialakult a jóság. Rengeteget rohantunk, és mégtöbbet szopattuk egymást, gyönyörű játék volt, na.

Amúgy mindamellett, hogy a szkvass egy teljesen fasza sport, a világ legnagyobb hülyesége is a magamfajta négyfalközöttdolgozónak. Itt élek, baszki, a számítógép előtt négy fal között (this is my cubicle), rohasztom a billentyűket, nyomom őket befelé (emellet nörd vagyok), és amikor végre arról lehetne szó, hogy az ember kimegy egy kicsit a szabadba, sportolni, mozogni, meg minden, akkor nem arról van szó, hogy az ember kimegy egy kicsit a szabadba, sportolni, mozogni, meg minden, hanem arról, hogy bemegy egy háromszor öt méteres másik kjubikölbe, ami szintén akkor látott utóljára napfényt, amikor ráhúzták a födémet, emellett állandósult benne az izzadtságszag. Szóval bemegy a másik kjubikölbe, és az előző kjubikölben felgyülemlet stresszét puha labdák e kjubiköl falához való baszkodásával vezeti le. Hát ez kurva értelmes, télleg.

Amúgy múltkor néztük az advanced playah arcokat is, akik tényleg durván nyomják. Amikor játszanak, akkor a lábdából csak annyit lehet hallani, hogy tufá, tufá, tufá. A tu az az ütőn keletkezett hang, a fá pedig az, amikor a labda ezerrel szétlapul (belekremmelődik) a falba. Mi is akartunk így játszani, mi is akartunk tufákat ütni, de mi még nagy lúzer arcok vagyunk, és a mi labdameneteink hangja olyan, hogy tu… fá. Nem tufá. Tu… fá. Értjük a különbséget, debár? De legalább élvezzük.

Napok óta keresem azt a dalszövegrészt, amit ennek a postnak címéül kívántam adni, de sehol sem leltem fel, pedig az összes Guns N’ Roses szöveget elolvastam, és jelentős mennyíségű GNR-t hallgattam (a szöveg majdnem biztos, hogy GNR szöveg). Szóval hiába minden, a két sort sehol sem lelem, ezért kénytelen voltam kitalálni egyet: Az vagy, amit választasz.

Ez a post gimis élményekről fog szólni – még mindig a múlt heti osztálytalálkozó fényében. Kezdjük ott, hogy nekünk rettenetesen szar osztályunk volt, és ez a tény egy elég szűk körnek köszönhető. Volt 3-5 ember a negyvenből, akiknek nem volt jobb dolguk, minthogy kostansan oltogassák a fennmaradó arcok egy részét. Én (és még jópáran) állandó célpontjai voltunk ezeknek a figuráknak. Akkoriban éltem a rocker-lázadó korszakomat, ennek megfelelően (szakadt) farmer, GN’R póló, és fejkendő volt az állandó viseletem, amire a fenti kis csoportnak állandóan az volt a reakciója, hogy: Hogynézelki, nézmármagadra, bazmeg!

A beszólások a “terror” egy kisebb részét tették ki csupán, a másik részben pedig helyes kis “bűncselekményeket” eszeltek ki ellenem, például azt, hogy ellopták egyik tankönyvemet, széltében és hosszában jól körbeszigszalagozták, és ráírták, hogy ajándék, vagy jónehezen lemosható alkoholos filccel telefirkálták a padomat a rólam készült karikatúrákkal, engem ócsárolva, és a sor tetszőlegesen folytatható. Annak ellenére, hogy most csak két példát hoztam fel, ezek a csínytevések az elején nagy számban fordultak elő, később (negyedikre) ez már nem volt annyira jellemző.

A fentieken nemcsak én mentem keresztül, a verbális baszogatás sokaknak kijutott, de asszem, hogy a csínytevések központja csak én voltam. Namost akkor itt a kérdés: hogy éled túl, mi legyen a túlélési stratégiád. Első körben az ember mindenféleképpen keres valami csoportot, vagy embert, aki esetleg társa lehet a bajban, megvédheti, satöbbi – tisztára – mint a sitten. Én is próbáltam tartozni valahova, de egyik csoport sem fogadott el igazán, nem volt olyan kör, akivel együtt lóghattam volna. (Nagy szívfájdalmam például, hogy jópár évvel később kiderült: az osztályban kialakult klikkek tökre összejártak kisebb vagy nagyobb csoportban, eljártak “kocsmázni”, házibuliba, vagy ilyes. Én a négy év alatt egy ilyenben sem voltam, nyilván azért, mert egyszer sem hívtak meg. Pedig esetleg jól jött volna.)

Másodsorban pedig bejön az az vagy, amit választasz filozófiája. Ahelyett, hogy megcsömörlöttem volna amiatt, mert szar a társaság, és verdestem volna magam a földhöz azért, mert mindenhonnan “száműzött” voltam, és ellenkeztem volna a tényekkel, és erőszakoskodtam volna másokkal, hogy de én márpedig oda akarok tartozni, és kész, elkezdtem olyan dolgok felé fordulni, ahol találkozhattam a magamfajtákkal. Ez a másik alternatíva. Olyan spanokra tettem szert az oszályomon kívül, akik hasonlóképpen vélekedtek a világról, mint én, és nem úgy, mint az a két újgazdag fasz, akik miután lebaszták a bőrkabátjukat az asztalukra, arra vágtak fel, hogy ez az asztal most százezer forintot ér (1995-96-ot írunk).

Ennyi az egész. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy olyan klubba tartozzak, ahova nem vesznek fel tagnak. Nem kellek, hát nem kellek, baszki. Ahelyett, hogy úgy döntöttem volna, hogy márpedig az osztály szar, és én szarul érzem magam benne, úgy döntöttem, hogy az osztály tényleg szar, de én nem fogom engedni, hogy elbasszák az “életemet”, a kedvemet, és egyáltalán. Így aztán rendszerint kicsöngetés után én voltam az első, aki elhúzott az osztályteremhez, és késedelem nélkül megkerestem B.-t, később az éppen aktuális csajomat, vagy szimplán más osztálytermekben más évfolyamtársakkal spanoltam, és szartam azokra, akik ferdén néztek rám. Az emberben legyen annyi büszkeség és/vagy felsőbbrendűségi érzés, hogy tesz magának egy szívességet, és nem alacsonyodik le megalázó szintekre.

Update: Azt valamiért elfelejtettem mondani, hogy az egész akkor záródott le igazán, amikor 5 évvel ezelőtt az egyik borstörő odajött hozzám egy osztálytalálkozó alkalmával, és a szemembe nézve bocsánatot kért. Onnantól kezdve én már nem tudok haragudni. Pedig a legszebb éveimet akarták “megkeseríteni”, de én úgy döntöttem: ezzel nem lehet.