Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Háthogyvagyis számlaegyenleg meg egyensúly is, érti… Bwahhahha (ez tipikus anglofil bölcsészhumor. ). Fura lehet, de a következő posztot akkoris ez jellemzi legjobban. Ettől függetlenül messziről kezdem, Ádámnál és Évánál.

2009. augusztus 19-e volt az a nap, amikor megálljt parancsoltam. Azt mondtam magamba’, hogy fátter, eddig, és ne tovább. Muszáj megtudnod, hogy hol megy el a pénz. Ezért akkor egy éjszakát arra fordítottam, hogy megtaláljam az ideális szoftvert az anyagiak trekkelésére. Meg is lett, stílusosan iBank a neve (kicsit már nekem is televan az iFaszom az iNevekkel, de ez egy ilyen szakma). És mit várok el egy ilyen szoftvertől? Hát elsősorban iPhone klienst (pipa), és hibátlan szinkronizációt (pipa). Rengeteg és testreszabható kategóriát (pipa), és színes szagos diagrammokat, oszlopokat, statisztikákat. Mondja meg, hogy jelen ütemet tartva, egy év múlva megengedhetek-e magamnak egy plusz fogkefét. (Megmondja, de nem.)

Szóval 2009. aug. 19. a nap, amikor elkezdtem a pénzügyek nyomonkövetését. Azóta böcsülettel. Komolyan. De sajnos, ugye, sajnos. Néha történik olyan, hogy az ember elhány egy-két százast, és vasárnap este egyszerűen nem tud elszámolni. Az iBank nagyszerű fícsörét, az Adjust Balance (Egyenleg kiigazítása) nevezetűt alkalmazom erre, és beírom, hogy effektíve mennyi van a zsebemben. És ő lekönyveli, hogy a kiigazítás pozitív avagy negatív irányban történt-e – vagyishogy több pénzem van-e, mint kéne, vagy éppen kevesebb.

Tegnapelőtt valami kifejezetten nem stimmelt. Az oké, ha néhány darab százassal elcsúszik az egyenleg, de ezernégyszáz-higidi-ötvenöt forinttal, baszki. Ezernégyszázzal? És ötvenöttel? Pedig ennyi, a szoftver és a zsebem közötti diszkrepanciából ez számítódott ki, és hirtelen nem tudtam hova trekkelni azt az 1455-öt. Nem tudtam, hova betaszítani, hogy igen, téged ide költöttelek el. Rettenetes volt.

Snitt.

Gyövök be a Lánczhídba, ahol mostanában neonomádkodom. Már meg is feledkeztem arról a rongyos 1455 friccsről. Vigye el az Eördögh! Dehát nem lehet, baszki, mert itt figyelnek az emberekre – az ember érték! És Imrém, a Lánchíd áldott csaposa már azzal nyit, hogy höhöjj, múltkor a kávédért kétezressel fizettél, és nem tetted el a visszajárót. Mi? Ho? Éééén? Éééén-e? Te-e. Mondok neki, mennyi az? 1580 forint. (És akkor hirtelen vízszintbe állt a mérleg.) Oké, akkor már megvan. Kerestem.

Így kerül újra egyensúlyba a világ. És így lehet az, hogy mínusz 1455 helyett plusz 125 ruppóval zártam a hetet! +125 forinttal, amit ha odaadnék a koldusnak, akkor sem kéne róla számot adnom. Egészen ugye addig, míg bele nem kerül a nyilvántartásba. És persze a nagy harmóniaegyensúly-visszaállás sosem történhetett volna meg hétfőn. A hétfő – mint az ismeretes – geci nap. Az ilyenek mindig kedd és péntek között történnek.

Almáékat lehet szeretni, meg utálni, ez a “megosztás” pedig mindenképpen a cég malmára hajtja a vizet egészen addig, amíg a fanbázis nem fordul el tőlük – addig sikeresek lesznek. Jegyezd meg, míg a föld kerek, mindig lesznek almerek - tunya mosolygós geekek, akiknek arra áll fel a cerka, hogy mennyire szép az alkalmazás alatt a drop shadow, és órákig el tudnak játszani a dokk magnifikáció fícsörével, meg azzal, hogy lassítva teszik le az alkalmazásokat a dokkba, mert mennyire szép, ahogy lassan beleminimalizálódik az ikonjába.

Ma az Apple kicsit frissítette az iPod termékvonalat. Azt lehetett sejteni, hogy egyes termékek kamerát fognak kapni, de hogy melyek ezek, arról fogalmunk sem volt – ma este nyolcig, amikor is kiderült, hogy az iPod nanók a “szerencsés kiválasztottak”. A szintén népszerű iPod touch (ebből 20 millió fogyott eddig) méretileg növekedett: az entry level a 8 gigás kütyü, a régi 16 gigzes modell 32-re, a régi 32-es pedig 64 gigásra hízott. (Árak: 199, 299 és 399 dollárok respectively). Kamera nincs!

Negyed kilencre már be is futottak az első fikkantók az appleblogra, hogy mennyire szar volt az esemény, hogyhogy nem a touch kapta a kamerát. Hát, pedig, fátter, ha belegondolsz, ez kurvaegyszerű dolog. A touch nemrég kapott új szoftvert, a két nagyobb modellt pedig hanggal is lehet irányítani (ez is az új szoft egyik új fícsöre), van benne még Nike+ Sport Kit is, meg még a franc tudja mi. Ez a készülék tulajdonképpen zsírúj. Ezzel nem kell semmit csinálni, mert ez a készülék még egy évig eladja magát – bőven elég a tárhelyduplázás.

Az iPod classic az iPod-vonal mostohagyereke. Merevlemez kotyog benne, meg LED-es háttérvilágítású LCD, viszont ez a készülék tud egyedül 100 giga felett teljesíteni – most a kínálat az eddig 120 gigáról 120 és 160 gigára bővült. (Érdekesség, hogy két évvel ezelőtt a 30-60-80 (asszem) gigás modellek helyett bejött a 80 és 160 gigás klasszik (akkor vettem egy 160-asat), aztán egy évvel ezelőtt egyszerűsítették a dolgot, és csak 120-ast lehetett vásárolni. Most meg itt a 120-as meg visszajött a 160-as… Nem tudják ezek, mit akarnak.) Az iPod classicot azonban a mostohagyerek-lét miatt nem fogják fejleszteni, ez egyértelmű. Alig várják már Cupertinóban, hogy végre az első touch-ok elérjék a 128 gigát (ez, a jelenlegi trendeket figyelve egy-két év múlva megtörténhet. Az első touch-ok 8 és 16 gigát tudtak (az akkori iPhone-ok 4-et és 8-at), majd melléjük tették a 32-est. Most kilőtték a 16-ost, viszont mellétették a 64-est. Ha a trend folytatódik, jövőre, vagy másfél év múlva megjön a 16-64-128-as vagy 32-64-128-as vonal, és abban a percben vége lesz a classicnak, vegye meg a júzer a multitáccsos, ám kisebb kapacitású készüléket drágábbért.)

Az, hogy a kis iPod shuffle-ba kamera kerüljön, kizárt dolog, így marad a nano, és a júzert rögtön egy rémesen egyszerű, bár elképesztően szemétláda választás elé állítottuk. Kamerát akarsz, öcsisajt. Vagy veszel nanót (149 dollárért 8 gigát, vagy 179-ért 16-ot), és lemondasz a multitáccsról, vagy ha kamera kell és multitáccs, akkor mars az AT&T-hez iPhone-t venni. Más opció nincs. Majd ha minden hülye megvette az nanót, mert ebben van a kamera, akkor majd (egy év múlva) lehet belerakni a touchba is a kamerát, és akkor az milyen jó lesz.

Nincs új a nap alatt, barátaim. Akiknek kamera kell, megveszi a nanót, akinek touch is kell, az meg megy az AT&T-hez, és rengeteget fizet a két év alatt. Akinek meg van esze, az meg vár egy-két évet, és addig fényképez meg kameráz a Sony Ericcsonnal. Hát, így megy ez. Majd ha kifulladt a nanóvásárlási láz, akkor szépen beleteszik a touchba is, és eladják a melegvizet megint.

Nem mellesleg ügyesen csinálta az Apple az iPhone bevezetést is. Előjöttek a multitáccsal, és mindenki ráverte a faszát, pedig csak hat országban árusították, vagy hogy. (Asszonynak vettem ilyet néhány hónapja, és én biztos vagyok benne, hogy a három generációból ez a legszebb változat.) Persze az early adopterek (azok, akik az új termékekre rácsapnak, mint gyöngytyúk a takonyra) rögtön rárepültek az első iPhone-okra, és lekötötték magukat két évre Amerika legnagyobb szolgáltatójánál. Aztán fél évre rá Jobsék kijöttek a touch-csal, ami ugyanaz, mint az iPhone, csak kétszer annyi memóriával – 8 meg 16 giga ketyeg ezekben a gépekben. Akinek kellett a multitouch, annak már mindegy volt, mert megvette az iPhone-t (ez volt Jobsék elsődleges célja), aki pedig akarta a multitouchot, de nemet bírt mondani a kétéves hűségnek, az megvette a touchot (második fölözés). Aztán jött a 8 és 16 gigás iPhone 3G, és nem sokkal később az iTouchból kijött a 32 gigás verzió. Most nyáron bővítették az iPhone palettát 8 gigás 3G-k vannak, és 16-32 gigás 3Gs-ek. És persze jön a touch is 8, 32, 64-gyel.

Meg kell érteni, hogy semmi értelme fordítva csinálni sales szempontjából. Ha innovatív technológiát hozol be horrorprémiumáron, akkor nem fogod ezt azonnal agyoncsapni egy “funkciócsökkentett” és olcsóbb termékkel. Először megvárod, míg a júzer megveszi a prémiumot (első fölözés), majd odaveted a többieknek azt, amire már ők sem tudnak nemet mondani (második fölözés). És most is: ha a touchba került volna kamera, akkor ki francnak kellene a nano? És melyik touch és kamerafanatikust lehetne rábeszélni az iPhone 3Gs-re vagy a 3g-re? Miért vágna alá magának az Apple azzal, hogy a csúcstermékeit javítja tovább? Azok eladják magukat további piszkatúra nélkül. Fókuszáljunk inkább a kevésbé pró termékekre, aztán majd egy év múlva odatesszük a kamerát a touch-ba is. Aki addig kibírja, az alig fogja várni, hogy kiköhöghesse nekünk a 300 dodót. Így lesz eredményes a cég, így lesznek elégedettek a részvényesek.

Q. E. D.

A különböző mekes pletykaoldalak szerint a szeptemberben érkező Snow Leopard (a mostani Leopard kicsit újrarajzolt és felturbózott változata) immár Golden Master státuszba ért (ez, hogy a teljesen fogalom nélküliek is értsék, azt jelenti, hogy a fejlesztés befejeződött, mostmár csak forgalomba kell hozni a terméket). Ennek fényében úgy döntöttem, hogy ha már a bétákat voltan szíves kihagyni, akkor felrakom a GM-et, de nyilván nem a működő rendszer helyére, hanem inkább mellé.

Fel is mentem a kedvenc torrentoldalamra, leszedtem a hatgigás installt. (Azóta szorgosan seed-elek.) Mivel nem hiszek az optikai médiában, ezért nem dévédére írtam az installt, hanem egy külső vincsire állítottam vissza a csomag tartalmát, és így a külső vincseszteremen lévő telepítőcsomagot úgy látta a rendszerem, mintha egy DVD lemezt nyomtam volna be az optikai olvasóba. (Mindez természetesen partícionálás és nagy vuduvarázslás nélkül olyan módon, hogy a külső vincsin a többi adat nyilván olvasható/írható.) Mivel azonban nem tudtam hirtelen összefüggő tíz gigát csinálni a külső vincsijeimen, ezért jött az ötlet: a Snow Leopárd a kártyaolvasómba dugott 12 gigás memóriakártyára fogom telepíteni.

Indítom is az installot, megadom neki a céleszközt, erre mondja, hogy hát Disk Utilityben meg kell formáznom úgy, hogy GUID partíciós táblája legyen az SD-kártyának. Ez megtörtént, majd nekivágtam az installnak. Szép lassan felcsúszott az új operációs rendszer. Egy USB-s külső vincseszter volt a telepítés forrása, egy SD kártya pedig a cél. És ment, mint a karikacsapás. A legfurcsaságabb az egészben az volt, hogy installt követően nem volt újraindítás, hanem az SD-kártyaolvasó LED-je szépen villogott, majd betöltötte az új oprendszert. Én mondom nektek, csodálatos korban élünk. Ha valaki esetleg Win-t kíván USB-re telepíteni, annak sincs akadálya, persze kicsit összetettebb a folyamat, mint a fentebb vázolt.

Azt meg már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a szervizekben az inteles Mekeket úgy javítják, hogy van egy külső vincsi, amin rajta van egy alap Leopárd, meg az összes ilyen diagnosztikai eszköz. Ha bejön bármilyen mek, ami 2006 óta forgalomba került, akkor fogják, szépen rácsatlakoztatják USB-n keresztül ezt az okos kis vincsesztert, és külső meghajtóról indítják el a masinát. És az oprendszer mindent röhögve lekezel, mert ugye mindegyik mek ugyanazokból a hardverelemekből épült fel, és nem fog a Leó sikoltozni, hogy márpedig én ezt a hangkártyát vagy videókártyát nem ismerem. Ez pl. egy kifejezett előnye az Apple-féle zárt világnak.

A Snow Leopard meg jó lesz, de így másfél órás basztatás után semmi extra.

Én komolyan azt hittem magamról, hogy egy puszta apple.com weboldalon már nem lehet nekem újat mutatni. Mennyire tévedtem, mennyire de.

Mert több mint két éves “fanatizmusom” alatt még sosem jártam a cupertinói The Company Store honlapján, egészen mostanáig. Ha egyszer elesz a franc Friscóba

(ezért a szóér’ a lokálpatrióták agyonütnének, és inkább a következő neveket vernék a fejembe: Baghdad by the Bay, a nagypapa szájából valid The City That Knows How, a nem jaszkarizós The City, a kellően kisarcú Everybody’s Favorite City, és a maximálisan igaz Fog City)

akkor azér mindenképpen veszek mán valami memorabiliát, De mivel ennek esélye a közeljövőre vonatkoztatva nulla, ezért be kell érnem az unofficial termékekkel:

Jesus Saves

A következő pedig elsőre megtetszett ugyan, de aztán rájöttem, hogy nem venném fel őszinte mosollyal az arcomon:

Apple Innovates – Microsoft Imitates

- iPhone 3G – gondolta Stirlitz.
- Stirlitz – gondolta Szridzsi.
- Kéne egy – gondolta Stirlitz, és tenni kezdett az ügy érdekében.

Illegálkészülékben egy percig sem gondolkodott, nem fogja a digó mobilnepperek zsebét tömni, inkább keres egy olyan felet, akinek szívesebben ad pénzt.

- Sztív – gondolta Stirlitz. – Magentás Sztív – tette hozzá csendesen.

Felemelte öregecskedő Sanyi Erixonját, és hívta a számot. Hosszas és bonyolult ügykezelést követően megállapodott az ügynökkel. Lesz szridzsi, ikon négyszázzal és új számmal.

- iPhone szridzsi kell – gondolta Stirlitz. – A mostani számom akkor céges lesz. – taktikázott tovább – legalább külön telefonon számolhatom el a céges hívásokat, és szeparálhatom azokat a sajátoktól. Ennek is megvan az előnye.

Hétfő este hat óra előtt nem sokkal Stirlitz kerékpárjára pattant, és a zord pesti munkásgettó épülő lakóparkjai közé hajtott.

- Utolsó pillanatok veled, te szarházi – gondolta magában Stirlitz, miközben K800i-jére pillantott.
- Én is szeretlek – gondolta magában K800i.

Stirlitz a vakolatlan falakat bámulta. Narancssárga kockák, közöttük fehér malter, néha-néha valamiféle faanyag is felbukkant, amikor az ásító ablakhelyek fekete fóliáját meglebbentette a szél.

- Kurva házak – gondolta Stirlitz.
- Stirlitz egy kurva – gondolták a házak.

Megjött az ügynök, óvatosan körbenézett, mielőtt kiszállt kivénhedett aranyszínű Audi A3 típusú személygépjárművébőlvagyműjéből – de ez oly mindegy.

- Meg kell várni a kontaktot – kezdte az ügynök.
- A kontakt egy kurva – gondolta Stirlitz.

Nem sokkal később a magentás kontakt is megérkezett nem feltűnő szürke Ignisben.

- Na? – kezdte Stirlitz. – Van áru, vagy feleslegesen tekertem ide három percen keresztül?- kérdezte, és csak gondolatban tette hozzá: getszi.
- Papirokkal kezdünk, ez a szabály – vetette oda foghegyről a kontakt.
- Papirok – gondolta magában felháborodva Stirlitz.
- Stirlitz! – sírtak fel a papirok, miközben a kontakt kék tolla szánkázott az Aláírás helye rubrikán.

Szridzsi ekkor már aktiválva várt sorsára egy fekete dobozban, a magentászacsi alján.

- Bontsunk – gondolta feszülő idegekkel Stirlitz.

A fekete fóliák hirtelen vad cidrizésbe kezdtek az ablakkereteken, az utcában tovahajtott egy fekete Bimmer, benne szolidan sminkelt huszonötös maca, hátul csendesen nézgelődő gyerek. Megszokott látvány ez a gettóban. Hirtelen minden elcsendesedett, még a sarki lámpa is pirosra váltott.

Némán hullott a celofán Stirlitz kezei között, majd előkerült a vascsipesz és a helyére került a SIM kártya.

- iTunesen keresztül tudod szinkronizálni, de gondolom, erről már értesültél. – kezdte a magentás kontakt. – Outlookon keresztül lehet felvinni a konta…
- Macintosht használok! – sziszegte villámló tekintettel Stirlitz.
- … – mondta a kontakt.
- Windows felhasználó – következtette ki Stirlitz vaslogikával.

Szridzsi bebútolt, cinceregtek az adatok a simkártya, és a telefon kifürkészhetetlen áramkörei között.

- A környéken négyszázezer wifi hálózat van, kettő ezek közül védelem nélküli. Bepróbálkozunk? – kérdezte Szridzsi.
- Hát hogy a viharba’ ne. – gondolta magában Stirlitz.
(- Stirlitz – gondolta magában a vihar.)

Stirlitz már a me.com-os azonosítóját ütötte be a nyílt wifinek köszönhetően, megnyomta az entert, és hirtelen a me.com adatfelhőben lévő összes infója áramlott a készülékbe. Levelek imapon keresztül, internetes könyvjelzők, naptárbejegyzések, kontaktok és minden, minden tyukszaros információ, ami piciny szívének olyan fontos volt.

Még tíz percig maradtak így együtt, hárman: Stirlitz, az ügynök, és a magentás kontakt. Még mindig papiroztak, a Szridzsi még szépen tette magáévá az adatokat. A papírmunka végeztével Stirlitz elővette a fekete készüléket, és belépett a kontaktjai közé. Senki nem hiányzott. Megnézte az internetes könyvjelzőit, mind megvoltak. Levelek – minden a helyén.

- Ezért egyszer leszoplak, Sztív – gondolta Stirlitz.
- Cupertino téged vár, Stirlitz – gondolta Sztív.
- Majd szóljatok, ha itt tartotok, getszik! – üzente végül Stirlitz a redmondiaknak .
- Addig állj féllábon, Stirlitz! – jött a válasz Redmondból.

Stirlitz hazaért, és az ajtó előtt zseniális ötlete támadt. Felhívja önmagát. A cégesről a privátot. Mekkora móka lesz.

- Még a kibaszott kontaktképeket is leszinkronizálta a felhőből! – sikkantott fel Stirlitz némán, majd egy kósza könnycseppet nyomott el a szeme sarkában.

You really love Apple’s Mail app but you wish it could automatically save any attached files of your incoming e-mails to a pre-specified folder? The solution is nowhere to be found? It is easy to set up Mail so that it finally behaves nicely and saves all your precious incoming attachments.

The essence of this post is available in English, as well. Cut the bull and the bogus part, and scroll down a bit.

Mint azt már párszor elmondottam volt, az OS X sem tökéletes rendszer. Sok tekintetben ideális, pofonegyszerű és kézenfekvő, de vannak hiányosságai is, amivel vagy együtt kell élnie a felhasználónak vagy hekkelészeti úton kell megoldani a kérdést. Ilyen volt a számomra alapnak számító qwerty kiosztás is, amit azért sikerült teljesen jól megcsinálni – nem feltétlenül volt ez könnyű, de végül tényleg megoldódott a probléma.

A mostani kör is úgy indult, hogy nem lesz könnyű megoldást találni, de aztán végül nem tört bele a bicskám abba a problémába, aminek kivégzése Windowson tetszőleges levelező alatt kb. két kattintás lett volna, gondolom én. Itt meg dicstelenül “szopni” kell vele. Nem baj, három év múlva majd Sztív csillogó szemmel jön a színpadra, és mondja, hogy mostmár az Apple Mailben van olyan szűrési lehetőség is, aminek eredményeként az adott levél csatolmányai tetszőleges folderbe menthetők. Mert most nincs.

Csak hogy tisztán lássunk, mondom, mi a szitu, és az abból következő feladat. Az ember fordítóként éli az életét, ugye, ami nagy mennyiségű beáramló doksi formájában manifesztálódik, mintegy. Az egyszeri ember azt szeretné elérni, hogy a bizonyos feladótól érkező csatolt doksik azonnal egy bizonyos folderben landoljanak.

Lássuk a megoldást:

1) Automator: Az Automatorban tudunk alkalmazásfüggően különböző feladatokat automatizálni. Most arra lenne szükségünk, hogy a kijelölt üzenetet alapulvéve, annak csatolmányait egy folderbe helyezze. Ezt Automatorban három klikk összevarázsolni (ha az ember tudja, hova kell klikkelni.)

(click for large)

Ezt a kis munkafolyamatot (ami nálam AttachmentSaverre lett keresztelve) elmentjük alkalmazásként (majd mondjuk betesszük az /Applications folderbe), és most jön a haxolás második része.

2) Apple Script: Nyissuk meg a Script Editort, és írjuk be a következőket:

tell application “AttachmentSaver” to activate

Az idézőjelek közé természetesen az Automatorban létrehozott alkalmazás neve kerül. Ezt a scriptet elmentés előtt Kompájloljuk, ekkor lefut, majd mentsük el, és mondjuk helyezzük az /Applications/AppleScript alá. Neki is AttachmentSaver lett a neve. Az Automator és a Script Editor nem tud közvetlenül az /Applications alá menteni, tehát ha rendes gyerek módjára az alkalmazást az /Applications folderben kívánjuk tárolni, a scriptet meg az /Applications/AppleScriptben, akkor először az asztalra mentsünk, majd onnan húzzuk be Finderrel a helyükre a gazembereket.

(click for large)

3) Ezután már nincs is más dolgunk, minthogy élesítsük a Mail szabályok között ezutóbbi szkriptet.

(click for large)

És most mindezt angolul röviden:

And now the English version.

1) Open up Automator, create a Custom workflow. Click on Mail, first drag “Find Mail Items” element and then drag “Get Attachments from Mail Messages” under it. (See the first image of this post.) Save the thing as an application and not as a workflow, and give it a nice name.

2) Open Script Editor, and paste this:

tell application “AttachmentSaver” to activate

Of course, substitute AttachmentSaver with the name of your application created in Automator. (See the second image.) Then click Compile and save the thing somewhere. NB: Automator or Script Editor cannot save to the /Applications folder. If you want to put the app and the script there, first save them files on your desktop and then drag the app and the script into /Applications and /Applications/AppleScript respectively.

3) Go to your Mail Preferences, click Rules and enter all necessary data. Find the “Perform the following actions:” section, and choose Run AppleScript from the drop-down menu. Find the script you created in Script Editor, click Choose File and then Ok it.

It should be working smoothly now. If it doesn’t, feel free to bug me.

Credit is partially due to Bachman.

Ezzel a posttal már régóta tartozom magamnak és a hatalmas (és egyre növekedő) iPod és iTunes szempontjából n00b közösségnek, akik állandóan ugyanazokat a kérdéseket teszik fel nekem és egyébb régebbi iPod használóknak.

Az iPod immár 2001 óta a piacon van, és sokak szerint ez a termék hozta vissza az Apple-t a csőd széléről. Van benne valami. Szóval 2001-ben már a piacon voltak az első merevlemezes mp3 lejátszók, azonban ezek mégsem voltak kapósak a nehézkes felület miatt. Nyilván az emberek rengetegmindent és sokféle módon akarnak intézni a zenéikkel: csoportosítani, kategorizálni, playlisteket összerakni, osztályozni, satöbbi. Nos, az Apple úgy gondolta, hogy ezt nem lehet a célhardveren megoldani, így a fent említett feladatokat az iPoddal szoros együttműködésben élő iTunes szoftverre bízta (ez volt az egyik “fergeteges” innováció.)

Az iPod “kezelőfelülete” tehát az iTunes szoftver, ami a zenéket a saját adatbázisában tárolja le. Ez az adatbázis alapú zenetárolás egy Macintoshos sajátosság. A szoftver nem a zenefájlok neve alapján találja ki az előadó, album, számcím elnevezéseket, hanem ún. id-tag-ek alapján, ezt az információt pedig a fájlok magukban hordozzák. Ez azért jó, mert a fájlok átnevezésekor ezek az id tag-ek egyáltalán nem változnak. Az Apple elképzelése szerint egy számítógépen található összes zene bekerül az adatbázisba (vagyis az iTunesba), és onnan válik menedzselhetővé, a fájl alapú gondolkodás pedig lejárt ötlet, felejtsük el. Ha ezt a filozófiát követjük, akkor egy pendrive-ra nem az intézőn (finderen) vagy a totálkommanderen keresztül pakolunk át zenét (ez a fájl alapú gondolkodás iskolája), hanem megnyitjuk az iTunest, a beépített keresőn keresztül megkeressük a másolni kívánt albumot (beírjuk az album nevét a keresőbe), majd ráhúzzuk az egész lemezt a pendrájvra. Nincs többé Sajátgép\E:\mp3\Régiek\Rock\(hosszú görgetési procedúra) Pink Floyd\The Wall utáni kutakodás. Egyszerűbb megnyitni a célszoftvert (ha még nem fut, bár nálam mindig), és beütni a keresőbe, hogy The Wall. Összes kijelölése, és mehet a drag and drop.

Ehhez persze egy jól menedzselt zenekönyvtárra van szükség, amit fel kell építeni. A következőket javaslom: Ami megvan cédén azt rántsuk be az iTunesba. Ő villámgyorsan begrebbeli a lemezt, ezekkel az albumokkal nem lesz problémánk. A haverok által intelligens módon begrebbelt zenék is gond nélkül fognak működni (intelligens mód: grebbeléskor a szoftver kitölti az id tageket a CD adatbázisból letöltött adatok alapján). A gond akkor kezdődik, ha bizonytalan forrásoktól és Kis Pisti által Windows Media Playerrel grabbelt Track 1.mp3 nevű dolgokat akarunk bedobálni az iTunesba – valószínű, hogy ezeknek a fájloknak nincs kitöltve az id tagjük, ami szopó. Javasolt tehát a rendes release-k leszedése, ha már mindenképpen p2p-n keresztül szerzünk be zenét. (Én is ezt szoktam tenni.) Ha valaki ragaszkodik a Kis Pisti release-hez, akkor az jobbklikk Get Info segítségével kitöltheti az id tag adatokat.

Ha megvan a rendes library, akkor itt az ideje, hogy beszéljünk végre az iPod és az iTunes koncepciójáról (maradjunk egyelőre az alap és támogatott helyzetnél). Az iPod ugyanis ideális esetben nem úgy működik, mint egy pendrájv, hogy rádobom a zenét azt jóvan. Egy iPod ennél jóval több: a géped része. Most jön az, amikor az állítást kell bizonyítani, right? Akkor mondom. Az iPod egyetlen gép egyetlen iTunes egyetlen zenekönyvtárával szinkronizál, azzal viszont száz százalékosan. Az iPod tulajdonképpen a lecsupaszított számítógéped “front-endje”. Csak a szórakozás és a túlélés szempontjából fontos dolgok vannak rajta: zenék, képek, videók, kontaktok és naptár. Ebben semmi csoda nincsen, mert ezt minden valamire való gyártó kütyüje. A legnagyszerűbb az egészben a szinkronizáció: ha megúnsz valami zenét, és letörlöd a iTunesből, következő szinkronkor törlődik az iPodról. Ha megváltozik Józsibogár telefonszáma, legközelebbi szink után megtalálod a friss számot az iPodon. És ez ugyanígy van a képekkel, naptárakkal, playlistekkel és mindennel. Az iPod azért minősül “front-endnek”, mert a készüléken nem lehet módosításokat eszközölni – ez túlzottan bonyolult menürendszert és kuszaságot eredményezne. Az iPod menedzselője az iTunes, és ez így van jól.

Nyilván a fenti módszer nem mindenkinek jön be, és ez teljesen természetes. Sokaknak egy gép(ek)től függelten lejátszóra van szükségük, és az iPod-ot így is lehet használni, csak két klikk az egész. Egyrészről ki kell pipálni a Manually manage this iPod funkciót, majd rá kell tenyerelni az Apply gombra. Innentől azt tehetünk az iPodunkra, amit akarunk, és ott, ahol akarunk. A front-end jellege ettől függetlenül megmarad a dolognak, mert az iPodról (elvileg) nem fogunk tudni viszamásolni a számítógépre, dehát erre már született nem egy megoldás is. Aki így használja az iPodját, az azon a számítógépen tömi meg az egységet, ahol akarja, és azzal, amivel akarja (feltéve, hogy van iTunes a gépen.) A zenék iTunesen belül az iPodról lejátszhatóak is lesznek.

Mindazonáltal az egyes számú módszer az igazán elegáns, és támogatott, csak el kell fogadni néhány dolgot:

1) Amit törölsz az iTunesből, az törlődik az iPodról. Ez nem egy pendrájv, hanem a gépeddel szimbiózisban élő, de attól százezer százalékosan függő lejátszó.

2) Nem támogatott a számítógépre való visszamásolás. Ez azért és csak azért van így, mert az Apple üzemeltet egy nagyon népszerű online zenei boltot, és nyilván a kiadók nem örülnének annak, ha az online vásárolt zenéket az iPodon keresztül más gépekre át lehetne tölteni.

Egyelőre bevezetésnek szerintem elég ennyi. Én baromira ajánlom mindenkinek az iTunes iPod kombót, és persze tökre megértem, ha valakinek ez nem kell. Én azonban, mint az integrációtól behugyáló geek, nem tudom nem szeretni és képtelen vagyok nem csodálni azt a rendszert, amit az Apple hét éve elénk rakott. Mert iTunes and iPod – Work Like Charm. Lengetem a kalapom, Sztív (UTALJ!)

A mai Stevenote alkalmával kiderült, hogy nem érdemes más smarttelefont vásárolni. 299 dollár 16 gigáért? 3G, GPS, és me.com? Már elnézést, de ha ez itthon nyolcvan rugó lesz, akkor is megéri.