Van ez a netbankos szoftverük (iBank – természetesen csak Wines kliense van, az a kb. 10 százalék, aki nem használ vint, az meg virtualizáljon, vagy kenje a hajára, de legfőképpen baszódjun meg), és évek múltán sikerült 1.04-ről 1.09-re frissíteniük. Az 1.04 már nem engedte, hogy bejelentkezzek, aszonta, a legújabb verzió kell. Frissítettem is, ha egyszer muszáj. Be akarom importálni a digitális hiperkódolt kulcsomat, nem engedi, aszongya nem lehet. Namondom, akkor mi a teendő. Felnéztem a honlapjukra, ahol egy szép pédéeffben van leírva, hogy hozzak létre új júzert a nevem meg az ügyfélszámom megadásával, éshogy erős passzwördöt adjak meg, aztán legenerál egy kulcsot, azt beküldöm az AXÁhoz, és aztán telefonon hívjam fel az ügyfélszolgát, és akkor majd közösen megint kell valamit csinálni, és akkor ha fekete kakas véréből cseppentek kettőt a lúgos káliumfőzetbe holdtöltekor, akkor talán összejön ez a bankszámla megtekintési dolog.

Megcsinálom a vudukör első részét, hívom őket péntek délután, foglaltak. Negyed órán keresztül hallgatom kihangosítva a substandard muzsikájukat (jó, a matávét nem múlja alul), majd megunom, lebaszom a telefont. Este megint hívom őket (11-ig vannak ott), akkor beszélek egy formával, de ő nem tudja elintézni. Jövök haza koncertről tízkor, elsőre felveszi a szupportos gyerek, de gyorsan kiderül, hogy nekem a gép előtt kell ülnöm, akkor és csak akkor tudjuk a kulcsot legenerálni. Hazaérek tíz perc múlva, megint hívom őket, mondja a géphang, hogy minden ügyintéző foglalt, túl van terhelve a rendszer, akár percekig is várnom kell, amiért bocs. A valóság ezzel szemben szerintem az, hogy két iBankqos szupportos van, ebből az egyik dohányzik a Call Center előtt, a másik pedig a recispicsát próbálja megfűzni, elvégre péntek este van.

Aztán háromnegyed tizenegykor megint hívom őket ezúttal itthonról, gép elől, minden kondíció teljesül, nagyon király. Csináljuk is a digitális kódot, nagyon szépen haladunk, és már pont ott tartok (22:55), hogy oké, már csak be kell lépni, de kapok hibaüzenetet, hogy nem a legfrissebb klienst használom. MICSODA??? DEHÁT TEGNAP FRISSÍTETTEM 1.09-RE! Szorrika vagyok, mondja a párbeszédablak, meg a csávó is, most már 1.10 van, az 1.09 obsolete, már a múlté, lejárt, olyat mán senki sem használ, tegyem fel az újat, és majd holnap reggel próbálkozzak nyolctól. És már tette is le a telefont.

Ma már holnap reggel van, és utóljára akarok megküzdeni az AXÁval, aki amúgy egy kurvajó bank, én nagyon komázom őket. Első körben megnézem, nem jött-e le az 1.11 (vagy az 1.10.05), és már intézem is!

UPDATE: Hétvégén nincs AXA műszaki szupport, majd hétfőn legyek szives…

Mert elkezdődött, el, a felújítás. Őrületes bombázás van a leendő lakásunkban, és ez már hétfő óta tart, de remélhetőleg ma már elértük a mélypontot, innen az építés jön. Eddig már a melósok (és apósom) eltalicskáztak három köbméter sittet, kivettek két válaszfalat, ma újrahúzzák az összes villanyoskábelt, kicserélik az erkélykorlátot, leszedték a csempéket a falakról, szóval őrületes felfordulás és por van.

Mivel ugye egy felújításhoz hely kell, ezért nyilván át kell hozni az “új” lakásból egy csomó cuccot, és mivel nincsen helyünk máshol, így arra a 30 négyzetméterre kell mindent bezsúfolni, ahol most lakunk. Amire nincs szükségünk, azt próbáljuk elvaterázni, de szerintem egy fekete-fehér tévét és egy heverőt kénytelenek leszünk kibaszni az utcára a szeptemberi lomtalanításkor. Eddig már elment egy rádió, egy gáztűzhely, de még mindig van egy szőnyeg, egy akkora szekrény, mint Alaszka, és ezek mind senkinek sem fognak kelleni.

Viszont vannak cuccok, amik meg majd ide kellenek, a régi lakásba, ezért ezeket már ideszállítottuk, és mivel anyósom is fennvan a felújtás miatt Pesten, ő is nálunk alszik. Ezért tehát az egyenlet a következő: vagyunk mi hárman, plusz anyósom, az négy, plusz a default bútorzat, plusz egy két méter hosszú rökamié (nagyanyám hívja így), és még két fotöly, plusz egy Dália tévé, meg extra matracok, meg a gyerek csetreszei, mindez harminc négyzetméteren. Nem vicc. Nagyon nem.

Van videó is, eztfigyeld.

De ugyanígy megcsodálnak minket a középnegyvenes-koraötvenes asszonyok, akik mondjuk tizenöt év múlva rikácsolni fognak majd a gyerek kortársaira (vagy éppen a gyerekre), hogy miért itt gördeszkázol az ablakom alatt vasárnap koradélután büdös kölke! Most ezek a drága mamzlik lecukizzák a kislányt.

De érdekesek vagyunk (nincsenek illúzióim: első sorban a lányom az) a korahuszas csajsziknak is, akik még előtte vannak az anyaságnak, és minap meg egy harmincpáréves hapsi jött oda hozzánk, hogy “Dehelyes vagy!”, belecsípett a lányom combjába (a gyerek úgy néz ki, mint egy Michelin-baba), majd hátat fordított és elment.

Ma meg a gyorspékség eladója felejtett el mindent, amikor a lányom rávigyorgott. Hogy milyen pogácsát? Krumplisat vagy tepertőset? És mennyit? És mehet egy zacsiba? Mi élveztük a zavartságát, a lányom meg folyamatosan küldte felé a zavaróadást. Kurvajó volt. Persze azért sikerült minket kiszolgálni, elvégre húsz deka pogit kértünk csak, de akkor is vicces volt, hogy a mi falat lányunk így meg tud vuduzni valakit.

Mint az ismeretes, márciusban (március 25-én a pontosság kedvéért) vásároltunk egy autót, amit elsősorban én vezetek. (Remélem, ez hamarosan változni fog. Sőt: vidéken már változott is, de a darlingom még Ózdkodik (sic!) a budapesti vezetésből, pedig az általában nem több, mint az üres és az egyes, meg az üres és az egyes kapcsolása). A BMW-nk (mert azt vettünk) kibaszottul ren’be van, én borzasztóan szeretem, a feleségem meg szerintem leszarja, milyen autónk van, ő a gyerek érdekeit nézte, és tulajdonképpen felőle akár egy négyütemű varnyút is vehettünk volna, ha van benne légkondi (ez a legfontosabb a gyerek miatt.) Szerintem belőle egyetlen autó sem vált ki érzelmet, és nem is fog, nekem meg folyamatosan az jut az eszembe, amikor meglátom, hogy bászek, ha nem lenne feleségem, és ez az autó nő lenne, akkor… érted, mint a lopott biciklit.

Imádom, hogy hátul hajt, és ezt rendesen lehet érezni, amikor az ember nem veszi le a lábát a kanyarban, csak elfordítja a kormányt, és az autó rajta marad az íven, de mégis érzed, bazmek, hogy hátulról jön a pówer, onnan tolja be előre az orrát, egészen isteni. Nyilván erőtlen ez a 316i a nagymotoros 328 meg hasonló brutalizmusokhoz képest, cserébe 7.4-en áll a fogyasztás, feljött 7.3.ról, mert az utóbbi időben többet mászkáltam a városban. Nem egy gyorsulóbajnok, egy kicsivel morcosabb autó simán lelépi (a muter bébimergájával ilyen soha vagy alig párszor történt az elmúlt években, pedig az 15 évvel idősebb verda, és “csak” 300 köbcentivel nagyobb a motorgya), viszont pályán tökéletesen viszi a százharmincat, többet meg nem kell. (Jó, egyszer megtoltam neki (természetesen magánúton), vitte a kilónyolcvanat).

Szóval elmondható, hogy jó dílt csináltunk tavasszal. Persze volt néhány dolog, amit cserélni kellett. Ilyen például egy jeladó (nyolcezeh), meg mégegy (nyolcezeh), meg a bal hátsó rugó kicsit el volt törve, azt párban cserélik (harmincezeh), és utoljára ütjük ki a legidegesítőbb bugot, ami az autó üzemeltetését nem zavarja, de a mi kényelmünket annál inkább.

Bazmeg, a centrálzár egy kurva, de mondjuk a jó értelemben, ami azt jelenti, hogy be mindig zár.

Viszont ki nem mindig nyit, ami többszörösen összetett parát eredményezhet. Az, hogy mikor működik a centrál meg mikor nem, na az hőmérsékletfüggő. Tapasztalataim szerint a 20-25 fokot és enyhe páratartalmat szereti, olyankor meglepően sokszor működik. Egyéb alkalmakkor (kánikula) meg lezárom-kinyitom, faszom nem jött föl a pöcök, lezárom-kinyitom, megintnem, lezárom-kinyitom-lezárom-kinyitom-lezá, hopp az előbb kinyílt, és visszazártam, BAZMEG!!! köröket futom, ami igen kényelmetlen. Ilyenkor egyetlen megoldás van: a balegy ajtaján van kulcslyuk, meg hátul, de az külön nyílik. Tehát sofőrülésen keresztül szállunk be és ki. Ami – hát valljuk be – igen izgalmasan néz ki egy BÉEMVÉ esetében, érted. Pedig múltkor a madarasteszkó parkolójában voltunk kénytelenek eljátszani a következőt.

Szetáp: gyerek meg az anyja hátul, gyerek előírásszerűen gyerekülésben jobb oldalon, anyja mellette a bal oldalon. Papuci (én) szépen kiszáll, pár kört nyomkod a kulcsokkal, közben basszájbázik (nincs foganatja, béemvé kuncog). Asszony kikapcsolja a gyereket, ölébe veszi, letekeri az ablakot (apu még mindig a kulcsot nyomogatja, hogy nyílj már ki te dög!!!), majd anyu felszólítja aput, hogy hagyja abba a szitkozódást, mert a gyerek megáll a növésben. Ez érv, apu elhallgat, és magára ölti a kengurut.

Anyu a lehúzott ablakon kiadja a gyereket! De ő maga még mindig a béemvé börtönében ül, talán kéne szólni a münchenieknek, hogy apám, ez mégse lesz így jó. Asszonytól elbúcsúzunk, felhajtja az ablakot, majd leveszi a szandálját, és kidobja a nyitott balegyen keresztül. Összeküppedve feláll a béemvében és elkezdi a kizsipelési procedúrát.

Bal lábbal előre lép egy óriásit balegy szőnyegére, eközben a jobb lába még a hátsó üléssoron van, általában a.. izé, ott középen, azon az alagúton, tudod, ami elválasztja a rendezői balt meg a rendezői jobbot. Ezt követően megfordul (jobbláb “elöl” és bal “hátul”), és a jobb lábát a bal mellé zárja, és lehuppan a vezetőülésbe, majd kikászálódik a kocsiból.

Nem mondom, szép mutatvány ez, főleg akkor vicces, amikor kijövünk a vásárlásból. Bebasszuk a csomagokat hátra, majd a feleségem az első ajtón keresztül bemászik hátra, lehajtja az ablakot, beadom a gyereket, lerögzíti a székre, majd beszállok és indulunk. Nemtudom, én röhögnék, ha ezt végig kéne néznem, mert iszonyat vicces, hogy mindez a buziköcsög béemvésekkel történik, akik biztosan meg is érdemlik, mert tahón levillogják szegény buzukisokat a pályán.

Na, ez az egyetlen baja a bömzlinek. Holnap viszem javítani. Hétre. Szentendrére. (OMG! )

Reggel fel, már omfg nyolckor. Mivel asszonnyal mindent a vateráról lövünk (így a legolcsóbb), a napot telefonálással kezdtem. A mai nap folyamán a tervek szerint először az etetőszéket vettem át (egy Peg Peregót csaptunk le nyolcfélért). Feltettem a hátamra a harmincöt littyós hátinkat, mondván hogy abba legalább félig belefér, aztán felpattantam a keróra, és irány a Deák, közelebbről a Paulay Ede utca. Jött is az etetőszékkel a csaj, ami akkora volt, mint Afrika. Mondom, hogy szopó van, babám, ezt mégis hogy a francba fogom elvinni, mert a hátiba nem fér be, kézbe meg… Hát akkor kézbe, plusz rajta a hátamon az üres hátizsák, most mitcsináljak, hát oldd meg, bátyám.

Végül az lett, hogy valahogy az egyik vállamra applikáltam a Peregót, és elkezdtem szép lassan visszafelé csorogni az egyirányú Paulay-n a Deák felé, piros lámpa alatt átmentem keresztbe a Bajcsyn (mindezt egy böhömnagy etetőszékkel a bal vállamon úgy, hogy egy kézzel kormányoztam ÉS fékeztem a koskormányos Puchot), aztán meg betagozódtam a reggeli csúcsforgalomba, különös tekintettel a buszsávra. A Múzeum körúton próbáltam áttenni a másik vállamra, az még nagyobb szopó volt, mert úgy nem tudok irányítani. Namindegy, valahogy hazapilinckáztam ezzel a kibanagy etetőszékkel, amit amúgy nem tudom, miért vettünk meg, a gyerek naponta kábé két kiskanál gezemicét hajlandó kanállal fogyasztani, egyébként minden egyéb próbálkozásunkat körberöhögi (magában, ugyanis kifelé hisztizik). Tervek szerint estére tele kéne tömnünk banános jóéjt péppel (milupa márketingesei dolgoznak, figyeld), de a gyerek olyan szinten szarik a milupára, hogy annál jobban mán nem is lehet. Énszerintem a kanál is szar, amivel próbáljuk tömni, de a Kata szerint a kanál jó, a gyereket kéne cserélni. Én a libatöméses műanyag csövet javasoltam, de azt elvetettük, mert állítólag nem lehet kapni a gyerek méretében.

Na, szóval hazaértem a felesleges és sárga/kék etetőszékkel, amit a feleségem nem tudott kinyitni, a gyerekemet meg nem érdekelte, hiszen úgysem fogja rendeltetésszerűen használni. Én kinyitottam azért, lásson csodát a gyerek, de ő unott arccal nézett ki a fejéből, és szivárogtatta a nyálát a drínszietör pólómra. (Annak mán mindegy).

Ezután bevetettem magam az autóba (aminek nem működik rendesen a központi zárja, hol nyitja az összes ajtót, hol meg nem, majd meg kell csináltatni) és elmentem tanítani, aztán pedig átvettem a szintén levaterázott beépíthető sütőt és gázfőzőlapot. Nevetséges ötvenötezer forintot fizettem egy tökjó állapotban lévő szettért. Szerencsére éppen nyílt az autó, így be tudtam tuszkolni a hátsó ülésre a sütőt, a csomagtartóba meg a főzőlapot, és irány az új pecó. Valahogy rengeteg bazmegen keresztül és olysok viszály után megfogytam, de nem törtem el a sütőajtót, és felértünk a másodikra (lift nincs!). A vége felé már fuldokoltam, de akkoris felvittem azt a szart. Aztán még mentem két kört a kisszarokért, de azok legalább mán nem voltak nehezek. Így már az új lakásban van mosogatógép, sütő és gázfőzőlap is.

És elhoztam a nagymutertól a Videoton világvevőt is, mert azt meg eladtuk a vaterán, és hamarosan el kell majd küldeni. Meg még elhoztam a nagyi ruháit, kábé úgy nézhettem ki, mint egy albán menekült. De pont befért a bömbölő hátuljába (más már nem fér be, fullon van).

Hazafelé még bevásároltam az esszenciális alapételeket, tejet, kenyeret és zsemlemorzsát, baszki, zsemlemorzsát, mert csak ez hiányzott a rántott sajthoz (fuckyeah rántottsajt, legjobb kaja ever). Ebéd után tanítottam mégegyet, majd minimál pihi, és eljött a nap utolsó (akkor még azt hittem) kvesztje, el kellett mennem egy mikróért a harmadik kerület akvinkum felé, mert közelebb nem volt, nyilván. Mikró azért kell, mert mink elvisszük a mienket, és az albérletbe illik ilyet vételezni szerintünk.

Persze bekaptam az esti csúcsot, pedig úgy terveztem, hogy hat órára már minden irodaarcú hazaér. Nem. Tévedtem. A rakpartra meg se próbáltam felhajtani, inkább a Budafoki-Gellért-Rudas-Döbrentei-Lánchíd útvonalon mentem lépésben, mert így legalább a táj változatos, és nem érzem úgy, hogy hirtelen gázzal bele kéne farolnom a Dunába. A dugó méretére jellemző egyébként, hogy a Batthyányinál lerobbant, és ezért a kettő sávból egyet elhasználó Ford Fókusz _semmivel_ nem lassította a forgalmat, előtte is, utána is ugyanakkora méretű szopó volt. Ide is írom, for the record, hogy Kruspér utca – Batthyányi tér 45 perc. Az amfiteátrumtól azonban már haladós volt a dolog, csak az index magasságában akart kivégezni egy uj péter kinézetű arc egy terepjáróval (elfogy a sávja, de nem baj, mert ott az enyém, és az sem baj, hogy én ott jövök).

Sikerült felvennem a mikrót, fél szemmel meg figyeltem a forszkvert, és láttam, hogy a haverok egyre inkább csekkolnak be a Szigetre, hát igen, Kispál búcsúkoncert, értem én a viccet, csak nem szeretem. Hazafelé megtankoltam (340-es benzin fakye), aztán a Margit hídnál feltéptem a raqpartra, tempomat hatvan, azt csoki. Itthon még ment a bál, gyerek már lefürdetve, de még ordít. Nem alszik el könnyen ez a lány, remélem, ebből nem csinál trendet. Minden kölöknél van ez, szerintem, hogy egyszerűen túlbőgi, túlfárasztja magát, és onnan meg már azér nem bír elaludni, mert olyan baromira fáradt.

A mai nap konklúziója amúgy röviden annyi, hogy font pordítva kellett volna. Az etetőszékért el kellett volna menni kocsival, a kibaszott mikróért meg keróval és hátival, habár a józanész pont ennek ellenére megy (mert az meg azt mondja, hogy belvárosba kerékpár, hosszútávra meg autó, pedig most tényleg fordítva kellett volna.)

Holnap? Holnapra is geci sok van, de arról talán majd holnap írok.

Itt azonban megtehetem, hogy becsukjam azt az ajtót, és elmondjam, hogy:

Teljesen fasza dolog faternak lenni, és az élet nagyszerű irányban halad. Persze tele vagyok parákkal (asszem ez nem csak Kata érdeme), ami főleg annak tudható be, hogy lett rajtam felelősség. A lényeg az, hogy eléggé irányba lettek a dolgok. Néhány hét, és költözünk: nagymami lakását vesszük meg a család egyik felétől a másik fele (és egy bank) segítségével, a mostani pecónkat meg kiadjuk, és igyekszünk a törlesztőket ezzel kiütni. A kislakást (mostantól ez a neve) szeptember 15-től ki is adtuk, tehát előtte költöznünk kell, addig meg még annyi minden van, hogy leírni is rengeteg (sitt, törmelék, bútor, harmincéves tévé, ötvenéves rádió, rakétaporszívó, baromirégi szekrény onnan ki, padlólap, csempe, járólap, laminált padló, kád, tükör, mosdó, vécé, mosogatógép, mosógép, tűzhely, hűtőgép, sütő oda be (és most csak a legfontosabbakat mondtam), és még mindezt kilogisztikázni, hogy mit, honnan, mikor, mivel, hova, és ha oda, akkor oda még mit, vagy onnan még mit el, hát ez egy egész családos projekt), hátmég csinálni.

Mindebből persze a lányom semmit sem érzékel, csak fejlődik ipari lendülettel. Apropos, ma hat hónapos, jelenleg 8.5 kiló, és már tud fogni meg elengedni. Ez kibaszottnagy advancement a korábbiakhoz képest, amikor csak fogni tudott. Értsd: be tudta tömni a cumit a szájába, csak az agya nem adta ki a release parancsot a kezeknek, és a kéz elvételekor jött a cumi is. Mán ilyen nincsen, tudja, hogy nem elég a szájbagyömiszkélni, el is kell engedni, méghozzá időben! Aztán tud már állandóan mosolyogni. Vigyorog. Tud már mindent összenyálazni. Bazmeg, nem gondoltam volna, hogy ennyi nyál van a világon. Hogy létezhet. Ez nem az a habzós nyál, amit az építőmunkások a negyven fokba kiköpnek a flaszterra, miután a téglapor egész napon át szállt az arcukba, nem. Ez tiszta, folyékony nyál, kicsit hígabb az olajnál, de sűrűbb a víznél. Recens fejlesztés az is, hogy tud hasról hátra fordulni kemény felületen. Nagyanyja (szuper nagyanyjái vannak amúgy a kölöknek a fejlődését tekintve, mert az egyik tanár a másik védőnő) szerint egy hónappal ezelőtt az átfordulás bármelyik percben megtörténhet stádiumban volt (imminent!), de ezekben én a lányomnak hiszek inkább, ha nem csinálja, akkor még egy processz hiányzott a kitből. Jelen esetben az, hogy ha kitámasztok balra a karommal, és a seggemet tőkesúlyként belengetem balra, akkor még nem fogok tudni megfordulni, ja, mert bal kézzel még ki vagyok támasztva. Azt előbb be kell húzni, és csak úgy lehet hátra fordulni.

És rág. Rág mindent, és most a fogkibúvás imminent, ez azt jelenti, hogy majd jön, amikor köll. Megfogja a hüvelykujjamat, beteszi a szájába, és megrágja. Elöl, középen, hátul. Borzasztó vicces, hogy az óriáshüvelykujjamat rágja. És tud gagyogni. Néhány hete még a glájdokat vette nyelvészeten (ggggg, bbbbbb), most nem is tudom mi a soros, kicsit összevissza halad. De volt valamelyiknap ebüngi, ezt egészen konkrétan kimondta, ma meg ezt a fonetikus hangot gyakorolta pl., hogy [∂] (ez az a hang amúgy, amit a magyarok képtelenek kimondani (this, them, thee). ha neki sem megy majd, akkor az orra alá fogom dörgölni, hogy bezzeg féléves korodban ment, kurva kölke!).

Mit tud még, várjál. Ja, szerelőállás. Ez azt jelenti, hogy amikor a hátán fekszik, akkor kábé folyamatosan égnek áll a lába, és gyürkéli a lábujját, a lábát, vagy beveszi az egészet a szájába, és kurva vicces, amikor úgy dünnyög.

(Bazeg, jó ezeket leírni, még jövök!)

alhaz ( 2010.04.16. 17:04)

de gecire nem érzem magam érettnek egy ilyen feladathoz bakker.

(Mivel jó téma, ezért inkább post lett a válaszból.)

Óbazmeg, hát komolyan azt hiszed (E/2 általános alany), hogy bármelyik férfi érett, amikor megszületik a gyereke? A francokat. Teljesen fogalom nélkül vagy a dolgokkal kapcsolatban. Kábé meg vagy baszva, mert senki sem úgy jön a világra, hogy ideális apa. Sőt. Amikor kiderül, hogy az asszonyod terhes, akkor egyszerűen hajlamos leszel arra, hogy még többet eljárj partizni. Aztán félig-meddig bebaszva a barátaid vicces(nek szánt) megjegyzéseket tesznek arra, hogy ketyeg az óra, illetve az ő (te) napjaid úgyis meg vannak már számlálva (mintha az övék nem lenne).

Tartom, hogy a gyerekre nem lehet felkészülni. Lehet arra gondolni (azzal kapcsolatosan képzelődni), hogy milyen is lesz majd, de full nem olyan lesz. Ha az embernek normális a párja, akkor az élet alapjaiban nem változik meg. Sőt, ugyanúgy el lehet járni partizni is. Kicsit másként kell csinálni (ritkábban van rá lehetőség, viszont korábban illik kezdeni és befejezni), ennyi az egész.

És azt is tartom, hogy mindez nem érettség kérdése. Férfitársaim: tegyük szívünkre a kezünket – ha rajtunk múlna, hát már kihalt volna az emberiség. Ha rajtunk múlna (nem rajtunk múlik), akkor sose lennénk érettek a gyerekre. Pedig ez olyan, mint az ugatás. Bele kell jönni. És bele is jön az ember, nem is hinnéd, milyen könnyen. Itt is az idő a megoldás, mint az út esetében. (Elnézést, hogy ilyen sokszor előhozom, csak tényleg.) Mindenki azon van lehalva, hogy úristenbazmeg 650 kilométert hogy a faszba lehet legyalogolni. Hát baromi egyszerűen: úgy, hogy nem csinálsz semmi mást ezen kívül, és egy hónapon keresztül nincs más dolgod, mint az, hogy menjél, és ha akarnál sem tudnál mást csinálni. A gyerekkel is dettó ez van. Ott a feladat, esélyed sincs nem megcsinálni, ezért nézel, tanulsz, lesel, és meglátod, hogy simán megy az egész.

Régi mondás (tehát igaz): az apák a gyerekeikkel nőnek fel.

Én az egészből annyit észlelek, hogy van egy általában tündérbögyörő porontyunk, akivel szívesen foglalkozom, amikor nem nyíg, nem éhes és nem alszik, és akinek a napi rutinjában én általában olyan szinten vagyok jelen, hogy én vagyok a szőrös, aki odajön, és átölel, meg megpuszilgat, meg ilyenek, és etetés után megpróbál megbüfiztetni (főleg éjjel). Megén vagyok az, aki fürdet – ennyiben biztos megváltozott az addig meglehetősen spontán életvitelem: este hét felé fürdetünk, akkor otthon kell lennem. Lehet, hogy ciki, de én néha most is tökre el tudok merülni a dolgomban, és nem is gondolok arra, nem is realizálódik bennem, hogy odaát nem csak a feleségem alszik, hanem egy kölök is.

Amikor apa vagyok, akkor az esetek túlontúlnyomó részében élvezem a dolgot, mert rendszerint akkor kell a gyereket pesztrálnom, amikor aranyos. Amikor valami folyik valahonnan, valami megrottyan valahol, vagy csak simán eltörik a mécses, és én a szűkös eszköztáramat felhasználva nem tudom megoldani a kérdést, akkor jön az anyja, és átveszi. És emiatt én egy picit sem érzem rossz apának magam, egyszerűen azt látom, hogy nekem nem ez az elsődleges feladatom. Ugyanakkor próbálok többet intézni a hivatalokban, a bevásárlásoknál, a takarításban. És nem kendőzöm az örömömet, amikor a darling anyuja (foglalkozása szerint védőnő, egyébként meg házvezetőnő és remek szakács) átteszi hozzánk pár napra a központot, és átveszi a hatalmat. Lehet, hogy ez önző dolog, de bevallom – ezt is szeretem. Az én feladatom az, hogy a lehető legtöbb pénzt próbáljam meg összekalapálni, hogy megéljünk, és ezt, illetve a család apaszükségletének állandó konfliktusát valamiképpen menedzseljem.

Annak meg aztán tényleg örülök, hogy a tény, hogy gyerekünk lett, korántsem változtatott meg – pont, ahogy elképzeltem. Nem az egyetlen témám a gyerek, nem csak róla akarok és tudok állandóan beszélni. Magamtól nem is említem a dolgot. Ha megkérdezik, szívesen mesélek, de magamtól elsősorban másról beszélek. A gyerek egy adottság az életemben, és nem érzem, hogy vernem kéne magam, mert ő olyan aranyos, és mert a legcukibb a világon. Merthát valljuk be na, hogy lófaszt. Mindenkinek a saját kölke a legszebb, és ez így van rendjén.

Ésszel élek, élünk, és ez megnyugtató.

Ugyanakkor persze, hogy várom. Várom már, hogy kicsit nyíljon az értelme; hogy ne reflex/ösztönlény legyen, hanem lehessen vele interaktálni, kommunikálni, ügyesíteni, okosítani. Hatni rá, és a visszahatásában gyönyörködni. Beledobni, mint tóba a kavicsot, és nézni a hullámgyűrűket. Ezt várom. De ha valamit tanultam a két utamból/utunkból, az az, hogy a dolgokat nem érdemes siettetni, mert mindennek eljön a saját ideje, és inkább meg kell élni a jelen időt. Így hát megpróbálok nem gondolni arra, hogy én most tulajdonképpen várok (nem is gondolok erre egyáltalán), és megpróbálom kiélvezni azt, hogy a lányunk pici, óvni kell a széltől és a napsütéstől, fogni kell a fejét, nem szabad ültetni, sokat kell hozzá beszélni, meg simogatni a hasát, meg tornáztatni a lábát.

Miről beszélek?

Hát például lett ajtónk. Tudom, fura, hogy egy egyszerű ajtó előrelépésnek számít, de nálunk ez tényleg az. Mi “egyterű” lakásban élünk: bejárati ajtó, és kész, ha bejössz, bennvagy. Nincsenek, helyesebben nem voltak elszeparált terek – a budi/fürdőszoba kombó elhúzható műanyag harmónikaajtaját leszámítva. Amikor kiderült, hogy a korábban nappaliként és dolgozószobaként funkcionáló helyiségből lesz a gyerekszoba és a nappali (2-in-1), akkor hirtelen megérett bennünk az ajtó iránti vágy, hogy apgya (én) bírjon dolgozni akkor is, ha történetesen a gyerek ordít. És lőn ajtó, mi elkülöníté az nappaliban lévő tereket az előszoba/konyha/galéria tereitől. (És látta Isten.)

De akkor mán nem álltunk meg itt, mert ugye a dolgozószoba ugrott, kell az is. Én végül a galérián kaptam egy zugot, ami tök jó, mert külön vagyok a gyerektől, és rá tudok koncentrálni arra, amit csinálni szeretnék. A zugba nyilván kell asztal meg polc, ezek is lettek, kész kis alkotóműhelyet alakítottunk ki odafenn.

Lett egy kibaszottnagy szekrényünk is, mert a gyerek – ezt majd mindenki megtudja idővel – rengeteg kacattal, és főleg kurvasok ruhával, textilpelenkával, lepedővel, krémmel, vattával, törlőkendővel, kammillakivonattal és kenőccsel jár (jön együtt), és természetesen erre még mind rárakódik az ezekhez tartozó tárolópixis, tégely, polc, fak, doboz, zacskó és ilyenek. (És akkor még az ilyen kötelező itemekről, mint pihenőszék, játszószőnyeg, rágcsálható kiskönyv, mosolygó pitbull nem is beszéltünk.) Ezek befogadásához kell a szekrény. Asztalosunk már rutinosan jött hozzánk, felmérte a helyet, majd hozta is a szekrényt. Persze a helyszínen derült ki, hogy a derékban 134 centis szélesség a padlószinten 132 centire soványkodik össze… Emiatt aztán kellett némi falat is bontani, de hála istennek, csak gipszkarton volt a falunkra cuppantva, az meg fűrészelhető, darabolható, gyilkolható. Ezért természetesen a szekrény is a helyére került. És elfértünk.

És nincs vége még a családban betörténő nagyszerű vívmányoknak: mert lett autónk is.

A döntésem megértéséhez meg kell látni az autós előéletemet is. Mi családilag Skoda 120 GLS-sel kezdtünk (KP 90-90 helómi). Hátsókerékmeghajtás, farmotor, cseszlovák technológia – a legjobb. Ezt követően Skoda Favoritunk lett (ABZ-792 helómi). Elsőkerékmeghajtás, orrmotor, cseszlovák-volkswagen technológia, libazöld szín, igénytelen libabarna színű műanyagok odabenn, kocka forma odakinn. Szerettük. Aztán mintha lett volna valami Asconánk is, de azon gyorsan túladtunk, és jött a Merga. Egy 1984-es baby Mercink lett ‘99-ben. Négy sebes, kétezres benzines motorral, és igaz rá nagymamám mondása: megy, mint a hejdermenkű. Az a verda megy. Négy sebes, ezért száznegyven felett már nem érzi jól magát, de addig – mint egy álom.

Tehát amikor nálunk is szó lett arról, hogy hát kéne valami autó, akkor a következő vezérelveket kezdtem követni a kínálat szűkítéséhez. Hátsókerékmeghajtás. Én imádom a hátsókerekeseket. Anyagi megfontolásból (cégautóadó) fontos lett az is, hogy max 1.6-os motor legyen benne. A helyzet az, hogy ezzel a két feltétellel az ember eléggé behatárolja tulajdon lehetőségeit. Hátsókerékből a Mercedes mellett még ott van a BMW, az Opel Omega, a Honda, Lexus, Mazda és még pár gyártó néhány modellje (és persze a versenyverdák és izomautók, mint pl. a Porsche, a Ferkó, a Ford Mustang, és a többiek). Ez az egyik limiter. A másik meg az 1.6. Merciből van 1.6, az A-osztály, de az nem hátsókerekes. Opel Omega régi teknika, és 1.6 semmi ahhoz a kasztnihoz. Nem is szaporítom a szót, megszületett az elképzelés: BMW 316 kell. Hátsókerék, 1.6-os motor, pon’jó. Bé tervként felmerült még az, hogy Ford Kókusz, mer az egy kompromisszum-autó nálam. Jó futómű, kellemes, igényes terek, igaziból bétervnek tökéletes. Ami tutira nem, az a japán, a francia és az olasz (kivéve egyes Alfa modelleket, amik szerintem tökfaszák). Gondolkodtam még Seat Leonban, meg pár egyéb alternatívában is, de mindenképpen egy kisbömbi volt a target. Igaziból az E36-ra volt pénzünk, és az indexes BMW fórumról volt egy csávó (nevezzük nevén fabigézát), aki megnézte nekem a sok Nyíregyi E36-ost. Aztán feltűnt a radarunkon blippegve Germán, a mi autónk. Először ügyet sem vetettem rá a hasznaltauto.hu hirdetései között, mert “nincs róla feltöltve kép, biztos azért, mert szakadt, koszlott, le van lakva, biztosan azért adják az egyel újabb (E46) szériát az E36-os árában”. Aztán néhány nappal később lett kép is a hirdetéshez, én meg azon vettem észre magam, hogy hopp, álmodozom, és hopp, elcsöppen a nyálam. Milyen forma mán, embar! Milyen gyönyörűen néz ki. Az a tekintet. És metálkék.

Fel is kerekedtem ám Nyíregybe/re, és szigorúan csak oda kértem jegyet a Keletiben. Nem akarom szaporítani nagyon a szót, aznap lefoglalóztam, másnap meg megvettem, és mekkora dílt kötöttünk. Mekkorát. Az évszázadét. Ennek az autónak tökre nem 1.4 misi az ára. Néztem a BMW Premium Selection árakat (ott van egy ugyanilyen csak ezüstbe két miskáért), nézem az Expressz Autó részlegét (a mienknél fél évvel fiatalabb, 50.000 km-rel többet futott 2.4 miskáért), és sehol nem látom azt, hogy a verdák pariban lennének a mienkkel.

A lényeg az, hogy most itt áll az udvaron (vidéken vagyunk) a családi kék vad, és mindenki örül neki. Mán nem lesz probléma, ha neadj isten hódeszkázni akarnék menni, hogy jaj, kéne valakit találni, akihez be tudnék társulni, nem kell mutertől kölcsön kérni a Mergát, hanem csak egy tankolás, és már mehetünk is amerre látunk. Gyerek, asszon meg én pont beférünk cuccostul és még marad is hely. Legjobb döntés volt.

Már rég meg kellett volna lépni.

Feri korábban is említette már, hogy szerinte azok az elveim, amiket úgy kábé a gyereknevelésről a gyerek születése előtt vallottam, azok be fognak dőlni, amikor megszületik a kölök. Én nem tudom, mi dőlt be, meg mi nem, de azt tudom, hogy a lényeget tekintve nem változott semmi. Jobban meg kell szervezni a kimenőket, és kész, és az ember igyekszik hét felé hazaólálni, mert akkor van fürdetés (apafeladat). Feri amúgy azt gondolta (egyem a búráját), hogy jóval több idő fog eltelni a gyermek megszületése és a mi közös új időszámítás szerinti első ivászatunkra. És hat hét sem telt el.

Megkaptam a beosztásomat azzal kapcsolatban is – tökre jogosan – hogy mi lett a bloggal, meghalt. A blog nem halt meg, csak alszik. Az ember más felé teszi a prioritásokat, és amint azt egy korábbi posztban mondtam, más a kommunikációs módszerem. Ide eddig csak az összefüggő, nagyobb lélegzetvételű posztokat szántam, az énblog az meg ottvan a tumbleren. De aztán rájöttem arra, hogy hülyeség lenne nem folytatni a némiképp összeszedett énblog kategóriát – és erre a célra a zéblog tökéletesen megfelel.

Szóval a lényeg az, hogy tudom, hogy sokszor mondtam, de tényleg megpróbálok életet lehelni ebbe az oldalba. Nemcsak kerékpáros posztok lesznek (ami inkább közérdekű téma szerintem), hanem inkább megint én leszek a reflektorfényben. A darling, a kislány, az életünk történései, meg ilyenek.

Ezeket a dolgokat érdemes megőrizni írásban.

Kezdünk.

Éjjel 0.55-kor megszületett Janka. Takkra három kiló, és 54 centi. Baba és mama jól vannak, csak fáradtak. (Amint a fenti ábra mutatja, a metálvillát álmában is gyakorolja)

Ezzel a poszttal meg már rég tartozom. Szerettem volna úgy írni, hogy van időm elmélyedni, meg átgondolni, hogy mit is szeretnék ide vésni, de erre már nincs lehetőségem. Kénytelen leszek a “gyorsérlelésű” gondolataimnak itt helyet adni.

Hamarosan megszületik a lányom, ez pedig egészen valószínűtlen érzés. Persze, vártuk már, meg minden, de erre nem lehet felkészülni – erre sem lehet felkészülni. Megintcsak oda lyukadunk ki, hogy a szavaink nem közvetítenek érzéseket, csak azok satnya imitációját. Vö. az izgatottság szó enyhe kifejezés. De azért jó lenne normális szülőnek lenni. Jó lenne, ha észnél tudnánk maradni, és nem ártana ehhez az alapokat tisztázni.

Az első és legfontosabb talán az, hogy rossz szülői hozzáállás az, amely szerint a szülők birtokolják, tulajdonolják a gyerekeket. Ez koránt sincs így, sőt pont fordítva van inkább. Ha birtokviszonyól érdemes egyáltalán beszélni, akkor sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a kérdést a gyerek szemszögéből vizsgáljuk meg, és kimondjuk: mi az ő szülei vagyunk. A gyerek önmagáé. Igen, mi megkaptuk őt kölcsönbe. Kapunk matériát, hogy kezdjünk vele valamit, de tévedés azt gondolni, hogy ő a mienk. Nálunk lesz a következő huszonsok évben, aztán elköltözik, és persze akkor is a “mi gyerekünk” lesz, de azért mégiscsak egy önálló lény felnevelése lenne a cél, aki önmagában is megállja a helyét, és nem kell neki arra gondolnia, hogy ő az apjafia vagy az anyjalánya. Legyen ő önmaga.

Ebből következően jó lenne, ha meg tudnánk oldani azt, hogy a gyerek ne töltse ki az életünket száz százalékosan, hanem mellette legyen más is – zene, barátok, természetjárás, sőt: egyedüllét. Annak is örülnék, ha legalább alkalmanként tudnánk tárgyilagosan vizsgálni önmagunkat, mint családot. Mert akkor van lehetőségünk arra, hogy megnézzük, mit baszunk el, és hogyan lehetne javítani.

Szeretném, ha a kölykömnek huszonöt éves korára inkább a haverja lennék, és nem csak és kizárólag az apgya, és főleg azt nem szeretném, ha túlzottan elkapatnánk a gyereket. És a lényeg mégegyszer (csak magamnak): nem birtoklod a gyerekeidet – ők birtokolnak téged.

Most pedig térjünk vissza a valóságba.

Én nem értek a sztrájkjoghoz, meg a munka törvénykönyve sincs előttem (ez nem az én asztalom), de a sztrájk számomra azt jelentené, hogy a cégtulajdonosokat szopatom meg azzal, hogy nem termelek. Értem én, hogy a BKV egy szolgáltatás, ami a közt (népet) hivatott A-ból B-be eljuttatni, de valahol mégis furcsa, hogy a cég tulajdonosai és vezetői nem nagyon érezhetnek az egészből semmit – mert ők nem BKV-val járnak, hanem szolgálati gépkocsival. A vezetők fizuja sem lesz kevesebb, maximum a nyereség után kiadott prémium… őőő.. micsoda? Nyereség? Na, az nincs. De prémium van, annak lennie köll. Szóval az van, hogy a békávésztrájk úgy szopatja a vezetést, hogy sehogy, helyette persze mi történik? Hát, hogy a zemberekkelfizettetikmeg. Veled, bezony. A sztrájkért is te fizetsz, meg a menáger úrnak a fizetéséjért is te fizetsz. Közbe meg szopol a dugóban, mert az hirtelen lett, és ha ez még mind nem lenne elég, akkor hamarosan jön a szmogriadó, jihijj, dekurvajó.

És szemmel láthatóan az embereknek egy csöpp sütnivalójuk sincsen. Merthogy békávé nincs, az oké. Mi a reakció? Minden marha autóba ül. “Nem fogok én fagyoskodva a buszmegállóban ácsorogni, bázel, én beteszem a seggemet a verdába, és állok inkább a dugóba. Belső keringtetésre baszom a lékkondit, értő, aztán pöfögök a mögöttem lévő orra alá. Ha neki nincs belső keringtetése, akkor szopó. Mi, hogy én? Hogy kerékpárra? A FASZT, kérlekalássan, sőt, KETTŐT!”

Mert szemmel láthatóan megint ottvagyunk, hogy a kerékpár bizony nem alternatíva (az autó az meg nagyonis.). És én szüntelenül nem értem meg, hogy miért. Nagyszerű érveim vannak a kerékpározás mellett:

• Nincs rossz idő. Sőt, kifejezetten nulla fok körüli időjárás van, ami január közepéhez mérten istenes. Ez azt jelenti, hogy az ember kimegy az utcára egy farmernadrágban, meg egy pulcsiban és kabátban, vagy két pulcsiban, és nem fázik. Anbeliveböl, bazmeg, nem fázik!
• Nincsenek sokan a buszsávban. Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Ott egy egész sáv majdnem üresen. Ha valamelyik szemét köcsög még le is akarna dudálni, mert a sáv közepén haladsz, akkor még ő is meggondolja kétszer, amikor észreveszi, hogy még mindig 25 km/h-val gyorsabban halad, mint a dugóban üres-egyes-üres-egyest váltogató szegény lúzerek.
• Szabad a villamossín. Ismétlem magam, hogy: Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Jó, hatosból elmegy óránként három, mert az fővonal (bruhaha!), de pl. hatvanegyes villamost két napja nem láttam. És nem hiszem, hogy van olyan szőrös szívű rohadék zsaru, aki leállítana, vagy egy rossz szót is szólna azért, mert te sínezel. Igen, most szabályszegésre buzdítalak, dehát azért nézzük már meg ép ésszel: most, amikor tényleg nincs villamos a kötöttpályán, sokkal biztonságosabb sínezni, mint a pöfögő dobozok között figyelni a visszapillantókra.

És ennek ellenére nem, nem kerékpározok. Nekem az autó jár, mert nekem alkotmányos jogom az, hogy autóba tehessem a seggem, amikor én csak azt akarom. És senki se jöjjön nekem azokkal, akik:

• gyereket visznek oviba, isibe, különórákra
• délbudáról járnak északpestre dolgozni
• viszik a nagymamát dialízisre
• korporáciában dolgoznak, és nem ülhetnek büdösen az irodában
• sódert szállítanak a kisteherben

mert nekik felmentésük van. Ez a poszt most azoknak a tömegeknek szól, akik a XI-ben laknak, és az V-ben dolgoznak. Akik a Keletitől akarnak egészen Hűvösvölgyig kocsikázni. Akik szerint a Haller utca Albertfalva táv csak kocsival tehető meg. Nektek szól, igen. Pattanjatok kerékpárra. Ti, akik egyedül ültök a kocsiban, és nem kell hegyre mennetek, és a lakhelyetek meg a munkahelyetek 5-8 kilométerre van egymástól. Hagyjátok a kocsit, és üljetek fel egy cangára.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen érvek vannak most a városi kerékpározás ellen. Előre mondom, hogy a hideg nem érv: öt perc kerékpározás után senki nem fázik. Egyébként a választás kábé pofon egyszerű. Van a fagyoskodva bizonytalanság, a bringa és a dugóban ülés közbeni önszopatás. Lehet választani.