Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

alhaz ( 2010.04.16. 17:04)

de gecire nem érzem magam érettnek egy ilyen feladathoz bakker.

(Mivel jó téma, ezért inkább post lett a válaszból.)

Óbazmeg, hát komolyan azt hiszed (E/2 általános alany), hogy bármelyik férfi érett, amikor megszületik a gyereke? A francokat. Teljesen fogalom nélkül vagy a dolgokkal kapcsolatban. Kábé meg vagy baszva, mert senki sem úgy jön a világra, hogy ideális apa. Sőt. Amikor kiderül, hogy az asszonyod terhes, akkor egyszerűen hajlamos leszel arra, hogy még többet eljárj partizni. Aztán félig-meddig bebaszva a barátaid vicces(nek szánt) megjegyzéseket tesznek arra, hogy ketyeg az óra, illetve az ő (te) napjaid úgyis meg vannak már számlálva (mintha az övék nem lenne).

Tartom, hogy a gyerekre nem lehet felkészülni. Lehet arra gondolni (azzal kapcsolatosan képzelődni), hogy milyen is lesz majd, de full nem olyan lesz. Ha az embernek normális a párja, akkor az élet alapjaiban nem változik meg. Sőt, ugyanúgy el lehet járni partizni is. Kicsit másként kell csinálni (ritkábban van rá lehetőség, viszont korábban illik kezdeni és befejezni), ennyi az egész.

És azt is tartom, hogy mindez nem érettség kérdése. Férfitársaim: tegyük szívünkre a kezünket – ha rajtunk múlna, hát már kihalt volna az emberiség. Ha rajtunk múlna (nem rajtunk múlik), akkor sose lennénk érettek a gyerekre. Pedig ez olyan, mint az ugatás. Bele kell jönni. És bele is jön az ember, nem is hinnéd, milyen könnyen. Itt is az idő a megoldás, mint az út esetében. (Elnézést, hogy ilyen sokszor előhozom, csak tényleg.) Mindenki azon van lehalva, hogy úristenbazmeg 650 kilométert hogy a faszba lehet legyalogolni. Hát baromi egyszerűen: úgy, hogy nem csinálsz semmi mást ezen kívül, és egy hónapon keresztül nincs más dolgod, mint az, hogy menjél, és ha akarnál sem tudnál mást csinálni. A gyerekkel is dettó ez van. Ott a feladat, esélyed sincs nem megcsinálni, ezért nézel, tanulsz, lesel, és meglátod, hogy simán megy az egész.

Régi mondás (tehát igaz): az apák a gyerekeikkel nőnek fel.

Sokan kérdezgetik már így az ismeretségi körben, hogy Na, és milyen apának lenni? És lehet, hogy én vagyok a szemétláda, aki szarik a gyerekére (not), de azt kell mondanom, hogy még nem tudom. Én teljesen másként élem meg ezt az egész dolgot, mint a darlingom – azon egyszerű oknál fogva, hogy én nem mentem át azon a fizikális és lelki változáson, hogy a testemből kibújt egy gyerek, akiről folyamatosan gondoskodnom kell, akihez igazítanom kell az életemet, stb.

Én az egészből annyit észlelek, hogy van egy általában tündérbögyörő porontyunk, akivel szívesen foglalkozom, amikor nem nyíg, nem éhes és nem alszik, és akinek a napi rutinjában én általában olyan szinten vagyok jelen, hogy én vagyok a szőrös, aki odajön, és átölel, meg megpuszilgat, meg ilyenek, és etetés után megpróbál megbüfiztetni (főleg éjjel). Megén vagyok az, aki fürdet – ennyiben biztos megváltozott az addig meglehetősen spontán életvitelem: este hét felé fürdetünk, akkor otthon kell lennem. Lehet, hogy ciki, de én néha most is tökre el tudok merülni a dolgomban, és nem is gondolok arra, nem is realizálódik bennem, hogy odaát nem csak a feleségem alszik, hanem egy kölök is.

Amikor apa vagyok, akkor az esetek túlontúlnyomó részében élvezem a dolgot, mert rendszerint akkor kell a gyereket pesztrálnom, amikor aranyos. Amikor valami folyik valahonnan, valami megrottyan valahol, vagy csak simán eltörik a mécses, és én a szűkös eszköztáramat felhasználva nem tudom megoldani a kérdést, akkor jön az anyja, és átveszi. És emiatt én egy picit sem érzem rossz apának magam, egyszerűen azt látom, hogy nekem nem ez az elsődleges feladatom. Ugyanakkor próbálok többet intézni a hivatalokban, a bevásárlásoknál, a takarításban. És nem kendőzöm az örömömet, amikor a darling anyuja (foglalkozása szerint védőnő, egyébként meg házvezetőnő és remek szakács) átteszi hozzánk pár napra a központot, és átveszi a hatalmat. Lehet, hogy ez önző dolog, de bevallom – ezt is szeretem. Az én feladatom az, hogy a lehető legtöbb pénzt próbáljam meg összekalapálni, hogy megéljünk, és ezt, illetve a család apaszükségletének állandó konfliktusát valamiképpen menedzseljem.

Annak meg aztán tényleg örülök, hogy a tény, hogy gyerekünk lett, korántsem változtatott meg – pont, ahogy elképzeltem. Nem az egyetlen témám a gyerek, nem csak róla akarok és tudok állandóan beszélni. Magamtól nem is említem a dolgot. Ha megkérdezik, szívesen mesélek, de magamtól elsősorban másról beszélek. A gyerek egy adottság az életemben, és nem érzem, hogy vernem kéne magam, mert ő olyan aranyos, és mert a legcukibb a világon. Merthát valljuk be na, hogy lófaszt. Mindenkinek a saját kölke a legszebb, és ez így van rendjén.

Ésszel élek, élünk, és ez megnyugtató.

Ugyanakkor persze, hogy várom. Várom már, hogy kicsit nyíljon az értelme; hogy ne reflex/ösztönlény legyen, hanem lehessen vele interaktálni, kommunikálni, ügyesíteni, okosítani. Hatni rá, és a visszahatásában gyönyörködni. Beledobni, mint tóba a kavicsot, és nézni a hullámgyűrűket. Ezt várom. De ha valamit tanultam a két utamból/utunkból, az az, hogy a dolgokat nem érdemes siettetni, mert mindennek eljön a saját ideje, és inkább meg kell élni a jelen időt. Így hát megpróbálok nem gondolni arra, hogy én most tulajdonképpen várok (nem is gondolok erre egyáltalán), és megpróbálom kiélvezni azt, hogy a lányunk pici, óvni kell a széltől és a napsütéstől, fogni kell a fejét, nem szabad ültetni, sokat kell hozzá beszélni, meg simogatni a hasát, meg tornáztatni a lábát.

Az elmúlt időszakban megléptünk pár régóta halogatott dolgot. Ebben pedig az a legidegesítőbb, hogy az életünk ezen advancementeknek köszönhetően mérföldekkel javult, és már ezer éve meg kellett volna őket lépni.

Miről beszélek?

Hát például lett ajtónk. Tudom, fura, hogy egy egyszerű ajtó előrelépésnek számít, de nálunk ez tényleg az. Mi “egyterű” lakásban élünk: bejárati ajtó, és kész, ha bejössz, bennvagy. Nincsenek, helyesebben nem voltak elszeparált terek – a budi/fürdőszoba kombó elhúzható műanyag harmónikaajtaját leszámítva. Amikor kiderült, hogy a korábban nappaliként és dolgozószobaként funkcionáló helyiségből lesz a gyerekszoba és a nappali (2-in-1), akkor hirtelen megérett bennünk az ajtó iránti vágy, hogy apgya (én) bírjon dolgozni akkor is, ha történetesen a gyerek ordít. És lőn ajtó, mi elkülöníté az nappaliban lévő tereket az előszoba/konyha/galéria tereitől. (És látta Isten.)

De akkor mán nem álltunk meg itt, mert ugye a dolgozószoba ugrott, kell az is. Én végül a galérián kaptam egy zugot, ami tök jó, mert külön vagyok a gyerektől, és rá tudok koncentrálni arra, amit csinálni szeretnék. A zugba nyilván kell asztal meg polc, ezek is lettek, kész kis alkotóműhelyet alakítottunk ki odafenn.

Lett egy kibaszottnagy szekrényünk is, mert a gyerek – ezt majd mindenki megtudja idővel – rengeteg kacattal, és főleg kurvasok ruhával, textilpelenkával, lepedővel, krémmel, vattával, törlőkendővel, kammillakivonattal és kenőccsel jár (jön együtt), és természetesen erre még mind rárakódik az ezekhez tartozó tárolópixis, tégely, polc, fak, doboz, zacskó és ilyenek. (És akkor még az ilyen kötelező itemekről, mint pihenőszék, játszószőnyeg, rágcsálható kiskönyv, mosolygó pitbull nem is beszéltünk.) Ezek befogadásához kell a szekrény. Asztalosunk már rutinosan jött hozzánk, felmérte a helyet, majd hozta is a szekrényt. Persze a helyszínen derült ki, hogy a derékban 134 centis szélesség a padlószinten 132 centire soványkodik össze… Emiatt aztán kellett némi falat is bontani, de hála istennek, csak gipszkarton volt a falunkra cuppantva, az meg fűrészelhető, darabolható, gyilkolható. Ezért természetesen a szekrény is a helyére került. És elfértünk.

És nincs vége még a családban betörténő nagyszerű vívmányoknak: mert lett autónk is.

A döntésem megértéséhez meg kell látni az autós előéletemet is. Mi családilag Skoda 120 GLS-sel kezdtünk (KP 90-90 helómi). Hátsókerékmeghajtás, farmotor, cseszlovák technológia – a legjobb. Ezt követően Skoda Favoritunk lett (ABZ-792 helómi). Elsőkerékmeghajtás, orrmotor, cseszlovák-volkswagen technológia, libazöld szín, igénytelen libabarna színű műanyagok odabenn, kocka forma odakinn. Szerettük. Aztán mintha lett volna valami Asconánk is, de azon gyorsan túladtunk, és jött a Merga. Egy 1984-es baby Mercink lett ‘99-ben. Négy sebes, kétezres benzines motorral, és igaz rá nagymamám mondása: megy, mint a hejdermenkű. Az a verda megy. Négy sebes, ezért száznegyven felett már nem érzi jól magát, de addig – mint egy álom.

Tehát amikor nálunk is szó lett arról, hogy hát kéne valami autó, akkor a következő vezérelveket kezdtem követni a kínálat szűkítéséhez. Hátsókerékmeghajtás. Én imádom a hátsókerekeseket. Anyagi megfontolásból (cégautóadó) fontos lett az is, hogy max 1.6-os motor legyen benne. A helyzet az, hogy ezzel a két feltétellel az ember eléggé behatárolja tulajdon lehetőségeit. Hátsókerékből a Mercedes mellett még ott van a BMW, az Opel Omega, a Honda, Lexus, Mazda és még pár gyártó néhány modellje (és persze a versenyverdák és izomautók, mint pl. a Porsche, a Ferkó, a Ford Mustang, és a többiek). Ez az egyik limiter. A másik meg az 1.6. Merciből van 1.6, az A-osztály, de az nem hátsókerekes. Opel Omega régi teknika, és 1.6 semmi ahhoz a kasztnihoz. Nem is szaporítom a szót, megszületett az elképzelés: BMW 316 kell. Hátsókerék, 1.6-os motor, pon’jó. Bé tervként felmerült még az, hogy Ford Kókusz, mer az egy kompromisszum-autó nálam. Jó futómű, kellemes, igényes terek, igaziból bétervnek tökéletes. Ami tutira nem, az a japán, a francia és az olasz (kivéve egyes Alfa modelleket, amik szerintem tökfaszák). Gondolkodtam még Seat Leonban, meg pár egyéb alternatívában is, de mindenképpen egy kisbömbi volt a target. Igaziból az E36-ra volt pénzünk, és az indexes BMW fórumról volt egy csávó (nevezzük nevén fabigézát), aki megnézte nekem a sok Nyíregyi E36-ost. Aztán feltűnt a radarunkon blippegve Germán, a mi autónk. Először ügyet sem vetettem rá a hasznaltauto.hu hirdetései között, mert “nincs róla feltöltve kép, biztos azért, mert szakadt, koszlott, le van lakva, biztosan azért adják az egyel újabb (E46) szériát az E36-os árában”. Aztán néhány nappal később lett kép is a hirdetéshez, én meg azon vettem észre magam, hogy hopp, álmodozom, és hopp, elcsöppen a nyálam. Milyen forma mán, embar! Milyen gyönyörűen néz ki. Az a tekintet. És metálkék.

Fel is kerekedtem ám Nyíregybe/re, és szigorúan csak oda kértem jegyet a Keletiben. Nem akarom szaporítani nagyon a szót, aznap lefoglalóztam, másnap meg megvettem, és mekkora dílt kötöttünk. Mekkorát. Az évszázadét. Ennek az autónak tökre nem 1.4 misi az ára. Néztem a BMW Premium Selection árakat (ott van egy ugyanilyen csak ezüstbe két miskáért), nézem az Expressz Autó részlegét (a mienknél fél évvel fiatalabb, 50.000 km-rel többet futott 2.4 miskáért), és sehol nem látom azt, hogy a verdák pariban lennének a mienkkel.

A lényeg az, hogy most itt áll az udvaron (vidéken vagyunk) a családi kék vad, és mindenki örül neki. Mán nem lesz probléma, ha neadj isten hódeszkázni akarnék menni, hogy jaj, kéne valakit találni, akihez be tudnék társulni, nem kell mutertől kölcsön kérni a Mergát, hanem csak egy tankolás, és már mehetünk is amerre látunk. Gyerek, asszon meg én pont beférünk cuccostul és még marad is hely. Legjobb döntés volt.

Már rég meg kellett volna lépni.

A hétvégén Frenki jött hozzánk látogatni (hat hetes lett a lány, és ilyenkor szokott lenni egy nagyobb svarm), aztán a program hivatalos részét követően elmentünk a városba inni. Valahogy a tűzraktárban/tűzraktérben (mindig keverem a kettőt) kötöttünk ki a Király utcánál.

Feri korábban is említette már, hogy szerinte azok az elveim, amiket úgy kábé a gyereknevelésről a gyerek születése előtt vallottam, azok be fognak dőlni, amikor megszületik a kölök. Én nem tudom, mi dőlt be, meg mi nem, de azt tudom, hogy a lényeget tekintve nem változott semmi. Jobban meg kell szervezni a kimenőket, és kész, és az ember igyekszik hét felé hazaólálni, mert akkor van fürdetés (apafeladat). Feri amúgy azt gondolta (egyem a búráját), hogy jóval több idő fog eltelni a gyermek megszületése és a mi közös új időszámítás szerinti első ivászatunkra. És hat hét sem telt el.

Megkaptam a beosztásomat azzal kapcsolatban is – tökre jogosan – hogy mi lett a bloggal, meghalt. A blog nem halt meg, csak alszik. Az ember más felé teszi a prioritásokat, és amint azt egy korábbi posztban mondtam, más a kommunikációs módszerem. Ide eddig csak az összefüggő, nagyobb lélegzetvételű posztokat szántam, az énblog az meg ottvan a tumbleren. De aztán rájöttem arra, hogy hülyeség lenne nem folytatni a némiképp összeszedett énblog kategóriát – és erre a célra a zéblog tökéletesen megfelel.

Szóval a lényeg az, hogy tudom, hogy sokszor mondtam, de tényleg megpróbálok életet lehelni ebbe az oldalba. Nemcsak kerékpáros posztok lesznek (ami inkább közérdekű téma szerintem), hanem inkább megint én leszek a reflektorfényben. A darling, a kislány, az életünk történései, meg ilyenek.

Ezeket a dolgokat érdemes megőrizni írásban.

Kezdünk.

Éjjel 0.55-kor megszületett Janka. Takkra három kiló, és 54 centi. Baba és mama jól vannak, csak fáradtak. (Amint a fenti ábra mutatja, a metálvillát álmában is gyakorolja)

Ilyenkor azért minden állaira más lesz. Háromnegyed hétkor hívott a darlingom, hogy némi update-t adjon, de mint az olajozott rakéta úgy csaptam rá a telefonra. Persze ilyenkor már úgysem lehet visszaaludni, pedig fáradt vagyok. És ez még csak az eleje – az eleje sem.

Ezzel a poszttal meg már rég tartozom. Szerettem volna úgy írni, hogy van időm elmélyedni, meg átgondolni, hogy mit is szeretnék ide vésni, de erre már nincs lehetőségem. Kénytelen leszek a “gyorsérlelésű” gondolataimnak itt helyet adni.

Hamarosan megszületik a lányom, ez pedig egészen valószínűtlen érzés. Persze, vártuk már, meg minden, de erre nem lehet felkészülni – erre sem lehet felkészülni. Megintcsak oda lyukadunk ki, hogy a szavaink nem közvetítenek érzéseket, csak azok satnya imitációját. Vö. az izgatottság szó enyhe kifejezés. De azért jó lenne normális szülőnek lenni. Jó lenne, ha észnél tudnánk maradni, és nem ártana ehhez az alapokat tisztázni.

Az első és legfontosabb talán az, hogy rossz szülői hozzáállás az, amely szerint a szülők birtokolják, tulajdonolják a gyerekeket. Ez koránt sincs így, sőt pont fordítva van inkább. Ha birtokviszonyól érdemes egyáltalán beszélni, akkor sokkal közelebb áll a valósághoz, ha a kérdést a gyerek szemszögéből vizsgáljuk meg, és kimondjuk: mi az ő szülei vagyunk. A gyerek önmagáé. Igen, mi megkaptuk őt kölcsönbe. Kapunk matériát, hogy kezdjünk vele valamit, de tévedés azt gondolni, hogy ő a mienk. Nálunk lesz a következő huszonsok évben, aztán elköltözik, és persze akkor is a “mi gyerekünk” lesz, de azért mégiscsak egy önálló lény felnevelése lenne a cél, aki önmagában is megállja a helyét, és nem kell neki arra gondolnia, hogy ő az apjafia vagy az anyjalánya. Legyen ő önmaga.

Ebből következően jó lenne, ha meg tudnánk oldani azt, hogy a gyerek ne töltse ki az életünket száz százalékosan, hanem mellette legyen más is – zene, barátok, természetjárás, sőt: egyedüllét. Annak is örülnék, ha legalább alkalmanként tudnánk tárgyilagosan vizsgálni önmagunkat, mint családot. Mert akkor van lehetőségünk arra, hogy megnézzük, mit baszunk el, és hogyan lehetne javítani.

Szeretném, ha a kölykömnek huszonöt éves korára inkább a haverja lennék, és nem csak és kizárólag az apgya, és főleg azt nem szeretném, ha túlzottan elkapatnánk a gyereket. És a lényeg mégegyszer (csak magamnak): nem birtoklod a gyerekeidet – ők birtokolnak téged.

Most pedig térjünk vissza a valóságba.

Nyilván elérkezett az ideje annak, hogy egy újabb poszt érkezzen Budapest közlekedéséről, hiszen gyönyörű időket élünk. A BKV sztrájkol, a metró megy, néhány busz és villamosjárat is, de a többiek azok sztrájkolnak, mert azt szabad.

Én nem értek a sztrájkjoghoz, meg a munka törvénykönyve sincs előttem (ez nem az én asztalom), de a sztrájk számomra azt jelentené, hogy a cégtulajdonosokat szopatom meg azzal, hogy nem termelek. Értem én, hogy a BKV egy szolgáltatás, ami a közt (népet) hivatott A-ból B-be eljuttatni, de valahol mégis furcsa, hogy a cég tulajdonosai és vezetői nem nagyon érezhetnek az egészből semmit – mert ők nem BKV-val járnak, hanem szolgálati gépkocsival. A vezetők fizuja sem lesz kevesebb, maximum a nyereség után kiadott prémium… őőő.. micsoda? Nyereség? Na, az nincs. De prémium van, annak lennie köll. Szóval az van, hogy a békávésztrájk úgy szopatja a vezetést, hogy sehogy, helyette persze mi történik? Hát, hogy a zemberekkelfizettetikmeg. Veled, bezony. A sztrájkért is te fizetsz, meg a menáger úrnak a fizetéséjért is te fizetsz. Közbe meg szopol a dugóban, mert az hirtelen lett, és ha ez még mind nem lenne elég, akkor hamarosan jön a szmogriadó, jihijj, dekurvajó.

És szemmel láthatóan az embereknek egy csöpp sütnivalójuk sincsen. Merthogy békávé nincs, az oké. Mi a reakció? Minden marha autóba ül. “Nem fogok én fagyoskodva a buszmegállóban ácsorogni, bázel, én beteszem a seggemet a verdába, és állok inkább a dugóba. Belső keringtetésre baszom a lékkondit, értő, aztán pöfögök a mögöttem lévő orra alá. Ha neki nincs belső keringtetése, akkor szopó. Mi, hogy én? Hogy kerékpárra? A FASZT, kérlekalássan, sőt, KETTŐT!”

Mert szemmel láthatóan megint ottvagyunk, hogy a kerékpár bizony nem alternatíva (az autó az meg nagyonis.). És én szüntelenül nem értem meg, hogy miért. Nagyszerű érveim vannak a kerékpározás mellett:

• Nincs rossz idő. Sőt, kifejezetten nulla fok körüli időjárás van, ami január közepéhez mérten istenes. Ez azt jelenti, hogy az ember kimegy az utcára egy farmernadrágban, meg egy pulcsiban és kabátban, vagy két pulcsiban, és nem fázik. Anbeliveböl, bazmeg, nem fázik!
• Nincsenek sokan a buszsávban. Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Ott egy egész sáv majdnem üresen. Ha valamelyik szemét köcsög még le is akarna dudálni, mert a sáv közepén haladsz, akkor még ő is meggondolja kétszer, amikor észreveszi, hogy még mindig 25 km/h-val gyorsabban halad, mint a dugóban üres-egyes-üres-egyest váltogató szegény lúzerek.
• Szabad a villamossín. Ismétlem magam, hogy: Merthát sztrájk van, tetszik-e érteni. Jó, hatosból elmegy óránként három, mert az fővonal (bruhaha!), de pl. hatvanegyes villamost két napja nem láttam. És nem hiszem, hogy van olyan szőrös szívű rohadék zsaru, aki leállítana, vagy egy rossz szót is szólna azért, mert te sínezel. Igen, most szabályszegésre buzdítalak, dehát azért nézzük már meg ép ésszel: most, amikor tényleg nincs villamos a kötöttpályán, sokkal biztonságosabb sínezni, mint a pöfögő dobozok között figyelni a visszapillantókra.

És ennek ellenére nem, nem kerékpározok. Nekem az autó jár, mert nekem alkotmányos jogom az, hogy autóba tehessem a seggem, amikor én csak azt akarom. És senki se jöjjön nekem azokkal, akik:

• gyereket visznek oviba, isibe, különórákra
• délbudáról járnak északpestre dolgozni
• viszik a nagymamát dialízisre
• korporáciában dolgoznak, és nem ülhetnek büdösen az irodában
• sódert szállítanak a kisteherben

mert nekik felmentésük van. Ez a poszt most azoknak a tömegeknek szól, akik a XI-ben laknak, és az V-ben dolgoznak. Akik a Keletitől akarnak egészen Hűvösvölgyig kocsikázni. Akik szerint a Haller utca Albertfalva táv csak kocsival tehető meg. Nektek szól, igen. Pattanjatok kerékpárra. Ti, akik egyedül ültök a kocsiban, és nem kell hegyre mennetek, és a lakhelyetek meg a munkahelyetek 5-8 kilométerre van egymástól. Hagyjátok a kocsit, és üljetek fel egy cangára.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen érvek vannak most a városi kerékpározás ellen. Előre mondom, hogy a hideg nem érv: öt perc kerékpározás után senki nem fázik. Egyébként a választás kábé pofon egyszerű. Van a fagyoskodva bizonytalanság, a bringa és a dugóban ülés közbeni önszopatás. Lehet választani.

2009 egy kerek év volt: semmi sem hiányzott belőle. Az egész év tulajdonképpen tavaly decemberben kezdődött, amikor megkértem a darling kezét (igent mondott). Január-februárban deszkázással folytatódott az év (Franciaország rulez). Hazaérkezésem után meg elkezdődött az év érdemi része: munka Cool Valley-ben, meg máshol, ahova hívtak, és elkezdődött az esküvő szervezése is. Március végére megvettük a gyűrűt, és szépen körvonalazódtak a dolgok. Június hatodikán házasodtunk össze (a gyermek pedig március hatodikára van kiírva), nem csináltunk nagy faxnit belőle, mert már kicsit uncsi a nagyvalagas lagzi feeling. (És ezzel nem akarnék megbántani én senkit.)

Néhány héttel a lagzi után pedig várt minket Spanyolország. Ekkor már hárman voltunk (ez az indulásunk előtti éjjel, nyolc órával a felszállás előtt derült ki, és Beloradoban lett másodszorra pozitív a teszt), ennek megfelelően az út is másként alakult, mint elterveztük. De így volt jó – ezt kellett megélnünk. Santiago után még elutaztunk a tengerpartra, Muxiába is, majd onnan A Coruna és Madrid volt az úticél.

Hazaérkezésünk után egy kicsit leereszkedett az év nagyszerűsége, de a napjaink ettől függetlenül gyerekvárással teltek és telnek. Nagyszerű napok ezek, de ezt az ember vagy megtudja idővel, vagy pedig nem is érdemes beszélni róla. Év végén szép lekerekítés volt két kontszert: egy Porcupine Tree és egy Alice in Chains.

Mi maradt ki? Nem is tudom. Talán a Sziget egy kicsit hiányzik, meg a Zamárdi Black-Out “tábor”. De egyik sem olyan behozhatatlan élmény, amit sajnálnom kéne.

És most rajtatok a sor. Milyen volt 2009? Posztlinket is elfogadok válaszként!