Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Írtam már az egybesült állatok nagykövetségéről? Természetesen az amerigóira gondolok, ahol néha ügyeket kell intéznem. Az egész szervezet működése hűen tükrözi azt a tipikus álszenteskedő skizofrénizmussal vegyített tengerentúli  paranoiát, ami tulajdonképpen nap mint nap visszaköszönt a tévében – egészen az elmúlt időkig. Mostmár a hírekben annyira nem jelentkezik ez a nagypofájú “majd mi megmondjuk helyetted, hogy hogyan akarjad”, de a bürokráciában még nagyon jelen van ez a jelenség. Miben merül ki? Abban, hogy egyszerűen megalázó, ami ott történik.

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

Íme egy rövid lista néhány olyan dolgoról, amit sosem fogok csinálni az életben.

1. Sosem fogok az utcán nyálcsorgatás és fasznövelési célzattal kiállított Ferrárik, Lambók, meg mittudoménmilyen luxusverdák mellett állva magamról mobiltelefonnal képeket készíttetni. De rendes fényképezőgéppel sem.
2. Magasról szarok a repülőgépbemutatókra, felőlem belebaszódhatnak a Parlamentbe egyenként majd csoportosan.
3. Nem fogok öccázér perecet meg vattacukrot vásárolni magamnak, inkább a halál!
4. Csak akkor veszek fel magamra rovásírásos pólót, ha helyesen ki tudom ejteni azt a szót, hogy hierarchia, és nem mondok helyette hiarerchiát.
5. Ha megkérnek arra, hogy magyarázzam el, mi az a szinonima, akkor nem fogom azt mondani, hogy olyan, mint a cica meg a kutya, inkább mélységesen befogom a pofámat és hallgatok.
6. Ha a gyerekem nyíg a nagy meleg miatt, akkor nem fogok jusztis tűző napon maradni negyven fokban, csak mert én elég folyadékot vittem be, és engem érdekel a kibaszott repülősó, hanem a gyerekem kedvéért lemondok a bessenyei féle duplahurokról, é árnyékos helyre sétálunk.

And now for something completely different, mit érdemel az a bűnös, aki nem fizet idejében?

Március végén kerestek meg, hogy hát majd kéne, tecciktudni, ilyen fordításokat csinálni. Mondom, hát azér vagyok, tessék küldeni. Küldi, decsak a béta verziót. Közbe engem elszólít az élet Portugáliába, ahol szabadidőmben meg az utazás alatt az ő szarságával foglalkozom. Amikor véletlenül internethez jutok, mindig vár egy levél tőle, hogy nagyonkénemár, meg fú meg fű meg nahát. (Pontos határidőben nem állapodtunk meg, április elejét beszéltünk meg, és ez március utolsó napjaiban volt.) Április elején, amikor hazajövök Portugáliából, kitalálja, hogy van itt a végleges doksi, meg lenne itt mégegy, tecciktudni, fordítsam már le, tegnapra kellene. Hmpf. Oké. Hipersebességgel leadom a munkát, természetesen megköszönöm, hogy engem bíztak meg, majd: eltűnnek.

Ímélezek 10 nap múlva, hogy csókolom, mikor mehetnék be számlázni. Semmi válasz. Esemesezem a kontaktembert, semmi válasz, végül felhívom (a lépések közben napok telnek el, mert nem akarok rámenősnek látszani), hogy jaj, mi történt, úgy el tetszettek tűnni. Hogyhátő ledelegálta egy kollégájának, hogy velem beszéljen meg időpontot, és úgy látszik elfelejtette. Kényszeredetten elmosolyodok. Ugyanakkor azonban, és ennekellenére küldjek már nekik egy megbízási szerződést, amit én szoktam adni (szoktam?). Bemegyek hozzájuk (a város egyik legfrekventáltabb részén van az iroda) mutatom a szerződést, megbeszéljük a részleteket. Megkérnek, hogy küldjem már át emilben, hogy a jogászuk is átnézhesse. Itt már kezdek magamban erős basszájbázásban kitörni, de mosolygok. Átküldöm. Ja, de teljesítési igazolást is állítsak már ki. Öklömbe harapok. Kiállítom. Egy hétre megint eltűnnek, és már rutinosan nyúlok a telefonért. Csókolom, mit mondott a jogász. Elfogadta? Akkor mérnem szóltok, szátokmeg? Nagyszerű. Megbeszéljük, hogy mikor viszem be a számlát és kinek adom le. A megbízási szerződés megbeszélésekor direkt megkérdezem őket, hogy milyen határidővel kívánnak fizetni, 8, 15 vagy 30 nap esetleg más? Ó, hogy hát ők nyolc nap alatt mindig.

Azt hiszem kitaláltátok: igen, basztak nyolc napon belül utalni. Merthogy doktor Silbaszki úr, az aláíró, szabadságon van, és addig megáll az élet és fű nem nő. Nem akartam kérdezni, hogy aznap is szabadságon volt-e, amikor beszámláztam másfél héttel ezelőtt, mert éreztem, hogy ezzel nem mozdítanám előre az ügyet. Jobb így mindkettőnknek.

FULL DISCLAIMER: A szerző elismeri, hogy vannak véletlenek, és kivételes esetek, meg viszmajorok, és hogy neki sem sikerül mindig időben teljesíteni. A fenti cégről szóló történet természetesen csak mese, semmi köze a válósághoz: a város egyik legfrekventáltabb részében lévő irodájuk nem létezik, mint ahogy a város egyik legfrekventáltabb része sem, a jogászt a Piroska és a Farkasból szedtem, Silbaszki úr pedig, aki szabadságon van, pusztán a véletlen műve és különben is a képzeletem terméke.

No, akkor beszéljünk végre a kerékpárosokról. Immár második hete vagyok “nyeregben”, és azt hiszem láttam már pár jellegzetes dolgot, ami úgy megfogott. Kezdeném tehát.

1) Az első és legfontosabb szabály: CHECK THE GEAR! Mindig nézd meg, hogy a látóteredbe került kerékpárosnak milyen cucca van. Ha rosszabb, fintorogva fitymálj, ha jobb, fintorogva köcsögburzsujozz magadban.

2) Nézz idiótán azokra, akik nem bohócruhában (mezben) és sisakban nyomják. Ők a bikertársadalom legeslegalja, hétvégi tekerők, úrvezetők! Az igazi kerékpáros még a 300 méterre lévő Plus diszkontba is mezbe megy, meg kerékpároscipőben kopog végig a márványon és természetesen a sisakját sem veszi le, nemhogy a napszemüvegét. Viccelsz bolondozol? Egy kerékpáros emelkedjen a pórnép fölé. Ő legyen mindenhol büszke kerékpáros, akinek nincs szüksége holmi benzinzabáló füstölőre, hogy A-ból B-be jusson.

3) Kerékpárosként jogodban áll látványosan a trambulinról folyósat beleszarnod a KRESZ állóvizébe. Tudtad pl, hogy a piros lámpa nem vonatkozik rád, ha az csak egy zebrát véd? Gyorsíts, és cselezd ki a gyalogosokat! Ha már egyszer sikerült felgyorsítanod súlyos izommunkával harmincra, akkor nem állhatsz meg néhány kibaszott kisnyugdíjjas miatt! Ha keresztutca is van a piroslámpa mögött, akkor lassíts, de csak azért, hogy ne lapítsanak szét. Te teszel nekik szívességet, és ezt sose feledd!

4) Háborodj fel, ha a gyalogos puhányok a bicikliúton mernek közlekedni. Ha egy négytagú család két tagja a kerékpárútra szorul, akkor kötelesek kétszer kettes alakzatba fejlődni, semmiféleképpen nem gátolhatják a mindig siető bikereket. Méltatlankodj, ha a dugóban a kerékpáros zebrára szorult egy autós! Rúgd le a lökhárítóját, vagy feltétlenül karcold végig valahol a fényezést! Aki vétkezik azt meg kell büntetni!

5) Mivel te a városi kerékpározás ügyéért élsz, ezért nyugodtan matricázd végig az összes, kerékpárúton parkoló gépjárművet, a főnök várhat tíz percet, az ügy az első! Mások számára úgy tűnik, hogy nincs életed, de igazából ők sosem fogják megérteni, hogy neked mennyire fontos ez az egész. Túl buták ennek felfogásához. És valószínűleg autósok is. Vagy motorosok. Vagy mindkettő. Ha igazságtalanság ér, mindenképp torold meg. Ha nem tudod megtorolni, ordíts és káromkodj hangosan. Lássák a többiek is, hogy igazad van.

6) Ne feledd, kerékpárosként jogodban áll az, hogy a kerékpárúton a szembe jövő bikertestvérrel keresztben lefoglaljátok az út nyolcvan százalékát, és pasikról, egyetemről és egyéb életbevágó fontosságú dolgokról beszélgessetek. A többiek bringáján is van kormány, a gyalogosok meg nem igazán számítanak.

7) Kerekezz ott is, ahol tilos. Például a Szabadság hídon most kifejezetten tilos, mert a híd gyalogosforgalma egy 1,10 méter széles ösvényre korlátozódott. Téged ne érdekeljenek az olyan apróságok, hogy a kormányod szélessége 65 centi, a többiek megoldják a maradék harmincöt centin. (Tíz centis oldaltávolságot tartasz a faltól, mert király centizőmester hírében állsz.) Menjél kettővel a gyalogosok mögött, nagy szenvedés árán tartsd meg magad a majdnem álló kerékpáron, de semmiképp ne szállj le a drótszamárról! Méltatlankodj amiatt, hogy a szembejövő folyamatos gyalogosforgalom miatt nem tudod megelőzni a sípoló tüdővel romboló Tank Arankát!

update: +1 Lélegeztetőmaszkot muszáj hordani. Lélegeztetőmaszk nélkül ki sem teszed a lábadat a veszélyes városi levegőbe. Ezzel is jelzed az autósok felé, hogy ők a hibásak, miattuk kell neked ezt hordani. Ha mindenki kerékpározna, akkor neked nem kellene a tüdőszennyezés ellen védekezned ilyen módszerekkel.

Ha betartod a fentieket, akkor problémák nélkül be tudsz illeszkedni a budapesti kerósok közé. Sokáig tart, míg igazán nagy bunkóvá válsz, de megéri, hidd el! Ez az integráció ára, amit meg kell fizetned, szóval rajta!

Az meg azért mennyire tipikus már tényleg, hogy az emberek szerintem 80%-a lazán annyit fog fel ebből a szavazás előtti hajszából, hogy ellenzék: igen, igen, igen, kormánypártok: nem, nem nem. Az, hogy mire igen, meg mire nem, na az már tökre nincs meg az emberek tekintélyes hányadának. Pedig az adandó válaszok helyett szerintem inkább a megválaszolandó kérdéseket kéne hangoztatni, hogy esetleg az emberek saját belátásuk szerint ikszelhessenek. De nem, nem, az butaság. Az individualizmus szar dolog, a csordaszellem meg maga a menyország. Broáf.

A saját belátás szerinti ikszeléssel meg az a gond, hogy a kérdésekre amúgy nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni, mert az egészségügy és az oktatás kérdései kurvára nem feketék és fehérek. Nem lehet azt mondani, hogy ne legyen vizitdíj, és azt sem, hogy legyen. Rózsadombi Rezső fasznagyobbítási műtétjekor Rezső igenis fizessen (nem is háromszáz forintot, hanem ezreseket), míg Egészségtudatos Béla, aki évente jár rákszűrésre feleségével, Egészségtudatosné Higénikus Rozáliával, na ők pont ne fizessenek, hiszen ezt (hogy valaki tüdőszűrésre jár) inkább ösztönözni kéne, és az, hogy fizetek egy szolgáltatásért, engem semmiféleképpen nem ösztönöz. Amikor a hévízi beutalót intézi, akkor fizessen a multinál dolgozó Garasos Frici (aki amúgy a hévízi hotelt is meg tudná fizetni, csak spúr geci), de ne fizessen a felsőlégút-tisztításra beutalt munkaköri egészségkárosodást szenvedő Bányász Árpi. Dehát hol a határ? Ki és hol szabja/szabhatja meg, hogy ez még a társadalom érdekeit szolgálja (támogatandó), és ez csak egyéni hóbort (tehát a páciens fizessen az orvos meglátogatásáért.)

Én bevallom szívesen fizetnék azért naponta pár ezrest, hogy jobb ellátásban részesüljek. Nem kell nekem a kórházba se tévé, se internet, nekem elég lenne az, hogy emberként bánnak velem. (És most nem részletezném a rémtörténeteket, mindenki ismer olyat, aki.) Én ezért fizetnék, és számlát kérnék az egész tranzakcióról. Ugyanakkor persze, hogy forr a vérem, amikor arra gondolok, hogy Rózsadombi megkente a dokit kettő darab ezressel, ezért magánszobában épül fel (friss virág az asztalon) közbe meg a hetes BMW prosit nézegeti, Kispénzűné Csóringer Irma pedig, aki az egész életét pincérnőként dolgozta végig, és kínozza a visszér, egy omladozó falú szobában vegetál tizedmagával. Nem jó ez sehogyse.

És ugyanez vonatkozik az oktatásra. Semmi bajom azzal, hogy egy orvos ingyen végzi el az egyetemet, de utána maradjon itthon, és az ittenieket gyógyítsa, ne az angolokat. Támogatom őt ebben, hiszen egy orvos kiképzése nem két fillérjébe kerül az államnak (és neked meg nekem). Tanuljon ingyen, de harmadév előtt dugják az orra alá a szerződést: itthon maradsz egyetem után, vagy innentől fizetsz. Ugyanakkor semmi szükség évente mittudoménhányszáz jogi végzettségű arcra, mert az a piac teljesen fullon van velük. Aki mindenképpen azt akarja elvégezni, az tényleg fizessen már. És persze, ha jó átlaggal végzi el, akkor kapja vissza a tandíját, sőt, többet is, mint amit befizetett. Ugyanakkor a BTK-n tengődő Céltalan Zsuzska, aki csak azért van a BTK hollandisztika szakán, mert “diákcsere program” keretein belül egy évet végigszívott Amszterdamban, és megtanult annyira hollandul, hogy nem basszák át a hasis dílerek, és erre a tudásra alapozva fel is vették hollandisztikára, amit utolsó helyre írt be, mert igaziból ő a Pénzügyre akart jelentkezni (be is írta még a salgótarjánit is), csak segg a matekhoz… Na ő fizessen a BTK-n, és ugyanígy fizessen a négy féléves Menedzserképző Főiskola hat év alatt történő elvégzéséért (1,5-es szigorlatátlag, államvizsga: 2, bulik száma átlagosan: heti 3, alkalmanként elfogyasztott alkoholmennyiség: felér egy ötvenezres matrózokkal teli kikötőváros éves fogyasztásával) Arconpörgő Kertvárosi Áron is.

Ehhez persze az kéne, hogy az egyetemeket karokra és szakokra lebontva sorrendbe kéne állítani, és meg kéne mondani, hogy igen, támogatjuk a tanárképzést, mer pulyák mindig lesznek (ugyanakkor az alkalmatlanoknak nem adunk diplomát a kezükbe, és nem engedjük, hogy multinál helyezkedjenek el recepciósként), meg az autópályatervezőket (stb, stb), ugyanakkor mondjuk a bantu altajisztikások és a Kelet-Afrika kutatóképző szakokon hallgatók meg fizessenek. Ezt nyilván nem lehet megtenni, mert papíron minden tudomány ugyanolyan fontos. És különben is ki döntené el azt, hogy igen, a spanyolosokat támogatjuk, de a portugálosokat már nem. Ugyan. Senki.

Hát nem valami ilyesmi dolgokról kéne beszélnie a két oldalnak? Nem ez lenne az a társadalmi párbeszéd, mely mellett mindkét oldal kardoskodik? (Aztán csak a kardcsörgetés mellett az hallatszik ida, hogy igen, igen, igen, nem, nem, nem) És ki tudom én mindezt fejteni azon az 5×10-es papíron, amire elvileg csak egy x-et tehetnék? Nem. Hát ez a bajom nekem konkréten ezzel a szavazás dologgal. Vagy nektek tiszta ez az egész? Hármat ide/oda, és már mosolyogtok is a bizottságra, miközben odavetitek nekik a mosolygós csókolomot?

Elegem van abból, hogy nem tudom jó időben bekapcsolni a tévét. Elegem van abból, hogy mindig perc-embereket, lófaszjóskákat, és nímandokat látok, bármelyik magyar csatornára kapcsolok. Hajlamos vagyok elhinni, hogy mindez egyedül azért van így, hogy elbutuljunk a gecibe, mi a Nobel díjasok országának lakói. “Sztárjaink” a talk-showkban összevesznek, civakodnak, kibékülnek, a színfalak mögött meg kiröhögnek minket, médiafogyasztókat, aztán amikor kiérnek a folyosóról, akkor mennek két különböző bulvárlaphoz másképpen elmesélni ugyanazt a sztorit. Playmate-ek, Liptai Klaudia, Kiszel Tünde, Győző, Pákó, Norbi, Ágica, Anettka. Az egynevű emberek klubja. Volnátok szívesek egy vezetéknevet is magatokra tenni, baszki? Vagy ti már annyira kibebaszottul különlegesek vagytok, hogy nektek már egy név is elég?

Egyetlen olyan csoport létezik csak, melynek oka lenne jobban szégyenkeznie, mint a “sztároknak”. Ezek pedig a tudatlan, elbutított médiafogyasztók, akik nem kapcsolnak el felháborodva valami természetfilmre, ahol a makákók dugnak, amikor a tévékettőt kinyitva hirtelen kiesik a képernyőből három és fél kiló híg szar. Nem kapcsolnak el, hanem nézik a celebeket, akik valamilyen szinten reprezentálják őket. Dundika, Dorina, Soma, Buci. Hogy lehet az, hogy nem veszed észre: ők már megállapodtak az autógyárakkal, a ruházati cégekkel, a bútorforgalmazókkal. Megállapodtak, és egyetlen egy feladatuk van csak: eladni a terméket. Ez történik, amikor Dorina telefonál, Győzike vezet. A multik satubafogták a faszodat, és most izomból tolják össze a szatu pofáját, te meg röhögsz, és élvezed, és boldogan nyitod a tárcádat. Köpni kell, pű, köpni kell. Aztán ha nem elég a szponzori pénz, akkor könyvet írnak, mesét olvasnak fel, szakácskönyvet adnak ki, beköpik azt a másik celebet, akivel konkrétan az előző este a mulenrúzsban tömték az orrukba a kokaint. Az agyhalott zombik pedig veszik, és konzumálják, és nyálcsorgatva artikulátlanul heherésznek, és csámcsognak, dejó, megin van min. Köpni kell, pű, köpni kell!

Ja, kész.

Amúgy az előző post írásakor eszembe jutott az, hogy mekkora hülye frázis angolban ez a to go kifejezés, mert most hirtelen nem is villan be olyan szitu, amikor ezt a to go-t tényleg menésre használjuk. Hiszen mikor látjuk ezt? Formula 1-en, amikor kiírják a közvetítésben, hogy 34 laps to go, vagyishogy 34. kör van még a futam végéig. De ha szó szerint fordítok (mirror translation), akkor azt kapom, hogy még 34 kör, és akkor megyünk. Kosárlabda közvetítéskor is a 4 minutes to go azt jelenti, hogy négy percig tart még a játékidő, négy perc és vége. Elképzelem, ahogy egyik colos feka odaböki a másiknak – talán itt van értelme:

- Come on, dood, it’s just four minutes to go! (Gyerünk, figura, négy perc, és megyünk!)
- Where, mate? (Hova, baszkikám?)
- To take a shower! (Hát tusolni, apafely!)

Hülyeség! Ez a frázis faszul van használva. (Hülye angolok, angol hülyék.) Azt kellene mondani, hogy 34 laps to arrive! Vagyis 34 kör, és megérkezünk, és lefújják, leintik, befejeztetik velünk. Tehát az előző post helyesen:

2070 chars to get the fuck outta here!!!

Volt egy Adam at Home-os háromrajzos kis képregény, akkor nem mentettem el, pedig kellett volna. (Csak ritkán fuccsol be az az elméletem, hogy ami a netre felkerül, az örökre megtalálható marad – ez egy ilyen alkalom volt…) A sztori arról szólt, hogy Adam ki akart menni füvetnyírni a kertbe. Be akarja börrenteni a fűnyírót, de az nem megy. Nézegeti, kapcsolgatja, erre a felesége (Laura) mutatja meg neki, hogy hát igen, ezt előtte be kell dugni a konnektorba. Adam (az összes geekek atyja, de komolyan, full riszpekt Brian Basset-nek) leforrázott kommentje a következő volt (nagyjából): When is this cable era going to end? Vagyis mikor lesz már vége ennek a kábel korszaknak?

A választ nem tudom, de egy biztos: amikor eljön, én ottleszek, és koverolni fogom az eseményt. Ott fogok a kibaszott sír előtt röhögve zokogni, hogy Háháhá, baszki, végre vége, ünnepeljünk, végre vége a kibaszott kábelvilágnak. Mert elegem van már belőle, de télleg. A lakossági internet-adatátvitel már nagyjából megoldódott kábeltelenül (vagy oké, kevés, jóval kevesebb kábellel.) Ugye gondolok itt elsősorban a Bluetoothra, másodsorban a Wifire. De az elektromossággal működő dolgaink, te atya isten! Egy mezei asztali pécéhez kell egy tápkábel, egy monitortápkábel, egy videókártya-monitor-kábel, egérkábel, billentyűzetkábel, hangkábel, ha nincs wifi, akkor internet-kábel, ami természetesen a rúterből jön kábel útján, és a rúterbe kábel megy a modemből, és mind a modemnek, mind pedig a rúternek kell kibaszott tápkábel, és még ugye a rútert is fel kell kötni a netszolgáltatóhoz. A fényképezőgépünkről/videókameránkról a legtöbb esetben kábellel rángatjuk le az imidzseinket, klipjeinket, az iPodunkat kábellel szincseljük és töltjük, és akkor ottvan még a háztartásonként legalább négy pár tölthető elem, akik töltéséhez szintén kell kábel. A tévéhez is megy legalább kettő, és ha hangrendszerünk van, akkor három, ha a gépünket ki akarjuk kötni a tévére, az már négy, és isten óvja azokat, akik 5.1-es hangrendszerrel rendelkeznek (amit szintén el kell látni táppal, tehát kábellel). És akkor ott a mobiltelefon, a hajszárító, és akkor a hűtő meg a mikró kábelét csak azért nem mondom, mert az nem látszik. Na most akkor kérdezem én: When is this shit gonna go away? Mikor takarodik már végre el a kábelkorszak?

Olyan jó lenne, ha a hülye elektromos gadget-einket csak a lakás egy adott pontjához kéne tenni, ahol valami bukfenc folytán elektromos töltés megy. (Nem az én tisztem válaszolni a na de azt hogyan, baszki? kérdésre, nem vagyok mérnök, oldják meg. Ha az atombombára rájöttek, ez is menni fog, bízom benne.) Csak leteszem a mobilomat, iPodomat, aksielemeimet, aztán ők majd ketten lekommunikálják egymással, hogy igen, téged így kell tölteni. Aztán amikor kedvem van, csak elveszem a gedzsitemet a töltőmezőből, és megyek utamra. A gépekben legyen alapból bluetooth, és adják a bluetoothos perifériákat a zsinóros árán. Bekapcsolod a géped, akkor BIOSellenőrzés közben már fel is veszik egymással a konneksünt, és pörög az élet – kábel nélkül. Kéne még egy nagysebességű, kis hatótávolságú vezeték nélküli protokol, és meg is volnánk. Azon töltenénk le a klipjeinket/képeinket, azon szkennelnénk, és azon szincselnénk az iPodot. A számítógépünk ezen a protokollon kommunikálna a monitorunkkal. És a pécénk is a tévével. Olyan jó lenne, ha nem kellene háztartásonként öt tápkábel, legalább három USB-valami kábel, esetleg még egy-két Firewire-valami kábel. Olyan szép, nyugis, tiszta lenne az élet. Kábel nélkül. Vagy tényleg sokat kérek?

* Jelen és az ezt megelőző post egy firewire kábel megnemtalálása miatti dühömben íródott.