Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Írtam már az egybesült állatok nagykövetségéről? Természetesen az amerigóira gondolok, ahol néha ügyeket kell intéznem. Az egész szervezet működése hűen tükrözi azt a tipikus álszenteskedő skizofrénizmussal vegyített tengerentúli  paranoiát, ami tulajdonképpen nap mint nap visszaköszönt a tévében – egészen az elmúlt időkig. Mostmár a hírekben annyira nem jelentkezik ez a nagypofájú “majd mi megmondjuk helyetted, hogy hogyan akarjad”, de a bürokráciában még nagyon jelen van ez a jelenség. Miben merül ki? Abban, hogy egyszerűen megalázó, ami ott történik.

Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

Háthogyvagyis számlaegyenleg meg egyensúly is, érti… Bwahhahha (ez tipikus anglofil bölcsészhumor. ). Fura lehet, de a következő posztot akkoris ez jellemzi legjobban. Ettől függetlenül messziről kezdem, Ádámnál és Évánál.

2009. augusztus 19-e volt az a nap, amikor megálljt parancsoltam. Azt mondtam magamba’, hogy fátter, eddig, és ne tovább. Muszáj megtudnod, hogy hol megy el a pénz. Ezért akkor egy éjszakát arra fordítottam, hogy megtaláljam az ideális szoftvert az anyagiak trekkelésére. Meg is lett, stílusosan iBank a neve (kicsit már nekem is televan az iFaszom az iNevekkel, de ez egy ilyen szakma). És mit várok el egy ilyen szoftvertől? Hát elsősorban iPhone klienst (pipa), és hibátlan szinkronizációt (pipa). Rengeteg és testreszabható kategóriát (pipa), és színes szagos diagrammokat, oszlopokat, statisztikákat. Mondja meg, hogy jelen ütemet tartva, egy év múlva megengedhetek-e magamnak egy plusz fogkefét. (Megmondja, de nem.)

Szóval 2009. aug. 19. a nap, amikor elkezdtem a pénzügyek nyomonkövetését. Azóta böcsülettel. Komolyan. De sajnos, ugye, sajnos. Néha történik olyan, hogy az ember elhány egy-két százast, és vasárnap este egyszerűen nem tud elszámolni. Az iBank nagyszerű fícsörét, az Adjust Balance (Egyenleg kiigazítása) nevezetűt alkalmazom erre, és beírom, hogy effektíve mennyi van a zsebemben. És ő lekönyveli, hogy a kiigazítás pozitív avagy negatív irányban történt-e – vagyishogy több pénzem van-e, mint kéne, vagy éppen kevesebb.

Tegnapelőtt valami kifejezetten nem stimmelt. Az oké, ha néhány darab százassal elcsúszik az egyenleg, de ezernégyszáz-higidi-ötvenöt forinttal, baszki. Ezernégyszázzal? És ötvenöttel? Pedig ennyi, a szoftver és a zsebem közötti diszkrepanciából ez számítódott ki, és hirtelen nem tudtam hova trekkelni azt az 1455-öt. Nem tudtam, hova betaszítani, hogy igen, téged ide költöttelek el. Rettenetes volt.

Snitt.

Gyövök be a Lánczhídba, ahol mostanában neonomádkodom. Már meg is feledkeztem arról a rongyos 1455 friccsről. Vigye el az Eördögh! Dehát nem lehet, baszki, mert itt figyelnek az emberekre – az ember érték! És Imrém, a Lánchíd áldott csaposa már azzal nyit, hogy höhöjj, múltkor a kávédért kétezressel fizettél, és nem tetted el a visszajárót. Mi? Ho? Éééén? Éééén-e? Te-e. Mondok neki, mennyi az? 1580 forint. (És akkor hirtelen vízszintbe állt a mérleg.) Oké, akkor már megvan. Kerestem.

Így kerül újra egyensúlyba a világ. És így lehet az, hogy mínusz 1455 helyett plusz 125 ruppóval zártam a hetet! +125 forinttal, amit ha odaadnék a koldusnak, akkor sem kéne róla számot adnom. Egészen ugye addig, míg bele nem kerül a nyilvántartásba. És persze a nagy harmóniaegyensúly-visszaállás sosem történhetett volna meg hétfőn. A hétfő – mint az ismeretes – geci nap. Az ilyenek mindig kedd és péntek között történnek.

- iPhone 3G – gondolta Stirlitz.
- Stirlitz – gondolta Szridzsi.
- Kéne egy – gondolta Stirlitz, és tenni kezdett az ügy érdekében.

Illegálkészülékben egy percig sem gondolkodott, nem fogja a digó mobilnepperek zsebét tömni, inkább keres egy olyan felet, akinek szívesebben ad pénzt.

- Sztív – gondolta Stirlitz. – Magentás Sztív – tette hozzá csendesen.

Felemelte öregecskedő Sanyi Erixonját, és hívta a számot. Hosszas és bonyolult ügykezelést követően megállapodott az ügynökkel. Lesz szridzsi, ikon négyszázzal és új számmal.

- iPhone szridzsi kell – gondolta Stirlitz. – A mostani számom akkor céges lesz. – taktikázott tovább – legalább külön telefonon számolhatom el a céges hívásokat, és szeparálhatom azokat a sajátoktól. Ennek is megvan az előnye.

Hétfő este hat óra előtt nem sokkal Stirlitz kerékpárjára pattant, és a zord pesti munkásgettó épülő lakóparkjai közé hajtott.

- Utolsó pillanatok veled, te szarházi – gondolta magában Stirlitz, miközben K800i-jére pillantott.
- Én is szeretlek – gondolta magában K800i.

Stirlitz a vakolatlan falakat bámulta. Narancssárga kockák, közöttük fehér malter, néha-néha valamiféle faanyag is felbukkant, amikor az ásító ablakhelyek fekete fóliáját meglebbentette a szél.

- Kurva házak – gondolta Stirlitz.
- Stirlitz egy kurva – gondolták a házak.

Megjött az ügynök, óvatosan körbenézett, mielőtt kiszállt kivénhedett aranyszínű Audi A3 típusú személygépjárművébőlvagyműjéből – de ez oly mindegy.

- Meg kell várni a kontaktot – kezdte az ügynök.
- A kontakt egy kurva – gondolta Stirlitz.

Nem sokkal később a magentás kontakt is megérkezett nem feltűnő szürke Ignisben.

- Na? – kezdte Stirlitz. – Van áru, vagy feleslegesen tekertem ide három percen keresztül?- kérdezte, és csak gondolatban tette hozzá: getszi.
- Papirokkal kezdünk, ez a szabály – vetette oda foghegyről a kontakt.
- Papirok – gondolta magában felháborodva Stirlitz.
- Stirlitz! – sírtak fel a papirok, miközben a kontakt kék tolla szánkázott az Aláírás helye rubrikán.

Szridzsi ekkor már aktiválva várt sorsára egy fekete dobozban, a magentászacsi alján.

- Bontsunk – gondolta feszülő idegekkel Stirlitz.

A fekete fóliák hirtelen vad cidrizésbe kezdtek az ablakkereteken, az utcában tovahajtott egy fekete Bimmer, benne szolidan sminkelt huszonötös maca, hátul csendesen nézgelődő gyerek. Megszokott látvány ez a gettóban. Hirtelen minden elcsendesedett, még a sarki lámpa is pirosra váltott.

Némán hullott a celofán Stirlitz kezei között, majd előkerült a vascsipesz és a helyére került a SIM kártya.

- iTunesen keresztül tudod szinkronizálni, de gondolom, erről már értesültél. – kezdte a magentás kontakt. – Outlookon keresztül lehet felvinni a konta…
- Macintosht használok! – sziszegte villámló tekintettel Stirlitz.
- … – mondta a kontakt.
- Windows felhasználó – következtette ki Stirlitz vaslogikával.

Szridzsi bebútolt, cinceregtek az adatok a simkártya, és a telefon kifürkészhetetlen áramkörei között.

- A környéken négyszázezer wifi hálózat van, kettő ezek közül védelem nélküli. Bepróbálkozunk? – kérdezte Szridzsi.
- Hát hogy a viharba’ ne. – gondolta magában Stirlitz.
(- Stirlitz – gondolta magában a vihar.)

Stirlitz már a me.com-os azonosítóját ütötte be a nyílt wifinek köszönhetően, megnyomta az entert, és hirtelen a me.com adatfelhőben lévő összes infója áramlott a készülékbe. Levelek imapon keresztül, internetes könyvjelzők, naptárbejegyzések, kontaktok és minden, minden tyukszaros információ, ami piciny szívének olyan fontos volt.

Még tíz percig maradtak így együtt, hárman: Stirlitz, az ügynök, és a magentás kontakt. Még mindig papiroztak, a Szridzsi még szépen tette magáévá az adatokat. A papírmunka végeztével Stirlitz elővette a fekete készüléket, és belépett a kontaktjai közé. Senki nem hiányzott. Megnézte az internetes könyvjelzőit, mind megvoltak. Levelek – minden a helyén.

- Ezért egyszer leszoplak, Sztív – gondolta Stirlitz.
- Cupertino téged vár, Stirlitz – gondolta Sztív.
- Majd szóljatok, ha itt tartotok, getszik! – üzente végül Stirlitz a redmondiaknak .
- Addig állj féllábon, Stirlitz! – jött a válasz Redmondból.

Stirlitz hazaért, és az ajtó előtt zseniális ötlete támadt. Felhívja önmagát. A cégesről a privátot. Mekkora móka lesz.

- Még a kibaszott kontaktképeket is leszinkronizálta a felhőből! – sikkantott fel Stirlitz némán, majd egy kósza könnycseppet nyomott el a szeme sarkában.

And now for something completely different, mit érdemel az a bűnös, aki nem fizet idejében?

Március végén kerestek meg, hogy hát majd kéne, tecciktudni, ilyen fordításokat csinálni. Mondom, hát azér vagyok, tessék küldeni. Küldi, decsak a béta verziót. Közbe engem elszólít az élet Portugáliába, ahol szabadidőmben meg az utazás alatt az ő szarságával foglalkozom. Amikor véletlenül internethez jutok, mindig vár egy levél tőle, hogy nagyonkénemár, meg fú meg fű meg nahát. (Pontos határidőben nem állapodtunk meg, április elejét beszéltünk meg, és ez március utolsó napjaiban volt.) Április elején, amikor hazajövök Portugáliából, kitalálja, hogy van itt a végleges doksi, meg lenne itt mégegy, tecciktudni, fordítsam már le, tegnapra kellene. Hmpf. Oké. Hipersebességgel leadom a munkát, természetesen megköszönöm, hogy engem bíztak meg, majd: eltűnnek.

Ímélezek 10 nap múlva, hogy csókolom, mikor mehetnék be számlázni. Semmi válasz. Esemesezem a kontaktembert, semmi válasz, végül felhívom (a lépések közben napok telnek el, mert nem akarok rámenősnek látszani), hogy jaj, mi történt, úgy el tetszettek tűnni. Hogyhátő ledelegálta egy kollégájának, hogy velem beszéljen meg időpontot, és úgy látszik elfelejtette. Kényszeredetten elmosolyodok. Ugyanakkor azonban, és ennekellenére küldjek már nekik egy megbízási szerződést, amit én szoktam adni (szoktam?). Bemegyek hozzájuk (a város egyik legfrekventáltabb részén van az iroda) mutatom a szerződést, megbeszéljük a részleteket. Megkérnek, hogy küldjem már át emilben, hogy a jogászuk is átnézhesse. Itt már kezdek magamban erős basszájbázásban kitörni, de mosolygok. Átküldöm. Ja, de teljesítési igazolást is állítsak már ki. Öklömbe harapok. Kiállítom. Egy hétre megint eltűnnek, és már rutinosan nyúlok a telefonért. Csókolom, mit mondott a jogász. Elfogadta? Akkor mérnem szóltok, szátokmeg? Nagyszerű. Megbeszéljük, hogy mikor viszem be a számlát és kinek adom le. A megbízási szerződés megbeszélésekor direkt megkérdezem őket, hogy milyen határidővel kívánnak fizetni, 8, 15 vagy 30 nap esetleg más? Ó, hogy hát ők nyolc nap alatt mindig.

Azt hiszem kitaláltátok: igen, basztak nyolc napon belül utalni. Merthogy doktor Silbaszki úr, az aláíró, szabadságon van, és addig megáll az élet és fű nem nő. Nem akartam kérdezni, hogy aznap is szabadságon volt-e, amikor beszámláztam másfél héttel ezelőtt, mert éreztem, hogy ezzel nem mozdítanám előre az ügyet. Jobb így mindkettőnknek.

FULL DISCLAIMER: A szerző elismeri, hogy vannak véletlenek, és kivételes esetek, meg viszmajorok, és hogy neki sem sikerül mindig időben teljesíteni. A fenti cégről szóló történet természetesen csak mese, semmi köze a válósághoz: a város egyik legfrekventáltabb részében lévő irodájuk nem létezik, mint ahogy a város egyik legfrekventáltabb része sem, a jogászt a Piroska és a Farkasból szedtem, Silbaszki úr pedig, aki szabadságon van, pusztán a véletlen műve és különben is a képzeletem terméke.

A mai este egyik legjobb döntése az volt, amikor betettem a netről lecapcarászott AC/DC DVD-met, hogy újabb utazást tegyek az 5.1 birodalmában.

Az van, hogy ott akarok lenni, amikor Angus “kvinttologató” Young (ami persze hazugság) meghal a színpadon. Egyértelmű, hogy ennek a faszinak esélye nincs az ágyban párnák közt halált választani. Ez a faszi a színpadon fog meghalni, school uniformban, csíkos nyakkendőben, kedvenc SG-jével a nyakában.

Én ott akarok lenni azon a bécsi vagy budapesti (esetleg müncheni) koncerten, amikor mindez megtörténik. Ott akarok hedbengelni a színpad vagy a kifutó mellett, amikor Angus az utolsókat riffeli. Ottleszek és koverolni fogom az egészet. Angus szólózik (mondjuk épp a Trák Sándort nyomja), előhúzza a farzsebéből ezt a jellegzetes “egy lábon ugrálok, mert az kurvavicces” figurát, aztán hirtelen szívinfarktus, de pont olyan, mintha csak megbotlana, hátraesik, és már nem kel fel. Egykettőt strummogtat a gitárján, mondjuk egy zaftos E5-öt, aztán ujjai elernyednek, és a gitárhúrok az infinitbe gerjednek, csak a felhangok és harmóniák csapódnak oda-vissza a többezer wattos PA rendszerekből eredően. Végigszántják az összes hallójáratot, és az utolsó kibaszott E5 mindenkinek megmarad az emlékében. Sokan próbálják majd utánozni, és úgy megstrummantani azt a kibaszott esgét, ahogy Angus nyomta az éjszíből, de erre senki sem lesz képes.

Angus pótolhatatlan.

Napok óta keresem azt a dalszövegrészt, amit ennek a postnak címéül kívántam adni, de sehol sem leltem fel, pedig az összes Guns N’ Roses szöveget elolvastam, és jelentős mennyíségű GNR-t hallgattam (a szöveg majdnem biztos, hogy GNR szöveg). Szóval hiába minden, a két sort sehol sem lelem, ezért kénytelen voltam kitalálni egyet: Az vagy, amit választasz.

Ez a post gimis élményekről fog szólni – még mindig a múlt heti osztálytalálkozó fényében. Kezdjük ott, hogy nekünk rettenetesen szar osztályunk volt, és ez a tény egy elég szűk körnek köszönhető. Volt 3-5 ember a negyvenből, akiknek nem volt jobb dolguk, minthogy kostansan oltogassák a fennmaradó arcok egy részét. Én (és még jópáran) állandó célpontjai voltunk ezeknek a figuráknak. Akkoriban éltem a rocker-lázadó korszakomat, ennek megfelelően (szakadt) farmer, GN’R póló, és fejkendő volt az állandó viseletem, amire a fenti kis csoportnak állandóan az volt a reakciója, hogy: Hogynézelki, nézmármagadra, bazmeg!

A beszólások a “terror” egy kisebb részét tették ki csupán, a másik részben pedig helyes kis “bűncselekményeket” eszeltek ki ellenem, például azt, hogy ellopták egyik tankönyvemet, széltében és hosszában jól körbeszigszalagozták, és ráírták, hogy ajándék, vagy jónehezen lemosható alkoholos filccel telefirkálták a padomat a rólam készült karikatúrákkal, engem ócsárolva, és a sor tetszőlegesen folytatható. Annak ellenére, hogy most csak két példát hoztam fel, ezek a csínytevések az elején nagy számban fordultak elő, később (negyedikre) ez már nem volt annyira jellemző.

A fentieken nemcsak én mentem keresztül, a verbális baszogatás sokaknak kijutott, de asszem, hogy a csínytevések központja csak én voltam. Namost akkor itt a kérdés: hogy éled túl, mi legyen a túlélési stratégiád. Első körben az ember mindenféleképpen keres valami csoportot, vagy embert, aki esetleg társa lehet a bajban, megvédheti, satöbbi – tisztára – mint a sitten. Én is próbáltam tartozni valahova, de egyik csoport sem fogadott el igazán, nem volt olyan kör, akivel együtt lóghattam volna. (Nagy szívfájdalmam például, hogy jópár évvel később kiderült: az osztályban kialakult klikkek tökre összejártak kisebb vagy nagyobb csoportban, eljártak “kocsmázni”, házibuliba, vagy ilyes. Én a négy év alatt egy ilyenben sem voltam, nyilván azért, mert egyszer sem hívtak meg. Pedig esetleg jól jött volna.)

Másodsorban pedig bejön az az vagy, amit választasz filozófiája. Ahelyett, hogy megcsömörlöttem volna amiatt, mert szar a társaság, és verdestem volna magam a földhöz azért, mert mindenhonnan “száműzött” voltam, és ellenkeztem volna a tényekkel, és erőszakoskodtam volna másokkal, hogy de én márpedig oda akarok tartozni, és kész, elkezdtem olyan dolgok felé fordulni, ahol találkozhattam a magamfajtákkal. Ez a másik alternatíva. Olyan spanokra tettem szert az oszályomon kívül, akik hasonlóképpen vélekedtek a világról, mint én, és nem úgy, mint az a két újgazdag fasz, akik miután lebaszták a bőrkabátjukat az asztalukra, arra vágtak fel, hogy ez az asztal most százezer forintot ér (1995-96-ot írunk).

Ennyi az egész. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy olyan klubba tartozzak, ahova nem vesznek fel tagnak. Nem kellek, hát nem kellek, baszki. Ahelyett, hogy úgy döntöttem volna, hogy márpedig az osztály szar, és én szarul érzem magam benne, úgy döntöttem, hogy az osztály tényleg szar, de én nem fogom engedni, hogy elbasszák az “életemet”, a kedvemet, és egyáltalán. Így aztán rendszerint kicsöngetés után én voltam az első, aki elhúzott az osztályteremhez, és késedelem nélkül megkerestem B.-t, később az éppen aktuális csajomat, vagy szimplán más osztálytermekben más évfolyamtársakkal spanoltam, és szartam azokra, akik ferdén néztek rám. Az emberben legyen annyi büszkeség és/vagy felsőbbrendűségi érzés, hogy tesz magának egy szívességet, és nem alacsonyodik le megalázó szintekre.

Update: Azt valamiért elfelejtettem mondani, hogy az egész akkor záródott le igazán, amikor 5 évvel ezelőtt az egyik borstörő odajött hozzám egy osztálytalálkozó alkalmával, és a szemembe nézve bocsánatot kért. Onnantól kezdve én már nem tudok haragudni. Pedig a legszebb éveimet akarták “megkeseríteni”, de én úgy döntöttem: ezzel nem lehet.

Kölyökkoromban volt egy sport, amit szerettem csinálni. 1990-ben kezdődött az egész, akkor vettem meg életem első (és eleddig uutolsó) gördeszkáját. Akkoriban még nem nagyon lehetett itthon ilyesmiket kapni, és nekem pont kapóra jött az, hogy az énekkarral Németországba mentünk, végül szálláshelyünk, Staufenberg egyetlen intersportjában vettem meg a komplett deszkát, még az árára is emlékszem: 86 eurót dojcsmárkot fizettem érte, ami akkor rengeteg pénz volt, tekintve hogy összesen egy hétre száz márkát vittem magammal. Onnantól kezdve rájdoltam, ahol lehetett, de főleg a betonon, az utcán. A deszka nem egy ilyen mindkét oldalán konkáv deszka volt, csak a hátsó része hajlott felfelé, egy pink műanyagdarab volt ide, a farokrészre erősítve fék gyanánt.

Minimál stuff rengeteg pénzért – a rendszerváltozás elején ez volt a módi. De én rájdoltam, és estem, meg keltem, meg rájdoltam, és hajtottam, de becsülettel át, keresztül és szét, benne a paneldzsungelben, ahol a telepi patkányok hétköznapi életét éltem. Aztán kihúzott nálam pár évet, és szépen megadta magát. No, nem tört alattam félbe, csupán a rétegeltlemez rétegei úgy gondolták, hogy oké, akkor minket innentől fogva márcsak a csavar tart össze, a ragasztó nem. Szétszereltük, próbáltuk enyvvel összefogatni, de annyit ért, mint halottnak a nyelves puszi. Egy lomtalanításkor megszabadultunk tőle.

* * *

Most tavasszal, amikor Greewichben sétáltunk, megláttam egy boltot, az ablakba kibaszott hosszú deszkák voltak kirakva, az üvegen meg díszelgett a felirat: LONGBOARDS. Akkor acélbetétessel belefészkelte magát a tudat az agyamba: ilyen neked khell, kiscsávó! És tényleg. Ha már rendes sk8boardom nem lehet, mer elhízott, kiöregedett melák faszi vagyok, akkor legyen bazmeg longboardom. A trambulinról bele is vetettem magam az internet sűrűjébe, és körbeszaglásztam először az íbélyen, aztán google cimbit hívtam segítségül, és megtaláltam az ultimate longboard brand-et. Landyachtz. Ismételgessük a szót, barátaim. Lendjatz. Hát ezaz. Egy földi vitorláshajó. Ez kell, baszki, ez, de pontosan ez. Van nekik tízszázféle boardjuk, de nekem meglett a kedvencem a harmadik percben: Landyachtz Urban Assault. Ez a frankó, csak ez.

Nyilván életem végéig sem fogok így downhillezni, mint ez a faszi:

 Meg úgyse szaggatni, mint ezek az állatok itt:

De nem is akarok. I just wanna ride, dude. Semmi mutatvány, semmi pörgés, semmi verseny. Just fokkin ride. Ez a következő beszerzési projekt.

Utálok temetőbe járni. A saját családtagjaimat nem látogatom meg, mert úgy tartom, hogy a halottaim testéért felesleges kimennem, a lelkét pedig ott hiába keresném: az az emlékeivel él bennem. Minek hát kimenni? Csak azért, hogy a családtagjaim lássák a virágból, hogy voltam kint? Mindegy. Ha tehetném a saját temetésemről is hiányoznék, annyira idegenkedem ettől az egész kultusztól.

De azért vannak kivételek. Vannak olyanok, akik előtt le kell róni a kegyeletünket; vannak olyanok, akik előtt tisztelegni kell; vannak olyanok, akiktől érdemes elbúcsúzni. Judit néni ilyen ember volt. (more…)