Háttértörténet: miért járok a nagykövetségre? Nem, nem vízumért, az már nem kell, csak valami pofavizit, meg pecsétes bumázska, hogy nem vagy terrorszervezet tagja (lol). Szóval akkor miért? Nagyon egyszerű. A városban még mindig a nagykövetségen lehet a legegyszerűbben fordításhitelesítést végezni. Erről később.

Szóval eddig az volt, hogy odamész a Szabadság térre, ahol a követség szekuricsivel és rendőrséggel körbevédett épülete áll, megmondod, hogy miért jöttél, meglobogtatsz egy személyit, és akkor beengednek kerítésen belülre, ahol egyenes vonalú egyenletes mozgással kell a bejárat (amerigóiul bedzsarat) felé haladni. Őrök figyelnek, szóval nincs kecmec, meg másfelé menés. A szabadság hazájának bejárati kapuja nincs nyitva, azt a benti biztonsági szervezet nyitja. A márvánnyal ridegített hallban természetesen fémdetektoros kapu fogad, leveheted az övedet, az órádat, a gyűrűidet, a karkötőidet és nyakláncaidat. A táskádat is átvilágítják, ha elektronika van nálad, akkor rögtön utálnak. Miután átvilágítanak, és kiderül, hogy a nálad lévő elektronika békés célokat szolgál, és nincs nálad elég TNT, meg szaringáz, akkor adnak egy bilétát — a táskádat, iPododat, telefonodat nem viheted be, mert az amerigói iPod üldözendő az amerigói “kihelyezett tagozaton”. Tulajdonképpen semmit nem vihetsz be (egy könyvet sem), csak azt, ami kell az ügyed intézéséhez. A váróterembe szintén nem úgy jut be az ember, hogy lenyomja a kilincset, aztán bemegy a hallba. A francokat. John “23″ Jenkins, az amerigói katonai unifromisban nyomuló pubertáskori pattanásokkal és hibátlanul borotvált arcszőrzettel rendelkező katona nyitja az ajtót — ujjának egyetlen gombnyomásával (elképesztő). Neki ez a dolga, hogy ott álljon a valszeg golyóálló plexiüveg mögött, és nyomkodja azt a kibaszott gombot. Ez is tengeren túli szolgálatnak számít, nem csak Afganisztán.

A váróteremben számot tépsz, és várakozás közben a nemzeti dekorban gyönyörködsz. Növények, itt-ott egy lepedő méretű csillagos-sávos zászló, a zászlórúd tetején “birodalmi sas”. (Szívesen lefényképezném, de nem lehet nálam elektronika.) Csak vársz, vársz, majd feltűnik a számod, és az ügyintézőablakhoz fáradsz. Mondod, miről van szó.

Eddig a megalázó rész, innentől jön a komikus.

Leadod az eredeti és a fordított doksit, amit általában át se néznek, csak annyit ellenőriznek, hogy az oldalszám nagyjából stimmel-e, meg a főbb címek megvannak-e szám szerint. Ezt követően elküldenek egy másik ablakhoz fizetni. (Ott is meg kell várni a számodat). A fordításhitelesítés összegét dollárban kell fizetni, de forintot is elfogadnak. (Számlát adni nem tudnak, hiszen csak egy szolgáltatást veszel igénybe, érted — miért is kéne erről neked számla.) Fizetés után megint várni kell, majd megint az ügyintézőablakhoz hívnak. Kicsit méregetik még a doksit, aztán bejelentik nekem csillogó szemmel, hogy akkor jön a konzul úr. Kurvajó. Vanzsákjába mindenjó? Kapok virgácsot is? Általában korombeli alkonzult kapok, szűk nyakkendővel és széles mosollyal. Ő teszi fel a kérdéseket, amire az igazat és csak is a színtiszta igazat válaszolhatom. (Biblia nincs, amire esküdni kell, pedig sokszor várom. Nyilván, ha Bibliát adnának, akkor visszautasítanám azzal, hogy hozzanak egy Koránt — én hithű muzulmán vagyok.) A kérdésre igen nehéz válaszolni, még nehezebb röhögés nélkül idézni, de megpróbálom. Vallja-e Ön, hogy a fordítást Ön készítette — legjobb tudása szerint? Igen. Vallja-e Ön, hogy a fordítás megfelel az eredetinek? Igen. Na, ekkor a konzulúr elémtol egy papírt, amin az “esküm” szövege van (néhány hereby-jal meg thereof-fal megspékelve), hogy írjam alá. Aztán persze ő is. Mosolyog, mosolygok én is, fémalkatrészek és iPod nélkül egyetlen darab személyivel meg egy átlátszó doksibugyival a kezemben. Még könyv sincs nálam. Megkapom a pecsétes certifikátumot a konzul kézjegyével meg az enyémmel, és mehetek a dolgomra. Megaláznak, baszki, emberi mivoltomban, de a szavamban bíznak, hisznek nekem. Ezt mán szeretem!

Kifelé menet már nem John “23″ nyitja az ajtót, azzal most neked kell megküzdened. (Elhagyni mindig el lehet a követséget, ide bejönni bonyolult, mert az amerigóiak vendégszerető népek — ésszel fel nem foghatom, hogy Mindszentynek hogyan sikerült a minden bizonnyal rengeteg fémet tartalmazó papi egyenruhájában ide “bemenekülnie” ötvenhatban (ennek holnap lesz ötvenhárom éve).) Az őrök visszaadják a kabátodat, a telefonodat, meg a táskádat, amibe a szintén gonosz amerigói elektronikával megrakott Mac-ed lapul, majd elhagyod a szabadság országának helytartóságát, immár valóban szabadon, és kilépsz a te bűnös kelet-európai rögvalódba.

Exit, stage left.

2009. augusztus 19-e volt az a nap, amikor megálljt parancsoltam. Azt mondtam magamba’, hogy fátter, eddig, és ne tovább. Muszáj megtudnod, hogy hol megy el a pénz. Ezért akkor egy éjszakát arra fordítottam, hogy megtaláljam az ideális szoftvert az anyagiak trekkelésére. Meg is lett, stílusosan iBank a neve (kicsit már nekem is televan az iFaszom az iNevekkel, de ez egy ilyen szakma). És mit várok el egy ilyen szoftvertől? Hát elsősorban iPhone klienst (pipa), és hibátlan szinkronizációt (pipa). Rengeteg és testreszabható kategóriát (pipa), és színes szagos diagrammokat, oszlopokat, statisztikákat. Mondja meg, hogy jelen ütemet tartva, egy év múlva megengedhetek-e magamnak egy plusz fogkefét. (Megmondja, de nem.)

Szóval 2009. aug. 19. a nap, amikor elkezdtem a pénzügyek nyomonkövetését. Azóta böcsülettel. Komolyan. De sajnos, ugye, sajnos. Néha történik olyan, hogy az ember elhány egy-két százast, és vasárnap este egyszerűen nem tud elszámolni. Az iBank nagyszerű fícsörét, az Adjust Balance (Egyenleg kiigazítása) nevezetűt alkalmazom erre, és beírom, hogy effektíve mennyi van a zsebemben. És ő lekönyveli, hogy a kiigazítás pozitív avagy negatív irányban történt-e – vagyishogy több pénzem van-e, mint kéne, vagy éppen kevesebb.

Tegnapelőtt valami kifejezetten nem stimmelt. Az oké, ha néhány darab százassal elcsúszik az egyenleg, de ezernégyszáz-higidi-ötvenöt forinttal, baszki. Ezernégyszázzal? És ötvenöttel? Pedig ennyi, a szoftver és a zsebem közötti diszkrepanciából ez számítódott ki, és hirtelen nem tudtam hova trekkelni azt az 1455-öt. Nem tudtam, hova betaszítani, hogy igen, téged ide költöttelek el. Rettenetes volt.

Snitt.

Gyövök be a Lánczhídba, ahol mostanában neonomádkodom. Már meg is feledkeztem arról a rongyos 1455 friccsről. Vigye el az Eördögh! Dehát nem lehet, baszki, mert itt figyelnek az emberekre – az ember érték! És Imrém, a Lánchíd áldott csaposa már azzal nyit, hogy höhöjj, múltkor a kávédért kétezressel fizettél, és nem tetted el a visszajárót. Mi? Ho? Éééén? Éééén-e? Te-e. Mondok neki, mennyi az? 1580 forint. (És akkor hirtelen vízszintbe állt a mérleg.) Oké, akkor már megvan. Kerestem.

Így kerül újra egyensúlyba a világ. És így lehet az, hogy mínusz 1455 helyett plusz 125 ruppóval zártam a hetet! +125 forinttal, amit ha odaadnék a koldusnak, akkor sem kéne róla számot adnom. Egészen ugye addig, míg bele nem kerül a nyilvántartásba. És persze a nagy harmóniaegyensúly-visszaállás sosem történhetett volna meg hétfőn. A hétfő – mint az ismeretes – geci nap. Az ilyenek mindig kedd és péntek között történnek.

Illegálkészülékben egy percig sem gondolkodott, nem fogja a digó mobilnepperek zsebét tömni, inkább keres egy olyan felet, akinek szívesebben ad pénzt.

- Sztív – gondolta Stirlitz. – Magentás Sztív – tette hozzá csendesen.

Felemelte öregecskedő Sanyi Erixonját, és hívta a számot. Hosszas és bonyolult ügykezelést követően megállapodott az ügynökkel. Lesz szridzsi, ikon négyszázzal és új számmal.

- iPhone szridzsi kell – gondolta Stirlitz. – A mostani számom akkor céges lesz. – taktikázott tovább – legalább külön telefonon számolhatom el a céges hívásokat, és szeparálhatom azokat a sajátoktól. Ennek is megvan az előnye.

Hétfő este hat óra előtt nem sokkal Stirlitz kerékpárjára pattant, és a zord pesti munkásgettó épülő lakóparkjai közé hajtott.

- Utolsó pillanatok veled, te szarházi – gondolta magában Stirlitz, miközben K800i-jére pillantott.
- Én is szeretlek – gondolta magában K800i.

Stirlitz a vakolatlan falakat bámulta. Narancssárga kockák, közöttük fehér malter, néha-néha valamiféle faanyag is felbukkant, amikor az ásító ablakhelyek fekete fóliáját meglebbentette a szél.

- Kurva házak – gondolta Stirlitz.
- Stirlitz egy kurva – gondolták a házak.

Megjött az ügynök, óvatosan körbenézett, mielőtt kiszállt kivénhedett aranyszínű Audi A3 típusú személygépjárművébőlvagyműjéből – de ez oly mindegy.

- Meg kell várni a kontaktot – kezdte az ügynök.
- A kontakt egy kurva – gondolta Stirlitz.

Nem sokkal később a magentás kontakt is megérkezett nem feltűnő szürke Ignisben.

- Na? – kezdte Stirlitz. – Van áru, vagy feleslegesen tekertem ide három percen keresztül?- kérdezte, és csak gondolatban tette hozzá: getszi.
- Papirokkal kezdünk, ez a szabály – vetette oda foghegyről a kontakt.
- Papirok – gondolta magában felháborodva Stirlitz.
- Stirlitz! – sírtak fel a papirok, miközben a kontakt kék tolla szánkázott az Aláírás helye rubrikán.

Szridzsi ekkor már aktiválva várt sorsára egy fekete dobozban, a magentászacsi alján.

- Bontsunk – gondolta feszülő idegekkel Stirlitz.

A fekete fóliák hirtelen vad cidrizésbe kezdtek az ablakkereteken, az utcában tovahajtott egy fekete Bimmer, benne szolidan sminkelt huszonötös maca, hátul csendesen nézgelődő gyerek. Megszokott látvány ez a gettóban. Hirtelen minden elcsendesedett, még a sarki lámpa is pirosra váltott.

Némán hullott a celofán Stirlitz kezei között, majd előkerült a vascsipesz és a helyére került a SIM kártya.

- iTunesen keresztül tudod szinkronizálni, de gondolom, erről már értesültél. – kezdte a magentás kontakt. – Outlookon keresztül lehet felvinni a konta…
- Macintosht használok! – sziszegte villámló tekintettel Stirlitz.
- … – mondta a kontakt.
- Windows felhasználó – következtette ki Stirlitz vaslogikával.

Szridzsi bebútolt, cinceregtek az adatok a simkártya, és a telefon kifürkészhetetlen áramkörei között.

- A környéken négyszázezer wifi hálózat van, kettő ezek közül védelem nélküli. Bepróbálkozunk? – kérdezte Szridzsi.
- Hát hogy a viharba’ ne. – gondolta magában Stirlitz.
(- Stirlitz – gondolta magában a vihar.)

Stirlitz már a me.com-os azonosítóját ütötte be a nyílt wifinek köszönhetően, megnyomta az entert, és hirtelen a me.com adatfelhőben lévő összes infója áramlott a készülékbe. Levelek imapon keresztül, internetes könyvjelzők, naptárbejegyzések, kontaktok és minden, minden tyukszaros információ, ami piciny szívének olyan fontos volt.

Még tíz percig maradtak így együtt, hárman: Stirlitz, az ügynök, és a magentás kontakt. Még mindig papiroztak, a Szridzsi még szépen tette magáévá az adatokat. A papírmunka végeztével Stirlitz elővette a fekete készüléket, és belépett a kontaktjai közé. Senki nem hiányzott. Megnézte az internetes könyvjelzőit, mind megvoltak. Levelek – minden a helyén.

- Ezért egyszer leszoplak, Sztív – gondolta Stirlitz.
- Cupertino téged vár, Stirlitz – gondolta Sztív.
- Majd szóljatok, ha itt tartotok, getszik! – üzente végül Stirlitz a redmondiaknak .
- Addig állj féllábon, Stirlitz! – jött a válasz Redmondból.

Stirlitz hazaért, és az ajtó előtt zseniális ötlete támadt. Felhívja önmagát. A cégesről a privátot. Mekkora móka lesz.

- Még a kibaszott kontaktképeket is leszinkronizálta a felhőből! – sikkantott fel Stirlitz némán, majd egy kósza könnycseppet nyomott el a szeme sarkában.

Március végén kerestek meg, hogy hát majd kéne, tecciktudni, ilyen fordításokat csinálni. Mondom, hát azér vagyok, tessék küldeni. Küldi, decsak a béta verziót. Közbe engem elszólít az élet Portugáliába, ahol szabadidőmben meg az utazás alatt az ő szarságával foglalkozom. Amikor véletlenül internethez jutok, mindig vár egy levél tőle, hogy nagyonkénemár, meg fú meg fű meg nahát. (Pontos határidőben nem állapodtunk meg, április elejét beszéltünk meg, és ez március utolsó napjaiban volt.) Április elején, amikor hazajövök Portugáliából, kitalálja, hogy van itt a végleges doksi, meg lenne itt mégegy, tecciktudni, fordítsam már le, tegnapra kellene. Hmpf. Oké. Hipersebességgel leadom a munkát, természetesen megköszönöm, hogy engem bíztak meg, majd: eltűnnek.

Ímélezek 10 nap múlva, hogy csókolom, mikor mehetnék be számlázni. Semmi válasz. Esemesezem a kontaktembert, semmi válasz, végül felhívom (a lépések közben napok telnek el, mert nem akarok rámenősnek látszani), hogy jaj, mi történt, úgy el tetszettek tűnni. Hogyhátő ledelegálta egy kollégájának, hogy velem beszéljen meg időpontot, és úgy látszik elfelejtette. Kényszeredetten elmosolyodok. Ugyanakkor azonban, és ennekellenére küldjek már nekik egy megbízási szerződést, amit én szoktam adni (szoktam?). Bemegyek hozzájuk (a város egyik legfrekventáltabb részén van az iroda) mutatom a szerződést, megbeszéljük a részleteket. Megkérnek, hogy küldjem már át emilben, hogy a jogászuk is átnézhesse. Itt már kezdek magamban erős basszájbázásban kitörni, de mosolygok. Átküldöm. Ja, de teljesítési igazolást is állítsak már ki. Öklömbe harapok. Kiállítom. Egy hétre megint eltűnnek, és már rutinosan nyúlok a telefonért. Csókolom, mit mondott a jogász. Elfogadta? Akkor mérnem szóltok, szátokmeg? Nagyszerű. Megbeszéljük, hogy mikor viszem be a számlát és kinek adom le. A megbízási szerződés megbeszélésekor direkt megkérdezem őket, hogy milyen határidővel kívánnak fizetni, 8, 15 vagy 30 nap esetleg más? Ó, hogy hát ők nyolc nap alatt mindig.

Azt hiszem kitaláltátok: igen, basztak nyolc napon belül utalni. Merthogy doktor Silbaszki úr, az aláíró, szabadságon van, és addig megáll az élet és fű nem nő. Nem akartam kérdezni, hogy aznap is szabadságon volt-e, amikor beszámláztam másfél héttel ezelőtt, mert éreztem, hogy ezzel nem mozdítanám előre az ügyet. Jobb így mindkettőnknek.

FULL DISCLAIMER: A szerző elismeri, hogy vannak véletlenek, és kivételes esetek, meg viszmajorok, és hogy neki sem sikerül mindig időben teljesíteni. A fenti cégről szóló történet természetesen csak mese, semmi köze a válósághoz: a város egyik legfrekventáltabb részében lévő irodájuk nem létezik, mint ahogy a város egyik legfrekventáltabb része sem, a jogászt a Piroska és a Farkasból szedtem, Silbaszki úr pedig, aki szabadságon van, pusztán a véletlen műve és különben is a képzeletem terméke.

Az van, hogy ott akarok lenni, amikor Angus “kvinttologató” Young (ami persze hazugság) meghal a színpadon. Egyértelmű, hogy ennek a faszinak esélye nincs az ágyban párnák közt halált választani. Ez a faszi a színpadon fog meghalni, school uniformban, csíkos nyakkendőben, kedvenc SG-jével a nyakában.

Én ott akarok lenni azon a bécsi vagy budapesti (esetleg müncheni) koncerten, amikor mindez megtörténik. Ott akarok hedbengelni a színpad vagy a kifutó mellett, amikor Angus az utolsókat riffeli. Ottleszek és koverolni fogom az egészet. Angus szólózik (mondjuk épp a Trák Sándort nyomja), előhúzza a farzsebéből ezt a jellegzetes “egy lábon ugrálok, mert az kurvavicces” figurát, aztán hirtelen szívinfarktus, de pont olyan, mintha csak megbotlana, hátraesik, és már nem kel fel. Egykettőt strummogtat a gitárján, mondjuk egy zaftos E5-öt, aztán ujjai elernyednek, és a gitárhúrok az infinitbe gerjednek, csak a felhangok és harmóniák csapódnak oda-vissza a többezer wattos PA rendszerekből eredően. Végigszántják az összes hallójáratot, és az utolsó kibaszott E5 mindenkinek megmarad az emlékében. Sokan próbálják majd utánozni, és úgy megstrummantani azt a kibaszott esgét, ahogy Angus nyomta az éjszíből, de erre senki sem lesz képes.

Angus pótolhatatlan.

Ez a post gimis élményekről fog szólni – még mindig a múlt heti osztálytalálkozó fényében. Kezdjük ott, hogy nekünk rettenetesen szar osztályunk volt, és ez a tény egy elég szűk körnek köszönhető. Volt 3-5 ember a negyvenből, akiknek nem volt jobb dolguk, minthogy kostansan oltogassák a fennmaradó arcok egy részét. Én (és még jópáran) állandó célpontjai voltunk ezeknek a figuráknak. Akkoriban éltem a rocker-lázadó korszakomat, ennek megfelelően (szakadt) farmer, GN’R póló, és fejkendő volt az állandó viseletem, amire a fenti kis csoportnak állandóan az volt a reakciója, hogy: Hogynézelki, nézmármagadra, bazmeg!

A beszólások a “terror” egy kisebb részét tették ki csupán, a másik részben pedig helyes kis “bűncselekményeket” eszeltek ki ellenem, például azt, hogy ellopták egyik tankönyvemet, széltében és hosszában jól körbeszigszalagozták, és ráírták, hogy ajándék, vagy jónehezen lemosható alkoholos filccel telefirkálták a padomat a rólam készült karikatúrákkal, engem ócsárolva, és a sor tetszőlegesen folytatható. Annak ellenére, hogy most csak két példát hoztam fel, ezek a csínytevések az elején nagy számban fordultak elő, később (negyedikre) ez már nem volt annyira jellemző.

A fentieken nemcsak én mentem keresztül, a verbális baszogatás sokaknak kijutott, de asszem, hogy a csínytevések központja csak én voltam. Namost akkor itt a kérdés: hogy éled túl, mi legyen a túlélési stratégiád. Első körben az ember mindenféleképpen keres valami csoportot, vagy embert, aki esetleg társa lehet a bajban, megvédheti, satöbbi – tisztára – mint a sitten. Én is próbáltam tartozni valahova, de egyik csoport sem fogadott el igazán, nem volt olyan kör, akivel együtt lóghattam volna. (Nagy szívfájdalmam például, hogy jópár évvel később kiderült: az osztályban kialakult klikkek tökre összejártak kisebb vagy nagyobb csoportban, eljártak “kocsmázni”, házibuliba, vagy ilyes. Én a négy év alatt egy ilyenben sem voltam, nyilván azért, mert egyszer sem hívtak meg. Pedig esetleg jól jött volna.)

Másodsorban pedig bejön az az vagy, amit választasz filozófiája. Ahelyett, hogy megcsömörlöttem volna amiatt, mert szar a társaság, és verdestem volna magam a földhöz azért, mert mindenhonnan “száműzött” voltam, és ellenkeztem volna a tényekkel, és erőszakoskodtam volna másokkal, hogy de én márpedig oda akarok tartozni, és kész, elkezdtem olyan dolgok felé fordulni, ahol találkozhattam a magamfajtákkal. Ez a másik alternatíva. Olyan spanokra tettem szert az oszályomon kívül, akik hasonlóképpen vélekedtek a világról, mint én, és nem úgy, mint az a két újgazdag fasz, akik miután lebaszták a bőrkabátjukat az asztalukra, arra vágtak fel, hogy ez az asztal most százezer forintot ér (1995-96-ot írunk).

Ennyi az egész. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy olyan klubba tartozzak, ahova nem vesznek fel tagnak. Nem kellek, hát nem kellek, baszki. Ahelyett, hogy úgy döntöttem volna, hogy márpedig az osztály szar, és én szarul érzem magam benne, úgy döntöttem, hogy az osztály tényleg szar, de én nem fogom engedni, hogy elbasszák az “életemet”, a kedvemet, és egyáltalán. Így aztán rendszerint kicsöngetés után én voltam az első, aki elhúzott az osztályteremhez, és késedelem nélkül megkerestem B.-t, később az éppen aktuális csajomat, vagy szimplán más osztálytermekben más évfolyamtársakkal spanoltam, és szartam azokra, akik ferdén néztek rám. Az emberben legyen annyi büszkeség és/vagy felsőbbrendűségi érzés, hogy tesz magának egy szívességet, és nem alacsonyodik le megalázó szintekre.

Update: Azt valamiért elfelejtettem mondani, hogy az egész akkor záródott le igazán, amikor 5 évvel ezelőtt az egyik borstörő odajött hozzám egy osztálytalálkozó alkalmával, és a szemembe nézve bocsánatot kért. Onnantól kezdve én már nem tudok haragudni. Pedig a legszebb éveimet akarták “megkeseríteni”, de én úgy döntöttem: ezzel nem lehet.

Minimál stuff rengeteg pénzért – a rendszerváltozás elején ez volt a módi. De én rájdoltam, és estem, meg keltem, meg rájdoltam, és hajtottam, de becsülettel át, keresztül és szét, benne a paneldzsungelben, ahol a telepi patkányok hétköznapi életét éltem. Aztán kihúzott nálam pár évet, és szépen megadta magát. No, nem tört alattam félbe, csupán a rétegeltlemez rétegei úgy gondolták, hogy oké, akkor minket innentől fogva márcsak a csavar tart össze, a ragasztó nem. Szétszereltük, próbáltuk enyvvel összefogatni, de annyit ért, mint halottnak a nyelves puszi. Egy lomtalanításkor megszabadultunk tőle.

* * *

Most tavasszal, amikor Greewichben sétáltunk, megláttam egy boltot, az ablakba kibaszott hosszú deszkák voltak kirakva, az üvegen meg díszelgett a felirat: LONGBOARDS. Akkor acélbetétessel belefészkelte magát a tudat az agyamba: ilyen neked khell, kiscsávó! És tényleg. Ha már rendes sk8boardom nem lehet, mer elhízott, kiöregedett melák faszi vagyok, akkor legyen bazmeg longboardom. A trambulinról bele is vetettem magam az internet sűrűjébe, és körbeszaglásztam először az íbélyen, aztán google cimbit hívtam segítségül, és megtaláltam az ultimate longboard brand-et. Landyachtz. Ismételgessük a szót, barátaim. Lendjatz. Hát ezaz. Egy földi vitorláshajó. Ez kell, baszki, ez, de pontosan ez. Van nekik tízszázféle boardjuk, de nekem meglett a kedvencem a harmadik percben: Landyachtz Urban Assault. Ez a frankó, csak ez.

Nyilván életem végéig sem fogok így downhillezni, mint ez a faszi:

 Meg úgyse szaggatni, mint ezek az állatok itt:

De nem is akarok. I just wanna ride, dude. Semmi mutatvány, semmi pörgés, semmi verseny. Just fokkin ride. Ez a következő beszerzési projekt.

De azért vannak kivételek. Vannak olyanok, akik előtt le kell róni a kegyeletünket; vannak olyanok, akik előtt tisztelegni kell; vannak olyanok, akiktől érdemes elbúcsúzni. Judit néni ilyen ember volt. Furcsa lesz kimondani, hogy ki is volt ő, mert az emberekre nem szokott az osztályfőnökük ilyen hatással lenni, és akkor innen tetézem: Judit néni az általános iskolában, alsó tagozatos koromban volt osztályfőnököm. És mégis a nyolc általánost abban az osztályban elvégzett 18 emberből 12 úgy érezte, hogy ott kell lennie a temetésén. Ez azért csak elmond egy emberről valamit.

És még ez is kevés, mert Judit néniről órákon át tudnék mesélni – pontosabban azokról az élményekről, amelyek 9-10 éves korunkban értek minket, a 3. vagy 4.z-t akkor, amikor…

Amikor Judit néni kezünkbe adta a riadólánc névsorát (telefonszámokkal) szeptemberben, akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ebből. Aztán havonta mindig elvitt minket valahova. Minden hónapban volt egy délután, amikor “osztálykirándultunk”. Minden hónapban volt egy szombat, amikorra szervezett valamit. Meglátogattuk a budapesti víztározót. Sokan azt se tudják, hol van; amikor a Tabánban sétafikálnak, eszükbe sem jut, hogy a főváros vízkészlete felett császkálnak. Egy hideg téli estén az Uránia csillagvizsgálóba ment el az egész osztály. Akkor láttam először a Szaturnuszt és a Hold krátereit. Egy másik téli délután szánkózni mentünk a Normafára, vagy a Tabán lejtőjére – ki emlékszik már rá, húsz éve volt. Tavasszal megnéztük az azóta is napirenden lévő nagymarosi vízlépcsőt, és együtt túráztunk a Börzsönyben. Vele voltam először a Sas-hegyen is, a tájvédelmi körzet területén. És sose fogom elfelejteni Ipolytarnócot sem, ahol az ősborókásban fociztunk. És félreértés ne essék: gőzöm sincs, miért kunszt az az ősborókás, de élménynek fergeteges volt. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor pöffeteggombák robbantak cipőink talpai alatt, vagy harminc centi magasra lövelve fel spóráikat. Azt hiszem, azóta tudom, tudni fogom, mert belémvésődött akkor, azzal az élménnyel: a gombák ivartalanul szaporodnak, spórával. És örökre megmarad bennem Samu is, a vértesszőlősi ősember.

Természetesen Judit néni nyáron sem feledkezett meg az osztályáról. Tavasz vége felé már evezni vitt bárkit, akinek ehhez kedve volt, nyáron pedig több turnusos evezőtábort szervezett férjével, Danibával. A szüleinket rávette arra, hogy mindenki fizessen elő a Süni magazinra. Abból adott olvasási feladatokat – azóta sem olvastam természetmagazint.

Sok ilyen foszlány van, rengeteg helyszín, sok idegen ember (egy hollókői palóc bácsi valamiért nagyon megmaradt bennem…), sok érzés, és rengeteg emlék – mindezt egyetlen ember köti össze bennem: a juditnéni. Ha nem tudsz úgy nevelni, mint Ő, akkor nem érdemes tanítónak állnod. Mert Judit néni – asszem a fentiekből kiderült – szívvel-lélekkel csinálta a tanítást is, meg a környezettudatos nevelést is. Valami környezetvédő egyesület tagja volt, és ennek a hasznát mi húztuk akkor, amikor minden ilyen jellegű helyre be tudott minket juttatni. Ennek következtében rengeteg élményt adott nekünk. Amikor összejön az osztályból akárcsak két ember is, mindig előkerül valamelyik juditnénis kirándulás.

Lehet, hogy a fentiek alapján Judit nénit joviális arcnak képzelitek el, de tévedtek. Amilyen kedves volt a kirándulások alkalmával, akkora “hárpia” volt az osztályteremben. Kőkeményen bevasalta a leckét rajtunk, és nem volt lazsálás. Előfordult (nem egyszer, nem kétszer), hogy kiabált velünk, és volt egy mondása: Ott fogtok sírni, ahol senki se lát. Akkoriban kölyökként ezt sehogy se tudtuk elhelyezni a mi kis világunkban, inkább be voltunk szarva tőle rendesen, ugyanakkor szerettük is – mert juditnénit nem lehetett nem szeretni. Szigorú volt velünk, de rémesen következetes és igazságos is. Tűzbe tette volna értünk a kezét, szeretett minket; azzal a mély szeretettel szeretett, ahogy csak egy igazi, hivatástudattal megáldott pedagógus szeretheti a kis kilenc-tíz éves lurkókat. Semmi kétségem afelől, hogy Judit néni hitte: mi vagyunk a jövő nemzedéke, és a mi boldogulásunk rajta múlik. Mennyire igaza volt, mennyire-mennyire nagyon igaza volt. (Judit néni amúgy nagyszerű ok arra, hogy nekem miért nem érdemes tanárnak mennem. Nála szarabbul egyszerűen nem érdemes ezt a munkát csinálni.)

Aztán eljött az a nap is, amikor felsősök lettünk, és elbúcsúztunk a mi Judit néninktől. Nehéz volt otthagyni Őt, és a kettőnullakilencet, a mi osztálytermünket, ahol mindig volt valami díszállat. Tengerimalac, hörcsög, egér, és mi cseréltük az almot, iskolaszünetre valaki hazavitte, gondoskodtunk róla. És később is sokszor visszanéztünk a kettőnullakilencbe, hogy mi van Judit nénivel, meg az állatokkal. És semmi okom nincs kételkedni abban, hogy Judit néni nem tudott mindent rólunk később is. Tuti, hogy tájékozódott arról, hogy hogy áll a Dechert vagy a Felcser vagy a Kavas történelemből, vagy bármi másból.

Aztán ismét négy év telt el, és nyolcadikban egyértelmű volt, hogy az akkori tanáraink mellett Judit néni is legyen rajta az osztályképen. Elballagtunk az áltiból, és mentünk szerenádozni. Természetesen Judit nénit is meglátogattuk. Tizennégy évesek voltunk, tizennégy, ember, tizennégy éve volt, szinte napra pontosan. Felbékávéztunk hát hozzá, emlékszem, esett az eső, mint mostanában, Felcser Viki és Literáty Judit mezítláb gyalogoltak fel a Gerinc utcába. Judit néni már várt minket, természetesen süteménnyel, és üccsivel. Akkor megígértük neki, a hajópadlón ülve, hogy négy év múlva, amikor érettségizünk, ismét meglátogatjuk. Sajnos ezt már nem pótolhatjuk be. Mindenesetre évekkel később, már egyetemista koromban is jópárszor sikerült összefutni Vele, ha máshol nem, hát áltis rendezvényeken, és mindig érdeklődően kérdezősködött felőlem, büszke volt mindannyiunkra, kivétel nélkül. Legutóbb négy éve, a tíz éves osztálytalálkozónkon találkoztunk vele, akkor sírt és neki volt keseredve: akkor diagnosztizálták rákkal. Küzdött, küzdött, négy éven keresztül harcolt, de a betegség legyűrte, és elragadta a kerület (és talán a város) egyik legkiemelkedőbb pedagógusát, Czabánné Tarnói Juditot, a mi juditnéninket. Remélem, előttünk és utánunk is jó sok diák ment át kezei között. Biztos megtalálnám őket. Ha ismerik az idézett dalt, akkor Judit néni osztályába jártak. Judit néni, ha hallasz, akkor mondom, hogy egyszerűen nem volt Nálad jobb! A jóisten nyugosztaljon minden erejéből, mind a két kezével. És itt a dal is, ami alapján felismerhetem a mi juditnénink diákjait:

Arany ágon ül a sármány,
kicsi dalt fúj fuvoláján,
arany égen ül a bárány,
belezendít citeráján.

Piros alma szívem ágán,
kivirító koronáján.
Aki kéri, neki szánnám,
akinek kell, sose bánnám.

Volt egy időszak 2002 és 2003 között, amikor a ma még mindig működő, és zseniális komplexmetált játszó Ad Astra zenekart erősítettem énekesi poszton. Kábé max másfél-egy évig dolgoztunk együtt, én nagyon szerettem az egészet, habár zeneileg más irányokban gondolkodtunk. Emiatt, és az éneklési köhh… hát stílusom és főleg köhh.. hát hangmagasságom (illetve annak hiánya) miatt aztán az onnantól már csak tisztán baráti kapcsolat ápolására szorítkoztunk. A kapcsolatunk ma is haveri, Péterrel együtt dolgozom néha, Márkkal pedig igen gyakran találkozom például a budapesti Black-Out koncerteken.

A lényeg az, hogy a már meglévő szövegek nem jöttek be nekem annyira, és az átírásuk mellett döntöttem, így aztán egy vagy két számban társ- vagy főszövegíró lettem. A szövegírásom egészen a feléneklés előtti tuolsó pillanatig tartottak, emlékszem, hogy öt perccel azelőtt, hogy a felvételvezető aszonta volna, hogy Na, akkor gyere, Zeusz, még azon gondolkodtunk B.-vel, hogy mi rímel arra a szóra, hogy valaki (megsúgom: a nyertes a tartani szó lett.) Aztán a stúdiózás eredményeit hallva úgy döntöttünk – akkor, és később is kiderült: helyesen -, hogy jobban lesznek ők nélkülem, és vica versa, persze szigorúan szakmai alapon (a haverság, mint említettem, megmaradt, rossz szájíz nélkül).

Tavaly aztán az egész banda úgy döntött, hogy akkor most védjük le az egész Ad Astra dolgot az Artisjusnál, dalokkal, szövegekkel, minden. Akkoriban kitöltöttem egy nyomtatványt, hogy igen, ezt meg ezt én írtam, legyen jó az Ad Astrának, és persze, használják nyugodtan, nekem az nem fájhat.

Aztán ma jött egy levél az Artisjustól, hogyasszongya:

Tisztelt Cím!

Értesítjük Önt, hogy az alábbi összegű jogdíj rendelkezésére áll
3,116 Ft

Remélem érzitek. Biztos vagyok benne, hogy az Artisjusék lespóroltak a végéről vagy negyvenhat fillért. És érdekelne, hogy ez a 3116 forint (amit szerintem stílusosan húrkészletbe fogok invesztálni) hogyan jött ki nekik? Utána fogok járni, mert szeretem hülyeségekkel elütni az időmet.  Ja, és mondanom sem kell: ugyanitt befutott szövegíró kezdő zenekaroknak szerény díjazás ellenében dalszövegírást vállal. Elérhetőség Minden jog fenntartva! jeligére a kiadóban.

Na, de nem is ez a lényeg most. Szal ez a nyuggerszervezet egészen elképesztő. Hihetetlen aranyos nénikék tevékenykednek egy hatvan négyzetméteres lakásban. Ez a tipikus nagyi stílus, angyali joviális nénikék. Gyártják nagyiparban a 36 pontos Times New Roman-ban elkövetett felhívásokat. Mert felhívnak ezek mindenkit:

• olcsó kirándulásra
• sasjózsi kabaréra
• ingyenszínházra
• uszodabérletre
• kiállításra
• mindenre

Konkrétan tőlem is megkérdezte egy mamzli, hogy nem érdekel-e a Kosztka Tivadar kiállítás a Nemzeti Galériában kettőötvenér. Mondtam, hogy köszi nem. Utána rögtön felvetette, hogy autóbuszos kirándulást szerveznek Pichlingerzéhez, hatezerér. Mondtam nem. Drága hölgy volt, biztos nem értette, miért utasítom vissza. Felcsaptam a laptopom tetejét, hogy amíg várok az elnökasszonyra, addig megírjak mondjuk két levelet. De nem. Esélytelen.

Ugyanez a hölgy, rémesen kedvesen és mosolyogva megkérdezte tőlem, hogy kérdezhet-e valamit. Mondom, tessék. Tudnék-e segíteni? Mondom, megpróbálok, miben. Hát hogy ő most kezdett bele ebbe az egészbe. Ráncolom a homlokom. Köpd már ki. Szal ő most kapott ilyen gépet, meg megkapta az internetet. (Nekem is megvan, letöltöttem már az egészet a gecibe.) Éshogy nagyon tetszik neki, meg minden, csak az internetben (ekkor már kezdett beködölni az agyamban – internetben, basszály.) eltűnt az a sor. Eltűnt az a sor, mert ő véletlenül megnyomott valamit, és eltűnt az a sor. (Ennél jobban általánosítva nem lehetne, baszkikám?) Mint kiderült, az Internet Explorer gombsorát sikerült elrekkentenie a hölgynek, mondta, hogy különösen a visszafelé gombot sajnálja, mert azt sokszor használja nagyon. Ha nincs visszafelé gombja, akkor mindig be kell zárnia az internetet (ez azt jelenti, hogy akkor nincs internet seholse a világon???) és újra ki kell nyitnia. (Ez nagyszerű, ám kevésbé hatásos módja a visszalépésnek.)

Varázsoltam neki egy sort (jobbklikk az eszköztáron), aztán mutattam neki, hogy majd ezt kell megcsinálnia otthon. Merthogy persze az otthoni gépről volt szó. Eltűntette, meg visszahozta a gombsort vagy háromszor. És állt fel mosolyogva, hogy köszöni, akkor ezt ő leírja, mer el fogja felejteni (ez tényleg lehet, hogy valamit megcsinálsz háromszor, és aztán sitysutty nem emlékszel rá?)

Szal ennyi volt az élmény. Várom már, hogy amikor a hamut majd én is mamunak mondom, akkor mi a szart nem fogok megérteni? Annyira kíváncsi vagyok, hogy az én unokáim mivel kapcsolatban fognak engem kiröhögni. Mer valamin ki fognak, az tuti. Majd akkor, majd akkor.

Le is parkoltam gyorsan az Iskola utcában, és felbaktattam azokon a macskaköveken, ahol tíz éve még pont. Érdekes érzés ez, érdekes. És rémesen intenzív. Kereszteztem a Donáti utcát, majd a Franklin lépcsőn csak caplattam fel az egymástól rendszertelen és kiszámíthatatlan távolságban lévő lépcsőfokokon, és automatikusan tudtam, hogy mikor kell egyet és mikor kell kettőt lépni. Az iskola mellett baktattam, és nézegettem a szép neogót épület falait. Toldy. Aztán beforultam a sarkon, és már előttem is volt az az oroszlános kilincs, amit négy éven keresztül minden reggel megtapicskoltam, tele reménnyel, meg ilyen hülye tinédzser érzésekkel, amiknek már a nevét sem tudjuk így harminc felé.

Mintha csak tegnap jártam volna itt, szépen beléptem a kémiaterem melletti osztályterembe, és leültem az ajtó mellé, ahova két éven keresztül minden nap leültem. És csak néztem a táblát, amin fehér krétával ordibáltak a betűk STFU!!! (Shut the Fuck Up!), pedig nem is szóltam semmit. Amikor már eleget üldögéltem, fellépcsőztem a tanárihoz, ahol a titkárnéni ezzel a felismerem-de-mégse nézéssel mért végig, majd amikor K. Zsuzsa néni iránt érdeklődtem, csak mosolyogva a tanári terem felé bökött. Zsuzsa néni az asztalánál ült (pont ott, ahol tíz éve is), először csak egy másodperc alatt végigmért, majd vissza a papírpaksamétára, majd megint rámpillantott, és elmosolyodott:

- Gábor! A diáknapok miatt, vagy…?
- Ugyan tanárnő, mit tudok én már a diáknapokról. A tanárnőhöz jöttem.
- Akkor gyere le, üljünk le valahova.

Sikerült egy csendes, nyugis helyet találnunk az alagsorban, ahol háromnegyed órában átbeszélhettük az elmúlt három-öt évet. Jó visszamenni. Jó visszamenni, és referálni, hogy ez lett belőlem, az inglismen, aki fordít, tolmácsol, meg tanít, és akinek a pályáját meghatározta az az attitűd, amivel Zsuzsa néni viseltetett a tárgy iránt. Mert neki is benne van a keze. Könyékig. Asszem egy kicsit talán büszke rám. Persze lehet, hogy csak én beszélem be magamnak.

A lényeg az, hogy tíz éve még érettségire készültem angolból (előkészítők, meg ami kell…), és mennyire kurvanehezen fogtam fel a nyelvtant, és ma meg mennyire az megy könnyebben. Fok, hát változnak az idők.

Aztán délben körberohantam az épületben, és megnéztem a tablókat (a mienk már pont nincs kint), de a többieket olyan jó volt látni. Egy részük megvan a wiwen, egy másik részük meg sosem lesz meg, mert a) nem tudtam a nevüket, csak az arcukat ismerem, b) tíz év alatt változtak – ők is, nemcsak én. És nem éreztem akkor sem “fájdalmat”, amikor volt szerelmeim érettségi képét néztem. Már nem fájnak. hanem kurvaszép emlékek ők, és még szebbek lesznek. (Persze az érdekel, hogy mi lett velük, de talán nem kell ezt megtudni – hátha csalódás lenne…)

Azért jó lenne még egyszer, egy hónapra toldys lenni. Minden feelinggel, minden szerelemmel, és naív hittel, meg mittudoménmivel. Jó suli volt, jó négy év volt.

Nálam – és sok fannál – ez a csúcs. Lehet akármilyen sikeres az Esőnap, akármennyire keménykedős a Fekete-kék, akármilyen mély az Ezüstkötet, azért mégis a V.V.V. a király. Ez az a lemez, ahol a Black-Out megérett, felnőtté vált.

1999-et írunk, és a négy srác újra stúdióba vonul, hogy elkészítsék eddigi legproggabb lemezüket. Szabi gyönyörű riffeket hoz, de tényleg. Sodróak, lendületesek, dallamosak, és egyből megjegyezhetőek. Black-Out trédmárk. Zoltán változatlanul kettőnégykedik, és bebizonyítja, hogy kurvajól lehet ötnegyedre, hétre, vagy hatra is kettőnégyet ütni (Legyen!!!, Idegen). Black-Out trédmárk. Attis pedig ismét bizonyítja, hogy méltó arra, hogy a zenekarban basszterozzon. Hihetetlen magabiztossággal és főleg játékossággal kezeli a hangszert. Kowalsky meg úgy néz ki alábbhagyott a gyertyaégetéssel, és rájött, hogy az élet nem is annyira rettenetes, sőt. Rengeteg pozitív kicsengésű dal is helyet kap a lemezen.

Azonban az egészre rányomja a bélyegét valami furcsa köd, valami egészen megmagyarázhatatlanul nyomasztó hangulat. Olyan, amikor az ember félüveg fröccsbor után az esőáztatta külső kerületek utcáin grasszál egy hűvös őszi estén. Orrodban érzed az avar nedves szagát, kicsit hűvös van, ezért összébbhúzod a kabátodat. Kicsit esik. Nincs rossz kedved, csak olyan… olyan őszies. Olyan… olyan V.V.V.-s.

Kowa tényleg itt volt a csúcson, na. A Zöld kedd végre új megfejtést ad; olyat, amit bárki elfogadhat, és amivel mindenki egyet tud érteni, ha egy kicsit is belegondol. Aztán jön a zseniálisan összerakott Régi dal, a V.V.V., Idegen… egytől egyig csodálatos dalok. És az egész lemez hangzásvilága kiemelkedő. Csak egy kicsit kell koncentrálni, és minden hangszer külön külön meghallgatható. Ha akarom, és “arra a sávra figyelek”, akkor csak Zolit hallhatom, ha egy másikra, akkor Attilát, itt vannak Szabi riffjei, és itt vannak a vokálok. Látszik, hogy a lemez sávonként van felvéve, de mégis olyan jól összeértek benne a zamatok, mint egy jó üveg villányiban.

Nagy dobás volt ez a lemez 99-ben. Véleményem szerint ez volt a második alkalom, hogy a zenekar magasabb szintre léphetett volna. Ekkor még nagykiadósok voltak, kijöttek egy kurvajó lemezzel, sikeres lemezbemutató koncertek, és én is a rajongók közé álltam… Mi kellhet még??? Mindenesetre sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok. Talán a legközelebbinél?

És a végére egy személyes élmény. Huszonegy éves vagyok, Keszthelyen nyaralok a barátaimmal. Néhány napja megismerkedtem egy aranyos lánnyal. Úgy nézett ki akkor, hogy minden okés lesz, és én asszem szerelmes vagyok. Azonban – mint oly gyakran az elején – fordult a kocka. Nem figyel rám… Talán semmi sem lesz az egészből. Pedig olyan jó lenne.

Esik az eső. és én nézem a Balatont. A V.V.V. szól walkmanben. B. adta ide néhány napja itt a táborban, és nagyon tetszik. És különösen illik ehhez az egész hangulathoz, ami itt van bennem. A köveken ülök, és nézem a vizet… A sok apró esőcsepp úgy szántja végig a hatalmas zöld víztükröt, mint arcomat tulajdon keserű könnyeim. Szürke az ég, tőlem balra hegyek, jobbra pedig síkság, előttem pedig a nagy víz. Rágyújtok, és zakatol az agyam. Zakazakazakazakatol. Kívülről nem látszik semmi, csak belülről vagyok szétesve. Az utolsó számhoz értem. Könnyű… Elmélyülök a zenében, és akkor veszem észre, hogy a kövek között egy kis sikló bámul. Csillogó teste siklik a kövek között, talán engem néz, de ki tudhatja ezt biztosan egy siklóról. Az azonban tény, hogy megteltem a zenével. Nem tudok ártani senkinek, nem tudok bántani, nem tudok gonosz lenni. Elfogadni tudok, szeretni tudok, átölelni tudok, és mosolyogni tudok. Azt hiszem nem is kell más. Kicsit szomorú vagyok, de nem érdekel. Bármi lesz azzal a lánnyal, úgy lesz jól. Meg kell tanulnom elfogadni. Elfogadni.

Ma ez a lány a párom, a Balaton és különösen Keszthely a szerelmem, a V.V.V. a kedvenc lemezem (ami nem is csoda, egy ilyen élmény után), a Könnyű a (z egyik) kedvenc számom, a kis sikló pedig – bárhol is legyen – a barátom. A V.V.V. üzenete pedig mindenki számára más. Érdemes átgondolni, hogy a Te megfejtésed vajon mi?

1. Deák – Lánchíd
2. Lánchíd:
• Huber
• Fröccs
• Huber
• Kismotor
3. Lánchíd – Szóda kert
4. Szóda kert:
• Mézespál
• Forraltbor
• Csocsó (olaszokkal)
• Csocsó (kező angol lányokkal)
5. Szóda kert – Kuplung
6. Kuplung:
• Rakker sörözött, én dohányoztam
• Csocsó (Gótokkal)
• Pingpong (Rakker faütővel mindenkit agyonbasz, normális ütővel – puha szoftossal – szop, és rendre kikap. Ki érti ezt.)

Na, szal röviden ez volt. Az eLHá után már volt bennünk egy kellemes légnyomás már (nem sok), így aztán nagy revelation volt AC/DC-t hallgatni: Rock n’ Roll ain’t noise pollution, Rock n’ Roll aint gonna die, miközben kurvanagy szél fújt a Lánchídon, a seggünk majd befagyott, de azért istenes volt. Aztán már a József Attila utcához érve már Floydot vinnyogtunk, meg ilyeneket.

Rakkernek asszem amúgy rendesen bejött ez a Romkocsma dolog (nem is csodálom, a romkocsmák a legjobbak), szóval ezt majd még megjátsszuk. Ezenfelül Rakker (aki egy állásinterjú alkalmával volt Pesten, ahol a változatosság kedvéért Tschibót kért – mindent, ami adható: soknullás fizetés, meg céges autó, meg lakhatási támogatás, meg tanulmányi szerződés, meg benzinpénz, meg szülési szabadság, meg kafetériás juttatások, stb… És erre az interjúztató csak annyit mondott, hogy mindez kb. és tulajdonképpen reális) előjött nekem egy tízszázéves szombathelyi, szerintem egyetlen koncertet sem megélt rockzenekar szövegjével, amiben szerepel egy rokker, a tópart, egy körfűrész, diszkó, halál, vér, pusztulás és végül a metalizmus. Bárakárhányszor végigolvasom a lyricset, mindig elsírom magam. Most csak azért nem idézem be a szöveget, mert ezt meg fogjuk csinálni legközelebb a megfelelő fogyasztás utáűn. Vicces lesz, meglássátok.

Na, szép napot!

Persze van sztori is, eddig ez csak a bemelegítés volt.

Egy este felhívnak ezek az idióták, hogy menjek már ki velük valahova vanbír-re (én naív, tényleg elhittem, hogy csak egy sörről lesz szó, pedig ez már akkor badarság, amikor az ember este kilenckor józan írrel találkozik: onnan már biztos nem csak vanbír fog fogyni.) Szóval ülünk a környék rocker-becsületsülyesztőjében a Lágymányosi utcai Black Dogban, amikor hirtelen előjönnek a meleg-related történetek. És Bartos már mondja is:

- And I saw this guy in the toilet, looking at my Charley, smiling at me. Oh my! He was as gay as Christmas!
- Hehehe – röhög Kev – as queer as a bottle of chips, eh, mate?

Azt hittem, hogy valamit tettek a málnafröccsömbe, mert hirtelen nem értettem semmit a konverzációból. Itt van nekem két barátom ebben a hangos kocsmában, akiket eddig 95%-os találati aránnyal értettem, mostmeg elkezdenek számomra egyenként tökéletesen érthető szavakat egymás után tenni, és az egész valahogy mégsem értelmes.

Leállítom tehát a konverzációt, és magyarázatot követelek:

- What are you talkin about, guys? Gay as Christmas? (Olyan buzi, mint a karácsony?) As queer as a bottle of chips? (Olyan buzi, mint egy üveg sültkrumpli?) What is this thing you’re trying to shove down my throat?

Nos, most jön a lesson, béláim, szóval open yar ears real wide now!

A lényeg az, hogy a gay szó eredeti jelentése: boldog, víg, jókedvű, vidám. William Wordsworth is ebben a jelentésben használja a Daffodils című versében:

I wandered lonely as a Cloud
That floats on high o’er Vales and Hills,
When all at once I saw a crowd,
A host of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the milky way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced, but they
Out-did the sparkling waves in glee:-
A poet could not but be gay
In such a jocund company:
I gazed-and gazed-but little thought
What wealth the show to me had brought:

[Magyar fordítás >>]

Így már teljesen értelmes a gay as Christmas hasonlat. Olyan boldog, jókedvű, vidám, mint a karácsony ünnepe. Fine! De mi a helyzet az as queer as a bottle of chips-szel? A lényeg az, hogy ez a hasonlat is teljesen önálló életet élt, és teljesen érthetően az élet furcsaságaira utalt. Hiszen mit keresne a sültkrumpli egy befőttesüvegben? Ha valami furcsát látott az ember, csak rögtön nyomta a hasonlatot, kész.

De hogy jönnek ide a melegek, és miért használják ezeket a kifejezéseket a melegekre? Nagyon egyszerű. Mert az alap melléknevet (a gay-t és a queer-t) elkezdték a köznyelvben és a szlengben a melegekre használni, és jöttek velük az eredeti jelentéshez fűződő hasonlatok. A gay ma a köznyelvben elsősorban a homokosra utal, habár szótár szerint ez csak a harmadik jelentése, és hasonló a helyzet a queer-rel is. Így már érthető, és teljesen valid a hasonlatok ilyetén alkalmazása.

Csattanóként hadd álljon itt még egy ilyen jellegű kis szösszenet:

Gay as a picknick-basket!

Annak idején, amikor még egyetemre jártam, volt nekem két-három idióta barátom, akiket nevezzünk most az egyszerűség kedvéért Barteznek, Dibinek meg Pilunak, oké? Azt kell tudni erről a triumvirátusról, hogy elképesztően idóták és még annál is nagyobb arcok voltak az egyetemen. Az a tipikus hülye idiotid bölcsész, aki szarik az angoltanszékre de úgy magasról és cseppfolyósan, ugyanakkor ebben a slendrián hozzáállásban mégiscsak van valami szeretnivaló dolog, amiért a tanárok átengedgedték őket – néhány kivétellel.

Szóval a sztori úgy van, hogy a triumvir egy bölcsészhábéban vett részt, ami abból állt, hogy az emberek vettek rengeteg olcsó sört, felmentek egy haverhoz, és ott a csajokkal iszogattak, beszélgettek, zenéthallgattak, meg ami egy ilyen csendes beszélgetős házibulin még lenni szokott.

Bartez már egy kicsit benyomva megy Dibihez, akinél éppen az akkori házibuller volt, és kérdezi:

- Te. Te, Dibi! Mi ez, amit most hallgatunk.
- Háttőőő, tudod, Bartikám, ez én hideg földem.
- Micsoda???
- Én hideg földem, én hideg földem. Trenszlét, plíz!
- Én hideg földem… Máj kold örsz?
- Mezőm, mezőm!
- Máj kold… fíld?
- Persze. Azaz. Májkoldfíld.
Barti már sír a röhögéstől:
- Mike Oldfield, te szerencsétlen fasz, megöllek, te idióta buzoid!!! – és májkoldfíldet heherészve odadülöngéltek a hűtőhöz és felpattintottak mégegy Sárkányt.

Mindez azér jutott eszembe, mert Wuff barátom tanácsát követve elővettem az énhidegföldem albumokat, és most dolgozás közben azokat hallgatom. És Oldfield király. Annak a csávónak egy célja volt a számok írásakor: a hallgatónak semmiképpen ne menjen a pulzusa 65 fölé. És eléri, és megcsinálja.

Oldfield hallgatás közben az ember nem lehet ideges. És jó rá dolgozni. Nem fáraszt annyira a munka.