Zéblog v1.40 (lucidel.icio.us)

Ezt úgyse hiszitek el, baszki. És különben is igazán szólhattatok volna, hogy a rockból meg a metálból a véres verítéken kívül mást is ki lehet hozni; sosem mondtátok, hogy ezzel pénzt is lehet keresni.

Volt egy időszak 2002 és 2003 között, amikor a ma még mindig működő, és zseniális komplexmetált játszó Ad Astra zenekart erősítettem énekesi poszton. Kábé max másfél-egy évig dolgoztunk együtt, én nagyon szerettem az egészet, habár zeneileg más irányokban gondolkodtunk. Emiatt, és az éneklési köhh… hát stílusom és főleg köhh.. hát hangmagasságom (illetve annak hiánya) miatt aztán az onnantól már csak tisztán baráti kapcsolat ápolására szorítkoztunk. A kapcsolatunk ma is haveri, Péterrel együtt dolgozom néha, Márkkal pedig igen gyakran találkozom például a budapesti Black-Out koncerteken.

A lényeg az, hogy a már meglévő szövegek nem jöttek be nekem annyira, és az átírásuk mellett döntöttem, így aztán egy vagy két számban társ- vagy főszövegíró lettem. A szövegírásom egészen a feléneklés előtti tuolsó pillanatig tartottak, emlékszem, hogy öt perccel azelőtt, hogy a felvételvezető aszonta volna, hogy Na, akkor gyere, Zeusz, még azon gondolkodtunk B.-vel, hogy mi rímel arra a szóra, hogy valaki (megsúgom: a nyertes a tartani szó lett.) Aztán a stúdiózás eredményeit hallva úgy döntöttünk – akkor, és később is kiderült: helyesen -, hogy jobban lesznek ők nélkülem, és vica versa, persze szigorúan szakmai alapon (a haverság, mint említettem, megmaradt, rossz szájíz nélkül).

Tavaly aztán az egész banda úgy döntött, hogy akkor most védjük le az egész Ad Astra dolgot az Artisjusnál, dalokkal, szövegekkel, minden. Akkoriban kitöltöttem egy nyomtatványt, hogy igen, ezt meg ezt én írtam, legyen jó az Ad Astrának, és persze, használják nyugodtan, nekem az nem fájhat.

Aztán ma jött egy levél az Artisjustól, hogyasszongya:

Tisztelt Cím!

Értesítjük Önt, hogy az alábbi összegű jogdíj rendelkezésére áll
3,116 Ft

Remélem érzitek. Biztos vagyok benne, hogy az Artisjusék lespóroltak a végéről vagy negyvenhat fillért. És érdekelne, hogy ez a 3116 forint (amit szerintem stílusosan húrkészletbe fogok invesztálni) hogyan jött ki nekik? Utána fogok járni, mert szeretem hülyeségekkel elütni az időmet.  Ja, és mondanom sem kell: ugyanitt befutott szövegíró kezdő zenekaroknak szerény díjazás ellenében dalszövegírást vállal. Elérhetőség Minden jog fenntartva! jeligére a kiadóban.

Jaj, nem is meséltem, hogy egy hete mekkora élményben volt részem. Mint meséltem, nem olyan régen egy nyugdíjasokkal, idősekkel foglalkozó konferencián tolmácsoltam, és múlt héten mentem számlázni. Persze jól összegubancolódott a helyzet, merthogy nem velem állapodtak meg a pénz tekintetében, hanem egy volt csoporttársammal, aki azt mondta nekem, hogy a letolmácsolt órákat fizetik ki (vagyis hogy a kajaszüneteket nem – gondoltam én). Nos, ők úgy gondolták, hogy effektíve azt fizetik nekem ki, amennyit pofáztam a mikrofonba, és nem annyit, amennyit ültem a fülkében. Gondolom mindenki érte, hogy ha van két tolmács, akkor pont fele annyit pofáznak a mikrofonba, mint amennyit a fülkében ülnek. Hát mondom, ha ez az agreement, akkor nincs mit tenni, mint elfogadni a szitut. (Így aztán kb harmadannyi pénzt kaptam, mint számoltam, hmpf.)

Na, de nem is ez a lényeg most. Szal ez a nyuggerszervezet egészen elképesztő. Hihetetlen aranyos nénikék tevékenykednek egy hatvan négyzetméteres lakásban. Ez a tipikus nagyi stílus, angyali joviális nénikék. Gyártják nagyiparban a 36 pontos Times New Roman-ban elkövetett felhívásokat. Mert felhívnak ezek mindenkit:

• olcsó kirándulásra
• sasjózsi kabaréra
• ingyenszínházra
• uszodabérletre
• kiállításra
• mindenre

Konkrétan tőlem is megkérdezte egy mamzli, hogy nem érdekel-e a Kosztka Tivadar kiállítás a Nemzeti Galériában kettőötvenér. Mondtam, hogy köszi nem. Utána rögtön felvetette, hogy autóbuszos kirándulást szerveznek Pichlingerzéhez, hatezerér. Mondtam nem. Drága hölgy volt, biztos nem értette, miért utasítom vissza. Felcsaptam a laptopom tetejét, hogy amíg várok az elnökasszonyra, addig megírjak mondjuk két levelet. De nem. Esélytelen.

Ugyanez a hölgy, rémesen kedvesen és mosolyogva megkérdezte tőlem, hogy kérdezhet-e valamit. Mondom, tessék. Tudnék-e segíteni? Mondom, megpróbálok, miben. Hát hogy ő most kezdett bele ebbe az egészbe. Ráncolom a homlokom. Köpd már ki. Szal ő most kapott ilyen gépet, meg megkapta az internetet. (Nekem is megvan, letöltöttem már az egészet a gecibe.) Éshogy nagyon tetszik neki, meg minden, csak az internetben (ekkor már kezdett beködölni az agyamban – internetben, basszály.) eltűnt az a sor. Eltűnt az a sor, mert ő véletlenül megnyomott valamit, és eltűnt az a sor. (Ennél jobban általánosítva nem lehetne, baszkikám?) Mint kiderült, az Internet Explorer gombsorát sikerült elrekkentenie a hölgynek, mondta, hogy különösen a visszafelé gombot sajnálja, mert azt sokszor használja nagyon. Ha nincs visszafelé gombja, akkor mindig be kell zárnia az internetet (ez azt jelenti, hogy akkor nincs internet seholse a világon???) és újra ki kell nyitnia. (Ez nagyszerű, ám kevésbé hatásos módja a visszalépésnek.)

Varázsoltam neki egy sort (jobbklikk az eszköztáron), aztán mutattam neki, hogy majd ezt kell megcsinálnia otthon. Merthogy persze az otthoni gépről volt szó. Eltűntette, meg visszahozta a gombsort vagy háromszor. És állt fel mosolyogva, hogy köszöni, akkor ezt ő leírja, mer el fogja felejteni (ez tényleg lehet, hogy valamit megcsinálsz háromszor, és aztán sitysutty nem emlékszel rá?)

Szal ennyi volt az élmény. Várom már, hogy amikor a hamut majd én is mamunak mondom, akkor mi a szart nem fogok megérteni? Annyira kíváncsi vagyok, hogy az én unokáim mivel kapcsolatban fognak engem kiröhögni. Mer valamin ki fognak, az tuti. Majd akkor, majd akkor.

Ma éppen a második kerületben volt dolgom (és tök véletlenül kocsival mentem), és miközben a Batthyányi tér felé közeledtem pont arra gondoltam, hogy mekkora tuti flash lenne betérni a Toldy Ferenc Gimnáziumba, ahonnan én tíz éve ballagtam én el. (Tíz éve, basszály.)

Le is parkoltam gyorsan az Iskola utcában, és felbaktattam azokon a macskaköveken, ahol tíz éve még pont. Érdekes érzés ez, érdekes. És rémesen intenzív. Kereszteztem a Donáti utcát, majd a Franklin lépcsőn csak caplattam fel az egymástól rendszertelen és kiszámíthatatlan távolságban lévő lépcsőfokokon, és automatikusan tudtam, hogy mikor kell egyet és mikor kell kettőt lépni. Az iskola mellett baktattam, és nézegettem a szép neogót épület falait. Toldy. Aztán beforultam a sarkon, és már előttem is volt az az oroszlános kilincs, amit négy éven keresztül minden reggel megtapicskoltam, tele reménnyel, meg ilyen hülye tinédzser érzésekkel, amiknek már a nevét sem tudjuk így harminc felé.

Mintha csak tegnap jártam volna itt, szépen beléptem a kémiaterem melletti osztályterembe, és leültem az ajtó mellé, ahova két éven keresztül minden nap leültem. És csak néztem a táblát, amin fehér krétával ordibáltak a betűk STFU!!! (Shut the Fuck Up!), pedig nem is szóltam semmit. Amikor már eleget üldögéltem, fellépcsőztem a tanárihoz, ahol a titkárnéni ezzel a felismerem-de-mégse nézéssel mért végig, majd amikor K. Zsuzsa néni iránt érdeklődtem, csak mosolyogva a tanári terem felé bökött. Zsuzsa néni az asztalánál ült (pont ott, ahol tíz éve is), először csak egy másodperc alatt végigmért, majd vissza a papírpaksamétára, majd megint rámpillantott, és elmosolyodott:

- Gábor! A diáknapok miatt, vagy…?
- Ugyan tanárnő, mit tudok én már a diáknapokról. A tanárnőhöz jöttem.
- Akkor gyere le, üljünk le valahova.

Sikerült egy csendes, nyugis helyet találnunk az alagsorban, ahol háromnegyed órában átbeszélhettük az elmúlt három-öt évet. Jó visszamenni. Jó visszamenni, és referálni, hogy ez lett belőlem, az inglismen, aki fordít, tolmácsol, meg tanít, és akinek a pályáját meghatározta az az attitűd, amivel Zsuzsa néni viseltetett a tárgy iránt. Mert neki is benne van a keze. Könyékig. Asszem egy kicsit talán büszke rám. Persze lehet, hogy csak én beszélem be magamnak.

A lényeg az, hogy tíz éve még érettségire készültem angolból (előkészítők, meg ami kell…), és mennyire kurvanehezen fogtam fel a nyelvtant, és ma meg mennyire az megy könnyebben. Fok, hát változnak az idők.

Aztán délben körberohantam az épületben, és megnéztem a tablókat (a mienk már pont nincs kint), de a többieket olyan jó volt látni. Egy részük megvan a wiwen, egy másik részük meg sosem lesz meg, mert a) nem tudtam a nevüket, csak az arcukat ismerem, b) tíz év alatt változtak – ők is, nemcsak én. És nem éreztem akkor sem “fájdalmat”, amikor volt szerelmeim érettségi képét néztem. Már nem fájnak. hanem kurvaszép emlékek ők, és még szebbek lesznek. (Persze az érdekel, hogy mi lett velük, de talán nem kell ezt megtudni – hátha csalódás lenne…)

Azért jó lenne még egyszer, egy hónapra toldys lenni. Minden feelinggel, minden szerelemmel, és naív hittel, meg mittudoménmivel. Jó suli volt, jó négy év volt.

V.V.V.

Nálam – és sok fannál – ez a csúcs. Lehet akármilyen sikeres az Esőnap, akármennyire keménykedős a Fekete-kék, akármilyen mély az Ezüstkötet, azért mégis a V.V.V. a király. Ez az a lemez, ahol a Black-Out megérett, felnőtté vált.

1999-et írunk, és a négy srác újra stúdióba vonul, hogy elkészítsék eddigi legproggabb lemezüket. Szabi gyönyörű riffeket hoz, de tényleg. Sodróak, lendületesek, dallamosak, és egyből megjegyezhetőek. Black-Out trédmárk. Zoltán változatlanul kettőnégykedik, és bebizonyítja, hogy kurvajól lehet ötnegyedre, hétre, vagy hatra is kettőnégyet ütni (Legyen!!!, Idegen). Black-Out trédmárk. Attis pedig ismét bizonyítja, hogy méltó arra, hogy a zenekarban basszterozzon. Hihetetlen magabiztossággal és főleg játékossággal kezeli a hangszert. Kowalsky meg úgy néz ki alábbhagyott a gyertyaégetéssel, és rájött, hogy az élet nem is annyira rettenetes, sőt. Rengeteg pozitív kicsengésű dal is helyet kap a lemezen.

Azonban az egészre rányomja a bélyegét valami furcsa köd, valami egészen megmagyarázhatatlanul nyomasztó hangulat. Olyan, amikor az ember félüveg fröccsbor után az esőáztatta külső kerületek utcáin grasszál egy hűvös őszi estén. Orrodban érzed az avar nedves szagát, kicsit hűvös van, ezért összébbhúzod a kabátodat. Kicsit esik. Nincs rossz kedved, csak olyan… olyan őszies. Olyan… olyan V.V.V.-s.

Kowa tényleg itt volt a csúcson, na. A Zöld kedd végre új megfejtést ad; olyat, amit bárki elfogadhat, és amivel mindenki egyet tud érteni, ha egy kicsit is belegondol. Aztán jön a zseniálisan összerakott Régi dal, a V.V.V., Idegen… egytől egyig csodálatos dalok. És az egész lemez hangzásvilága kiemelkedő. Csak egy kicsit kell koncentrálni, és minden hangszer külön külön meghallgatható. Ha akarom, és “arra a sávra figyelek”, akkor csak Zolit hallhatom, ha egy másikra, akkor Attilát, itt vannak Szabi riffjei, és itt vannak a vokálok. Látszik, hogy a lemez sávonként van felvéve, de mégis olyan jól összeértek benne a zamatok, mint egy jó üveg villányiban.

Nagy dobás volt ez a lemez 99-ben. Véleményem szerint ez volt a második alkalom, hogy a zenekar magasabb szintre léphetett volna. Ekkor még nagykiadósok voltak, kijöttek egy kurvajó lemezzel, sikeres lemezbemutató koncertek, és én is a rajongók közé álltam… Mi kellhet még??? Mindenesetre sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok. Talán a legközelebbinél?

És a végére egy személyes élmény. Huszonegy éves vagyok, Keszthelyen nyaralok a barátaimmal. Néhány napja megismerkedtem egy aranyos lánnyal. Úgy nézett ki akkor, hogy minden okés lesz, és én asszem szerelmes vagyok. Azonban – mint oly gyakran az elején – fordult a kocka. Nem figyel rám… Talán semmi sem lesz az egészből. Pedig olyan jó lenne.

Esik az eső. és én nézem a Balatont. A V.V.V. szól walkmanben. B. adta ide néhány napja itt a táborban, és nagyon tetszik. És különösen illik ehhez az egész hangulathoz, ami itt van bennem. A köveken ülök, és nézem a vizet… A sok apró esőcsepp úgy szántja végig a hatalmas zöld víztükröt, mint arcomat tulajdon keserű könnyeim. Szürke az ég, tőlem balra hegyek, jobbra pedig síkság, előttem pedig a nagy víz. Rágyújtok, és zakatol az agyam. Zakazakazakazakatol. Kívülről nem látszik semmi, csak belülről vagyok szétesve. Az utolsó számhoz értem. Könnyű… Elmélyülök a zenében, és akkor veszem észre, hogy a kövek között egy kis sikló bámul. Csillogó teste siklik a kövek között, talán engem néz, de ki tudhatja ezt biztosan egy siklóról. Az azonban tény, hogy megteltem a zenével. Nem tudok ártani senkinek, nem tudok bántani, nem tudok gonosz lenni. Elfogadni tudok, szeretni tudok, átölelni tudok, és mosolyogni tudok. Azt hiszem nem is kell más. Kicsit szomorú vagyok, de nem érdekel. Bármi lesz azzal a lánnyal, úgy lesz jól. Meg kell tanulnom elfogadni. Elfogadni.

Ma ez a lány a párom, a Balaton és különösen Keszthely a szerelmem, a V.V.V. a kedvenc lemezem (ami nem is csoda, egy ilyen élmény után), a Könnyű a (z egyik) kedvenc számom, a kis sikló pedig – bárhol is legyen – a barátom. A V.V.V. üzenete pedig mindenki számára más. Érdemes átgondolni, hogy a Te megfejtésed vajon mi?

Amúgy szép hétvége áll mögöttem. Pénteken Dj. Rakkerral kellemes pub-crawlingot hajtottunk végre. És mindent gyalog.

1. Deák – Lánchíd
2. Lánchíd:
• Huber
• Fröccs
• Huber
• Kismotor
3. Lánchíd – Szóda kert
4. Szóda kert:
• Mézespál
• Forraltbor
• Csocsó (olaszokkal)
• Csocsó (kező angol lányokkal)
5. Szóda kert – Kuplung
6. Kuplung:
• Rakker sörözött, én dohányoztam
• Csocsó (Gótokkal)
• Pingpong (Rakker faütővel mindenkit agyonbasz, normális ütővel – puha szoftossal – szop, és rendre kikap. Ki érti ezt.)

Na, szal röviden ez volt. Az eLHá után már volt bennünk egy kellemes légnyomás már (nem sok), így aztán nagy revelation volt AC/DC-t hallgatni: Rock n’ Roll ain’t noise pollution, Rock n’ Roll aint gonna die, miközben kurvanagy szél fújt a Lánchídon, a seggünk majd befagyott, de azért istenes volt. Aztán már a József Attila utcához érve már Floydot vinnyogtunk, meg ilyeneket.

Rakkernek asszem amúgy rendesen bejött ez a Romkocsma dolog (nem is csodálom, a romkocsmák a legjobbak), szóval ezt majd még megjátsszuk. Ezenfelül Rakker (aki egy állásinterjú alkalmával volt Pesten, ahol a változatosság kedvéért Tschibót kért – mindent, ami adható: soknullás fizetés, meg céges autó, meg lakhatási támogatás, meg tanulmányi szerződés, meg benzinpénz, meg szülési szabadság, meg kafetériás juttatások, stb… És erre az interjúztató csak annyit mondott, hogy mindez kb. és tulajdonképpen reális) előjött nekem egy tízszázéves szombathelyi, szerintem egyetlen koncertet sem megélt rockzenekar szövegjével, amiben szerepel egy rokker, a tópart, egy körfűrész, diszkó, halál, vér, pusztulás és végül a metalizmus. Bárakárhányszor végigolvasom a lyricset, mindig elsírom magam. Most csak azért nem idézem be a szöveget, mert ezt meg fogjuk csinálni legközelebb a megfelelő fogyasztás utáűn. Vicces lesz, meglássátok.

Na, szép napot!

Nos, mint azt már említettem korábban, barátaimnak köszönhetően elég jó rálátásom nyílik a contemporary angol nyelvre. Beszéltem már párszor Bartez kolegáról, aki másfél évnyi belfasti tartózkodás után az idióta angol szlengek és kifejezések valóságos kincsestárát zúdította rám az elmúlt fél évben. És nem kell sajnálni engem, mert nem maradok utánpótlás nélkül: megérkezett Kev (Kevin), aki az elkövetkezendő két évben kishazánkban fog tartózkodni, és remélhetőleg sok idióta vagy éppen érdekes dologgal halmoz majd el majd engem angol terén.

Persze van sztori is, eddig ez csak a bemelegítés volt.

Egy este felhívnak ezek az idióták, hogy menjek már ki velük valahova vanbír-re (én naív, tényleg elhittem, hogy csak egy sörről lesz szó, pedig ez már akkor badarság, amikor az ember este kilenckor józan írrel találkozik: onnan már biztos nem csak vanbír fog fogyni.) Szóval ülünk a környék rocker-becsületsülyesztőjében a Lágymányosi utcai Black Dogban, amikor hirtelen előjönnek a meleg-related történetek. És Bartos már mondja is:

- And I saw this guy in the toilet, looking at my Charley, smiling at me. Oh my! He was as gay as Christmas!
- Hehehe – röhög Kev – as queer as a bottle of chips, eh, mate?

Azt hittem, hogy valamit tettek a málnafröccsömbe, mert hirtelen nem értettem semmit a konverzációból. Itt van nekem két barátom ebben a hangos kocsmában, akiket eddig 95%-os találati aránnyal értettem, mostmeg elkezdenek számomra egyenként tökéletesen érthető szavakat egymás után tenni, és az egész valahogy mégsem értelmes.

Leállítom tehát a konverzációt, és magyarázatot követelek:

- What are you talkin about, guys? Gay as Christmas? (Olyan buzi, mint a karácsony?) As queer as a bottle of chips? (Olyan buzi, mint egy üveg sültkrumpli?) What is this thing you’re trying to shove down my throat?

Nos, most jön a lesson, béláim, szóval open yar ears real wide now!

A lényeg az, hogy a gay szó eredeti jelentése: boldog, víg, jókedvű, vidám. William Wordsworth is ebben a jelentésben használja a Daffodils című versében:

I wandered lonely as a Cloud
That floats on high o’er Vales and Hills,
When all at once I saw a crowd,
A host of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the milky way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced, but they
Out-did the sparkling waves in glee:-
A poet could not but be gay
In such a jocund company:
I gazed-and gazed-but little thought
What wealth the show to me had brought:

[Magyar fordítás >>]

Így már teljesen értelmes a gay as Christmas hasonlat. Olyan boldog, jókedvű, vidám, mint a karácsony ünnepe. Fine! De mi a helyzet az as queer as a bottle of chips-szel? A lényeg az, hogy ez a hasonlat is teljesen önálló életet élt, és teljesen érthetően az élet furcsaságaira utalt. Hiszen mit keresne a sültkrumpli egy befőttesüvegben? Ha valami furcsát látott az ember, csak rögtön nyomta a hasonlatot, kész.

De hogy jönnek ide a melegek, és miért használják ezeket a kifejezéseket a melegekre? Nagyon egyszerű. Mert az alap melléknevet (a gay-t és a queer-t) elkezdték a köznyelvben és a szlengben a melegekre használni, és jöttek velük az eredeti jelentéshez fűződő hasonlatok. A gay ma a köznyelvben elsősorban a homokosra utal, habár szótár szerint ez csak a harmadik jelentése, és hasonló a helyzet a queer-rel is. Így már érthető, és teljesen valid a hasonlatok ilyetén alkalmazása.

Csattanóként hadd álljon itt még egy ilyen jellegű kis szösszenet:

Gay as a picknick-basket!

Sztori:

Annak idején, amikor még egyetemre jártam, volt nekem két-három idióta barátom, akiket nevezzünk most az egyszerűség kedvéért Barteznek, Dibinek meg Pilunak, oké? Azt kell tudni erről a triumvirátusról, hogy elképesztően idóták és még annál is nagyobb arcok voltak az egyetemen. Az a tipikus hülye idiotid bölcsész, aki szarik az angoltanszékre de úgy magasról és cseppfolyósan, ugyanakkor ebben a slendrián hozzáállásban mégiscsak van valami szeretnivaló dolog, amiért a tanárok átengedgedték őket – néhány kivétellel.

Szóval a sztori úgy van, hogy a triumvir egy bölcsészhábéban vett részt, ami abból állt, hogy az emberek vettek rengeteg olcsó sört, felmentek egy haverhoz, és ott a csajokkal iszogattak, beszélgettek, zenéthallgattak, meg ami egy ilyen csendes beszélgetős házibulin még lenni szokott.

Bartez már egy kicsit benyomva megy Dibihez, akinél éppen az akkori házibuller volt, és kérdezi:

- Te. Te, Dibi! Mi ez, amit most hallgatunk.
- Háttőőő, tudod, Bartikám, ez én hideg földem.
- Micsoda???
- Én hideg földem, én hideg földem. Trenszlét, plíz!
- Én hideg földem… Máj kold örsz?
- Mezőm, mezőm!
- Máj kold… fíld?
- Persze. Azaz. Májkoldfíld.
Barti már sír a röhögéstől:
- Mike Oldfield, te szerencsétlen fasz, megöllek, te idióta buzoid!!! – és májkoldfíldet heherészve odadülöngéltek a hűtőhöz és felpattintottak mégegy Sárkányt.

Mindez azér jutott eszembe, mert Wuff barátom tanácsát követve elővettem az énhidegföldem albumokat, és most dolgozás közben azokat hallgatom. És Oldfield király. Annak a csávónak egy célja volt a számok írásakor: a hallgatónak semmiképpen ne menjen a pulzusa 65 fölé. És eléri, és megcsinálja.

Oldfield hallgatás közben az ember nem lehet ideges. És jó rá dolgozni. Nem fáraszt annyira a munka.

Lehet, hogy ez furcsa, de szeretek fehérgalléros “értelmiségi” létemre nálam valószínűleg tanulatlanabb, talán egyszerűbb gondolkodású emberekkel kommunikálni. Szeretem, amikor kiderül róluk egysmás, és én is elmondhatok pár dolgot az életemről anélkül, hogy ennek bármiféle következménye lenne.

Legjobban az élelmiszer-kereskedő szektorban dolgozókkal találom meg a hangot. Például évek óta ugyanahoz a szőke hajú nénihez járok a Nagyvásárcsarnokba. Van, amikor hónapokig felé sem nézek, van, amikor hetente látjuk egymást, az eredmény mindig ugyanaz: már a sorban állva kiszúr, mosolyogva nyugtázza jelenlétemet. Aztán én jövök:
– Szépcsókolom, hogy tetszik lenni?
- Jó napot, régen láttam. Mit tetszik?

És akkor mondom. Tőle meg lehet kérdezni, hogy milyen a portékája, és ha szar, akkor bevallja.

- Ne vigyen abból az ősziből, az csak a németeknek van kitéve!
- És a szőlő az milyen?
- Isteni, abból vehet, nem fogja megbánni!

Még néhány kör, aztán a fizetésre kerül a sor.

- Ha nem lesz más, akkor nyolcszázhetvennyolc forint lesz.
- Ááááá, ugyan. Ilyen számot, hogy nyolcszázhetvennyolc, ilyet én nem ismerek. Legyen inkább kilencszáz. – mosolygok rá. Csörög a pénz a tálkában. – Viszlát! Jövő héten jövök!
- Vigyázzon magára!

Tényleg évek óta a szőke néninél vásárolok gyümölcsöt, meg zöldséget. Még a Batthyányi téri Vitaminportánál dolgozott gimis koromban. Onnan ismerjük egymást. Aztán amikor először mentem bevásárolni a csarnokba, felismert. Négy-öt év után. És soha nem rázott át. A két kiló, az nála mindig annyi. Lehet, hogy nem ő a legolcsóbb a csarnokban, de én mindig hozzá megyek. Őt már megszoktam.

* * *

A másik figura, akihez hűséges vagyok, az az “arabom”. Az arabom igaziból egy cigányember, aki a közeli arab üzletében dolgozik itt a Karinthy Frigyes úton. Évek óta csak ide járok vizipipa-dohányt vásárolni. És pitát. Ővele, ha lehet mondani, még spanolósabb viszonyban vagyok, mint a zöldséges nénivel.

- Na johóestét, urram – köszönt jó hangosan, cinizálva. Szeretem, hogy kifigurázva érzékelteti a vásárló-eladó viszonyt. Hihetetlen közvetlen figura ő amúgy.
– Naaa – viszi fel a hangját – mit viiiisz? – kérdezi tőlem, és kinéz csányizoltános szemüvege mögül.
– Hát, valami pipadohányt szeretnék..
- Na, néhééézzenek oda. – majd felviszi a hangját, és úgy folytatja: - Magának ennyi ideje van, hogy csak úgy ráér phippázgatni?
- Tudja, van annak, aki a meló után a szabadidejét nem a kocsmában tölti el… – ugratom.
– Nade urram! Kocsmába menni kell! – adja elő magát erősen gesztikulálva. – Csak aztán haza az asszonyhoz.
Kicsit válogatok a portékája között… Finom sárgabarackos dohányt szagolgatok. Közbe ő veszi fel a fonalat:
– Amúgy merre járt? Régen láttam errefelé.
- Hát, nyaraltam…
- Na, nézzecsak. Lefogadom, hogy nem a leányfalui strandon süttette magát ilyen szép barnára.
- Nos, beletrafált.
- Osztán merre vitte a jószerencse, ha szabad érdeklődnöm? – teszi csipőre kezét, teste valóságos kérdőjelet formál.
– Spanyolországban voltam.
Valósággal felháborodik, de csak játssza:
– Na, nézzenek oda! Itt a szegény munkásemberek szikkadnak a városban, egyesek meg Spanyolországban nyaralgatnak. Aztán mennyi időre?
- Öt hétre, kéremszépen…
- Öt hétre? De mit csinált annyi ideig?
- Hát… tudja, gyalogoltam.
- Nahát, ha az lenne az ára Spanyolországomnak, hogy gyalogoljak, én akár úgyis elmennék.
- Maga merre járt már?
- Nézze, én tősgyökeres pesti roma vagyok – előszörre nem hittem el, hogy az, mert nem látszik rajta – és ha jól gondolkodom, Pátynál messzebb még nem jártam.
“Az pedig csak húsz kilóméter a fővárostól.” – süppedek magamba. Kiválogatom a pipadohányokat. Három doboz rendes, meg egy “primőr” sárgabarackos. Ötezet-hatszáz lesz összesen.
– Na, ennyi lesz.
- Öthezer forint, urram.
- Nade…
- Ne nadézzen, évek óta itt vásárol.
- Hát, köszönöm…
- Nincs mit, urram! Legyen szerencsénk máskor is!!! – és meglapogatja a vállamat.